Tizennyolc évesen kötetes szerzővé válni veszélyes dolog, egész kivételes, hogy jó helyen érzem ezt a kötetet, és a Petri-díjat. Ahogy a szerző nyilatkozta: valóban, időközben fölnőtt, s ez a kötet igen jó – reális, mégis fölemelő – dokumentációja ennek a folyamatnak.

Végig emberi, és hihető marad. Minden egyes vers, s maga a kötet is – elindul valahonnan, s letesz valahová. Felvesz, és előrébb rak le. Elsőrangú összeállítás. Kész világ, melyben előbb még, mint velünk együtt rácsodálkozó gyermek, később, mint érett háziasszony, vezet minket a költő.

És, bármilyen hihetetlen, de negyven elsőrangú vers. Mindenekelőtt, szépek.  És életteliek. Mert nem tud nem szép lenni ez a rengeteg madár, a hó  – szóval, a képek. Még a rossz dolgok is széppé, hihetetlenül széppé változnak. Nyilván, a képek szépségre törekvése mellett sokat használ az olvashatóságnak a klasszikus formák gördülékeny alkalmazása, s a mindenhova beférkőző ritmusok. Csak illusztrációnak:

“Ilyenkor működik a sötétség,
mint hajnalban a feketerigó.”

vagy:

“Kettőnk közül te vagy a város
a te éjszakád világosabb,
a te csönded zajosabb,
a te holdad halottabb
a te nyájad éberebb,
a te óráid gyorsabbak,
a te vizeid lassabbak,
te szemeid szürkébbek,
te vagy a város, Apa, és remélem,
hogy ezer év múlva
én is város leszek.”

Nagyon szeretem, ahogy minden, minden jóra fordul Lilinél. Olyan, mintha végre egy költő figyelne rám, az olvasóra, mintha tudná, hogy engem föl kell emelni, hogy engem át kell vezetni a sötéten, ki a nagyobb világosba.

Minden vers egy portré, amikor is a költőnek meg kell mutatkoznia, arcát kell adnia.  Minden költő festő, orvos, próféta, messiás is egyben. Kemény Lili pedig felveszi mindegyik szerepet, (és minden szerep jól áll neki, mert szép, a szavaiban is szép.) Így Lili százötven százalékig költő, olyan költő, akire nekem, a sokat nyúzott és sokat váratott olvasónak szükségem van. Hozzám, az olvasóhoz szól, néha persze rólam vagy helyettem. Rengeteget vártunk arra, hogy valaki érthetően és egyenesen ki merje mondani a problémát – s most már a mi problémánkat, hiszen a “kedves nemzedékünk” fölnőtt, és saját problémái vannak. Szerény magánvéleményem szerint Lili igenis megmondja a frankót, bár, nem agresszívan, s egy grammal se többször a szükségesnél.

így ír:

“Van egy téma
egész életemben ötször lehet
szóbahozni, de ebből négy alkalmat már
komolyanvehetetlen koromban elpazaroltam.
Most még nem mondhatom ki a lényeget.”

Valami zseniális, hogy hogyan él együtt a felelősség és a nyugalom, az egészséges önbizalom nyugalma. Hogy, megfogja a tényeket és leteszi az asztalra, még ha nem is mondja a lényeget. A fenti sorok ellenére (sokkal inkább mellette)  igenis, megmondja a frankót, csak, nem didaktikusan, hanem komolyanvehetően. Dönthetek, hogy hagyom, hogy hasson rám, vagy kivonom magam a hatása alól – de ebből következik, hogy igenis van hatása.

Aminek pedig hatása van, az menő.

***
Lassan naponta az eszembe jutsz
az asszociáció résein
bekúszol, és
lassan
naponta az eszembe jutsz.

Ilyenkor azt kívánom,
a világ
bár ne lenne,
ne lüktetné hiányodat
minden körülöttem.
Lassan naponta, hogy ezt kívánom.

***
Először az ékszerek potyognak.
A szemüveg elsőnek – ne zavarjon,
aztán kiakad a fülbevaló,
puhán és lazán a nyaklánc csatja.
Gombról gombra, esik a blúz elől,
hátul zipzár, és esik a szoknya.

A hideg – az arcomnak, először.
Azt éri a világ a legtöbbet,
aztán kezek, lábak,
egyre beljebb.
Mire a szívhez ér,
a hideg megpuhul.
Vagy a hiúság szolgálatába állt.

És, még ugyanabban
az öröklétig tartó pillanatban
Elképzelte a világ összes fügefáját,
a jó és rossz tudását elsiratta
És elátkozott egy fügefát Párizsban.
És lassú virágok között tündökölt,
És még akkor,
még ugyanabban a szemhunyásban
Fügefába költözött,
és megtelepedett
az északi szélesség
közel ötvenedik fokán.
A globális felmelegedés,
meg ilyenek miatt.

Aztán, kétségbeesett, és majdnem
felgyújtotta egész hirtelen ötletét,
De megakadt a szeme
az ottragadt embereken,
akik majszolták a fügét.

megjelent: IV.évf. 1.szám

ne sírj madár ne sírj
vagy sírj ha jól esik
de szomorú ne légy.
Madár, szép a hangod.

aztán csak hallgattam,
bebújt a két madár,
két csőr között feszült a dallamív.

ne sírj madár ne sírj
helyettem sírsz, de én
nem sírhatok sehogy
ne sírj helyettem se

Olyan csöndet csináltak hirtelen
nem zajoltak még a könnyeik se,
pedig
gyöngyök záporoztak a szemükből,
s én már csak gondoltam:

ne sírj madár, ne sírj
ne sírj madár ne sírj
meghalsz hogyha nem sírsz
megölsz hogyha itt sírsz
mi ez a rossz álom

ne sírj madár, ne sírj.

És, te tiportad le a fák tetejét,
te törted le a félérett verseket.
Megvagy, ordítanám.
Késő.
Beitta a föld az olvadt jeget.

*****************************

Éjszaka van, annyira éjszaka…
Mintha tornyokból,
a királykisasszonyok mellől
szabadulnának a denevérek.
Minden egyszerre ember lesz,
Mert az éjszaka a megváltás ideje.
Mesék, várakozás, könnyek: a hétköznap.
De ez majdnem ünnep, mert éjszaka.
********************************

Mostanában sokat keringek a világ fölött
Főleg éjszaka, mikor senki se lát,
és mindenki azt hiszi, hogy őt se látni.
Mostanában sokat, sokat nézek.

Tudjátok, a világ furcsa éjjel.
Leveti idegen álcáit, gönceit,
lemossa a bőréről a sminket,
És hirtelen öreg lesz az arca.
Ilyenkor a síráshoz is fáradt,
Levegőt vesz csak, és kifújja.
Jó mélyen.
Mindig elképzelem, milyen jó lesz,
hogyha meg merem az arcát simogatni.
Addig is csak ülök egy faágon,
s fényessé simítom a sok szalmatöreket.

Mostanában sokat keringek a világ fölött,
s arról ábrándozok, hogy ő vagyok.

Mért vagy ilyen, a legkedvesebbjeid
sírva futnak máshoz,
Anyaállat, hova szakítod ki őket.

Sejtjeid mélyén van az öntagadás,
s nézd, én sejted vagyok,
lázadok hát,
lázadásból melletted maradok.