„Hidd el, alig láthat valamit az ember
önmagán kívül.”
(Kassák Lajos)

– Nagyon sokáig fogsz élni.
– Tessék?
– Nagyon sokáig fogsz élni.
– Oh…köszönöm.

Próbáltam nem figyelni erre a megjegyzésre, és továbbra is kibámulni a villamos ablakán.
Bosszankodtam. Elképesztő, milyen mondatokkal akarnak közel kerülni hozzád.
(Néztem kifelé, a körutat a sok kirakatával, ki sietett, ki nem. Kitaláltam, ki mit csinál, ki kíván többet annál, ami kiosztott. Néztem, ki kicsoda odakint. A kintiekben mi van. Belül.)

– Ezt komolyan mondom neked. Látom a körmeiden.

Persze, a körmeimen. Mi máson.
(Nyilvánvalóvá vált, hogy miközben én a kintieket, ő engem figyelt, és állította, hogy tudja, ki van belül. Azáltal, hogy legkülsőmet nézi, a körmeimet. Most akaratlanul én is néztem őket, ahogyan a combjaimon pihentek. Majd a pasast, aki vizsgálgatva bámult. Öregedő, kékes szürke szemeit úgy meresztette a körmeimre, mintha egy furcsa könyvnek beteg sorait olvasná.)

– Igen?
– Igen. Nagyon egészséges körmeid vannak, te akár 90 éves is lehetsz. És lesz egy csomó gyereked.
– Oh, hát…ez … ez jó hír.

Nem akartam megkérdezni, pontosan mennyi az a csomó. Minek is, hazudik, és nem tudna pontos választ adni. Felesleges kérdésre felesleges választ várj.
(És mondani pláne nem akartam neki, hogy éppen mindenkiről lemondtam, és nem hogy gyereket, de néha önmagamat sem akarom már. Láttam, ahogy páran kezdtek nézni minket. Itt voltunk, ők minket fürkésztek, ő engem belezett ki, én meg mindnyájukat próbáltam kivágni a történetből, hogy a sétáló belsőről álmodozzak, ami nem én vagyok. Újra kinéztem az ablakból, hogy ne kelljen őket látnom, és énemet sem rajtuk.)

– Igen, boldog leszel.

Most egyenesen a szemembe nézett. Olvasd tovább »