Drága asszonyom, engedje bebizonyítanom: ön bolond.

Finom nyári szellő fúj, a korhadt öreg fák között, benn a körben, a földön, habok dobálta könnyű lányka sír, majd talpra áll, s keres magának új identitást. Két testvér, egymásról mit se tudva ölt tiszta fehér öltönyt, s csinos, „amerikábóljöttem”- es kalapot, hogy meghódítsa az idegen világot: Antoniót, Orsino herceget, vagy a szépséges Oliviát kellene? Hisz nélkülük is van elég baj, kibogozhatatlan szerelmi és gyászoló bánat. Bolondok keserű szigete Illíria, az igazi kamaszfiúvá vedlett Bakonyi Csilla lehet a leginkább őszinte a hazug jelmez mögül, küzd futkos kesereg, s közben édes-keserűn szól az illíriai hegedű…

Mert bolond az van elég. Ha nem lennének eléggé azok az urak és úrnők, kapunk meg egy egész kis csapat részeges bandát. A reménytelenül hülye nemes úr, kinek udvarlási szándéka oly irreális, hogy maga is csak nevet rajta: ellentéte Marvolio, akin a legtöbbet nevettünk, de aki nagyon is komolyan veszi magát. Gerner Csaba alakította Toby, aki kissé kalózossá (és kevésbé Falstaff-ossá) sikerült, de azért szerethető, s Fábiánról már azt sem tudjuk kicsoda, de ennyi barom mellett simán elfér még egy hawaii-inges félnótás. A hivatásos bolond, Feste, öregszik, szomorú, bár minden szavával űzi hivatását. Csak kedves csellóját húzza őszintén, kedvesen búsongva, így szeretjük mi mind őt. Hozzánk közelinek lett kifaragva, olyan kissé, mint az Égből pottyant mesék Vilmosa. Igazi hazai, illíriai hegedűs. Szegény Závodszky Noémi is társulna a jómadarakhoz, de ő megint nem találta meg a szerepét.

„Semmi sem úgy van, ahogy van” – jegyzi meg csak úgy véletlenül (kellően finom nyomatékkal) a megoldáshoz közeledve Feste, s ez még a többé-kevésbé boldog vég után is sokunk fülében visszacseng. Van egy elmélet miszerint minden Shakespeare-darabban van egy kulcsszó, vagy egy kulcskifejezés, ami köré az egész játék épül. Talán ez lenne az? Ezen a helyen ahol élek, ebben a korban amiben vagyok, és ebben darabban amit láttam nekem ez volt.

"Dupla mandínerrel jobbra!"

Egyre szilárdabb meggyőződésem, hogy a Vörösmartyban a rendezők mindent megtesznek azért, hogy tönkretegyék a legjobb a színdarabokat is (lásd III. Richárd) – állhatatos törekvésük most is meglátszott. A beállásban sokszor egymást takarták a színészek (persze, az én szemszögemből, de azért elég jó helyen ültem, negyedik sor, középtájt), a ruhák csak olyanok voltak, mint a díszlet: egészen semmitmondó és valamit harsogó, funkció nélküli de rikítóan jelenlevő- se nem kortárs, se nem korhű, se nem szolid, se nem harmonikus. De A terv most az egyszer valahogy mégis kudarcba fulladt.

Ó, pedig milyen nehezen kezdődött minden! A színpad nyitva, a közönség még el sem csendesült, mikor bejön egy színész, s csak úgy? megkezdődik a darab. Merész dolog, merész dolog! Semmi lenyűgözés az elején, semmi olcsó szemfényvesztés melyre szüksége van egy gyenge darabnak. De nem a mostani Cseresznyéskertnek.

Úgy éreztem, hogy a jó öreg színészek összeesküdtek az összeesküvés ellen, és azt mondták, “hát azért egy Csehovot mégiscsak eltudunk jól játszani”. És hát így egészen fantasztikus volt. Hiszen jelen volt a darab, amit még régen olvastam, és jelen volt a játék, amiért jöttem. Úgy képzeltem mindig is, hogy Csehovot kellemes lehet játszani, mert a szereplők hihetetlen emberiek, magukban motyogó kinyilatkoztatás, egymásban megtört monológ minden dialógus, és teljesen magával ragadó, elsodró erejű az atmoszféra. Tulajdonképpen ezt az egyedüli atmoszférát kell közvetíteni, hiszen a történetek mind lényegtelenek, vagy éppen nem történik semmi, mondanivalója senkinek nincs, de azért mindenki beszél.
A színházi prospektusból, valami olyasmi derül ki, Csehov célja a darabbal az emberek megjavítása volt: valami olyasmi, hogy „látjátok emberek, ilyen rosszak vagytok ti, hát most szégyelljétek magatok, menjetek haza és javuljatok meg”. Ha ez valóban így van, akkor a darab csúfosan elbukott, hiszen Csehov óta a jó emberek száma se több, se kevesebb.

Az igazi néző, és az igazi színész persze tudja, hogy nincs cél. Személyek vannak, és szimbólumok: mindenben magunk tükröződünk, így valóban kiléphetünk magunkból, hogy láthassunk valaki mást a színpadon s így közelebb kerüljünk magunk megismeréséhez.

Áprilisi, szeles alkonyat volt, a Tescóból hazafelé tartó néni remélte, nem a férje teregette ki olyan hanyagul azt a szélben szállingózó piszkos lepedőt, mert ő bizony nem fut utána a visszeres lábaival!

Na meg az is jellemző, hogy a haverok nem vitték haza. Már minek is vigyék? A haverok az egy olyan undorító szó. Olyan kapcsolatot jelöl, ami látszólagosan létezik, de enyhe húzásra is rögtön elszakad. A haverok, akikkel lehet WoWozni a hálózaton, de DVD-cserén és játéktippeken kívül nem sokat beszélnek egymással. Mindegy. Most már nincsenek haverok. Nem is. Most már ő nincsen.
Könnyed szívvel lebegett tovább a városszéli kisebb házak és szupermarketek előtt, és fel sem tűnt neki, hogy ide kötődő emlékeit is mind maga mögött hagyja. Még a legszélső kis kunyhóról eszébe jutott az itt lakó bácsi, akinek be kellett zárnia az antikváriumát, mert már gyér volt a vásárlóközeg. Sőt, egyszer állítólag be is törték a kirakat ablakát. Bár ez nem biztos, hogy igaz volt, azt mondták, csak azért mondja az öreg, hogy valamit kicsikarjon a biztosítótól. Valójában a kirakat rég elhagyatott, pókhálós volt és hogy törött-e, vagy sem, az már teljesen mindegy neki. Az emberek összenevettek a bácsi háta mögött, és a fiatalok ujjal mutogattak rá, hogy „néé, az öreg, még nem ették meg a könyvmolyok? Azt mondják, bakelitlemezeket hallgat… biztos nagy különcnek képzeli magát…”
Mindegy, nem ez volt a lényeg. Hanem inkább az, hogy egyre homályosuló emlékei közül az öregről valahogy beugrott egy név: Mary Celeste. Hirtelen elhatározásból úgy döntött, hogy szerelmes lesz Mary Celeste-be. Fogalma sem volt, mi az, de baromira angolosan hangzott. Úgy döntött, hogy elindul hát arrafele, úgysem volt még sohasem Londonban.
Az utazás nem tartott olyan hosszú ideig, mint amennyire számított. Könnyedén lebegett át egész Nyugat-Európa síkjai felett, és mint szupermen, úgy röppent nagy szürke plédjével át az éjszakai égbolton.
Az angliai fővárosban esett az eső, mikor megérkezett. Egy nagy pocsolyában különös felfedezést tett: a tükörképéről eltűntek a ruhák, anyaszült meztelen volt. Most először megrettent. Ijedten csavarta maga köré plédjét, mintha csak szégyellné magát (pedig igazán semmi volt). Most már nem merte játszani többé a felhők fölött repkedő képregényhőst, nehogy elvigye egyetlen (és mellesleg valós) ruhadarabját a szél.
Azt gondolta, majd szépen besétál a British Múzeumba, felüt egy könyvet, és a gyertyalángnál elolvassa, ahogy azt a szellemek szokták. De már a bejutás is nehézségekbe ütközött: elvégre egy járkáló szakadt takarót nem hagy az ember figyelmen kívül. Végül is úgy döntött, egy késő délután érkező, amúgy is sálakba bugyolált arab fiatalasszonyhoz simul, úgy, hogy a pléd ne érjen hozzá, de a kívülállók úgy lássák, mintha rajta lenne. Feszült koncentrációt igényelt ez a művelet, de belátta, a pléd nélkül egy lépést sem mer tenni. Lehet, hogy ha elengedné, mindenki számára megjelenne meztelenül, és nevetségessé válna, azonkívül haza sem tudna jutni. Vagy az is lehet, hogy…
De ebbe inkább ne menjünk bele. Ő se gondolt bele. Nem mert. Mi pedig ne legyünk túl bátrak, csak annyira, amennyire azok vagyunk.
Tehát végre bejutott. A női vécében levált ismeretlen segítőjéről (az egyébként kiegyensúlyozott nőt aznap éjjel lidérces álmok gyötörték), és egészen zárásig ott bujkált. Végre elcsendesült a múzeum. Gyorsan belopódzkodott a könyvtárrészlegbe. De hamar rájött, hogy ez nagyobb nehézségekbe ütközik, mint amekkora a kapun való bejutás volt. A könyveket nem tudta felvenni és lapozni, csak a pléd segítségével. Ráadásul nem is tudott eligazodni abban a zárt raktári rendszerben. Végül nagy nehezen bekapcsolt egy számítógépet, és ott annyi információhoz jutott gyér angoltudásával, hogy a Mary Celeste egy hajó volt, egy kísértethajó. Elkábult az örömtől. Úgy képzelte, poros foszlányokat fog ölelgetni egy ódon várban ezentúl: de nem, sokkal jobb! A gondviselés szólt közbe. Végre találkozni fog más sorstársaival! Ez biztos! Ez nem lehet véletlen. Nem olvasta végig a szöveget, hanem megnézte a Google Earth-ön, hol van Haiti, és pontosan az elsüllyedt roncs.
Már sokkal bátrabb volt, mint a múltkor. A szellőzőlyukon ráncigálta ki megviselt takaróját és azonnal nekivágott az útnak. Hajnaltájt az álmot szemükből éppen kitörlő matrózok meglepetten bámulták a kísértetiesen tovalibegő pokrócot az óceán felé, a szélcsendben.
Odaúton megpróbált lépkedni a habokon. Nem érezte a víz hidegét. Tudta, hogy ő nincs. Anglia kísértetekkel van teli, de ő egyet sem látott. Mert kísértetek persze nincsenek. Következésképpen ő sincs. De ott a Mary Celeste! Akkor mégiscsak vannak szellemek? Vagy ilyesmik? Itt ragadt lelkek? Ő egy lélek egyáltalán? Hát van benne valami?
Megrázta a fejét. Lelkizni a lúzerek szoktak. Filózni az öreg az antikváriumban. „De milyen öreg egyáltalán? Hagyjuk ezt”- fejezte be a töprengést, és meggyorsította lépteit.
Haiti partjainál a víz alá merült. Minden bizonnyal több napig kereste a roncsokat, bár nem tűnt olyan hosszú időnek. Nem csodálta meg a tenger furcsa teremtményeit, nem is értette, mik ezek. Emlékeiből teljesen kitörlődtek a még életében eltöltött időszakok, az iskola, a család, az ország, amiben lakott. De nem tűnt fel neki a dolog. Úgy gondolta, nincs is mire emlékeznie. Akár szobájában felhalmozott kis tulajdonai, ezek sem voltak jelentősek számára.
Hogy nappal volt-e, vagy éjszaka az egyformán homályos tengerben, azt nehéz volt eldönteni. A lényeg, hogy egyszer végre megtalálta a hajóroncsokat. Teljesen biztos volt benne, ez itt a Mary Celeste. Izgatottan úszott be az egykori hajó néma vázai közé. Már várta a megrakott tálcákat, kész ételeket, amikről nem ettek már négyszáz éve, és körülötte az elveszett lelkeket, akiket csak ő lát, és akik látják őt.
Ám a hajóroncsban nem talált semmit. Egy-két hal úszott egykedvűen az egykori kabinokban, a hajóvázra kagylók telepedtek. De más nem volt ott.
A megviselt, szürke takaró egykedvűen lebegett a vízfelszín felé három levegőbuborék kíséretében.

Ez a Merlin színház a Hólyagcirkusz társulat „törzshelye”. Most éppen a Csődcsicsergőt adták elő. Furcsa, különleges nevük, és még különlegesebb törekvéseik vannak. A legszembeszökőbb mindenki számára, hogy: nincs rendező. Olyan művészek független társulata ez, ahol a színészek kizárólag egymáshoz vannak kötve. És éppen ez a lényeg.

„ A Társulat tagjai egyedülálló próbamódszert dolgoztak ki. Ennek a módszernek a légfontosabb eleme: A rendező szerepkörének kiiktatása a próbafolyamatból. A szövegkönyvek a kiválasztott zenei és irodalmi anyagok alapján csak az adott előadásra jellemző dramaturgiai szerkesztéssel készülnek. Az így bemutatott darabok anyaga elidegeníthetetlen az alkotók személyétől, vagyis kizárólag a Társulat nyelvén előadható produkciók.”

Tehát, nem egy „megrendezett darabot” láthatunk, hanem minden annak szemléltetésére irányul, ahogy két ember észreveszi egymást a színpadon.

De mégis mit látunk?

Ami a szemünk elé tárul, az furcsa, abszurd, és a 21. század azon divatos művészeti alkotásai közé tartozik, aminek nincs jelentése, de mi mégis azon gondolkodunk nagyon sokáig, hogy mit jelenthetett, mert olyan nem létezik, hogy valaminek ne legyen célja és jelentése. A darab furcsán kezdődik: meglepődünk azon, amit meglepetésnek szántak, ám előtte részletesen ismertettek, majd mégis végrehajtottak. Majd egy  zenekari együttes (?)  életképe tárul elénk. Megismerjük a szereplőket, de mégsem. Úgy tűnik, kapunk egy rezonőrt, aki elmagyarázza nekünk a dolgokat, de mégsem. Csak úgy dobálnak minket, nézőket: magunkra hagynak bennünket a tudatlanságban, mégis végig velünk együtt vannak, közösségben.  „ Belementem a művészetbe. Kiköltöztem a világból, és belementem a művészetbe”. Valahogy így van itt is, ahogy a a darab egyik szereplője mondja: a művészet teljesen anyagtalan világa került hozzánk, a valósághoz, egészen közel. Mi pedig furcsán nézünk rá, mint egy számunkra felfoghatatlan, másik dimenzióra, ami a mi világunkban valóban önmagában jelentés nélküli.

Az együttes tagjai miután beszivárogtak, és valamilyen módon megnyilvánulnak, bemutatkoznak, várnak az énekesnőre. Zenélnek, iszogatnak, megőrülnek, és legfőképp várnak (Godot, ja, szerintem is).

Majd az énekesnő megjelenik, és: énekel.

Talán az újdonság varázsa az, ami engem teljesen elbűvölt ebben a darabban és társulatban, de amennyiben még ti sem tapasztaltatok ehhez foghatót, nézzétek meg! Igazi élmény.