M.-nek

Veszekedés közben eltévedtünk kettesben
egy minden irányban végtelennek tûnõ
kukoricatáblában.
Másfelé indultunk el
mindketten a kiutat keresve,
mégis kézenfogva értünk ki,
a másik felünk meg még mindig bent van.
(Ilyen egyszerû.)
A bennmaradt feleinkben helyet cserélt
a két féllélek,
és ami kijött, az a részem írja ezt , és az a részem
nem beszélt vele a kukoricaföld óta.
Jön majd a tél, és fázni fognak õk
a kukoricásban,
és mégis mi fogunk megfagyni idekinn,
pedig nálunk fûtenek.
Ilyen egyszerû.
Õ volt az, aki végigvárta velem,
amíg fölpróbáltam minden butikban
a próbababák parókáit,
mert titokban irigyeltem az õ különös haját.
Amit még mozgatni is tudott.
Ha lehunyt szemmel nagyon koncentrált,
meglebbent a haja a nemlétezõ szélben.

Már csak ilyen porlepte fajta.
Fáradt, szívtelen szerelem.
Egy kánikula-szürkítette pillanaton keresztül
látszik, ahogy cigarettával a kezében
lassan elfordul, ha látja, hogy nézem.
Látványosan, szépen pózol,
és sosem szenved.
Lassan beletörõdöm, ügyelve,
hogy nyakam szép ívére jól essen a fény.
Mozdulataim finomak és kecsesek, neki szólnak.
Sohasem nézek rá többé,
és sohasem szenvedek.
Bosszúból megsemmisítjük magunkat
egy fényben fürdõ színpadon.
És megérdemeltük, ilyen egyszerû.