„haját, mely illatos, dús sisakká szökik,
és emlékével is felgyújtja régi vágyam”
Baudelaire

A híd közepén ültünk le. Tincsenként kötöttem haját a korláthoz. A préri vörösét mindig is ilyennek képzeltem. Nehezen, de ő is rögzítette a fémhez a hajkötegeimet. Olyan hosszan ültünk egymás mellett, hogy beesteledett és fázni kezdett. Elkezdtük kioldozni a hajunkat és közben magatehetetlen vergődtünk a sétálók lábainál, mint a koldusok. Nem sokára felálltam és megigazgattam a hajam, de az ő fürtjei egyre jobban belegabalyodtak a korlátba, mint ahogy egy szabadulni akaró dög. Egyre reménytelenebb helyzetbe került. A hídmester azt mondta vagy a korlátot fűrészeljük el vagy a kislány haját vágjuk le. Mondjuk egy korlátdarabot maga után vonszolva biztos rosszabbul nézett volna ki, mint rövid hajjal. Ekkor láttam utoljára, mert nem sokára hazament, Nebraskába, a prérire. Sírva szaladt el, a hídmester meg a kezembe nyomta a hajat, amit egy nejlonszatyorba erőltettem. Vártam még egy darabig, aztán hazaindultam.

A hazafelé tartó vonatra csak nehezen másztam fel. A vagon ajtói feszegetés után sem nyíltak ki. Sajnáltam, mert odabenn egy lélek sem ült és egyedül utazni mindig jobb, mert annyi vicces történetet mesélnek az emberek utazás közben, én viszont utálom a humort. A múltkor is végig kellett hallgatnom, hogy a nagytelepi disznótorban mellészúrtak és a hentes a gazdasszony kisujjának utolsó percét nyisszantotta le. Mikor ezt hallottam nevetni kezdtem és nem bírtam abbahagyni és rettenetesen fárasztó negyvennyolc órán át nevetni. De hiába utaztam volna egyedül nem nyílt ki az a kurva ajtó. Aztán jött a forgalmista helyes kis kalapjában, hogy na vasútszerető Baross Miniszter Úr leszállás. És a zúgolódó utasoknak elmondta, hogy ha nem látnánk ez egy tehervonat, ami villamoskocsikat szállít és csak azért állt meg itt, mert piros a jelzés, az meg teljesen véletlen, hogy pont akkor futott be, mint az esti gyors a menetrend alapján. Mai napig nem tudom megkülönböztetni a személyvonatokat a villamosokat szállító tehervonatoktól.
Otthon a hajat átraktam egy belorusz fadobozba, melyben egykor a nagyapám vörös csillaga volt, mely a rendszerváltáskor landolt a patakban kis csobbanással. Azóta nem járunk templomba, mert az alsófalui pap kizárta a családunkat, mivel nagyapám bemocskolta annak a pataknak a vizét, melyből ő vészterhes időkben is csent egy keveset keresztelés címén. Azóta senkit nem keresztelnek meg és addig nem is fognak, míg elő nem kerül a nagyapám vörös csillaga. Most is keresik.

Hónapokkal később vettem észre, hogy annak ellenére, hogy gyakran elővettem a kommunista dobozt, és simogattam, szagolgattam a tartalmát beleköltöztek a már kapitalista muslicák. Teljesen kikeltem magamból. A teli kádba öntött hajat gyorsan ellepte a víz és hajszálak sokasága süllyedt a Csehszlovákiában zománcozott aljára. Különféle finom illatú sampont, balzsamot használtam és gumikesztyűt, nehogy megsértsem a szálakat. Akkor vesztettem el a haj illatát és egy mesterséges aroma uralkodott el rajta. Kétszer kellett megmosni, mert először mikor kiraktam a balkonra száradni belefészkelt egy gerlepár. Másodszori mosás után féltve őriztem minden egyes szálat és ügyeltem a száradásukra. Napokig ki sem mozdultam a lakásból.

Nehéz döntés volt, mikor a hajból parókát varrattam, de könnyebb úgy tárolni. Mikor megismerkedtem Henriettával egy hét után vetettem fel neki, hogy kezdje el viselni ezt a parókát, mert jobban néz ki vele. Majdnem széttépte az a ribanc. Rájöttem, hogy nem lehet elvárás másoktól, hogy viseljék ezt a még mindig elképesztő hajzuhatagot, ezért én kezdtem el hordani. Imádtam a tükröket és nézegettem magam előttük akár órák hosszat. Esküszöm, tisztára mintha előttem állt volna az a nebraskai lány. Anyám, apám és a szomszédok azt hitték, hogy szexuális zavaraim vannak, és ahogy ilyenkor lenni szokott: csalódtak bennem.

A téli köd, a tavaszi záporok és a nyári nap kiszívta a vörös színt és a parókám színtelenné vált. Ahogy az anyag nem veszik el úgy a színek sem. Abban az évben sokkal vörösebb volt a hegyoldal, melynek a mélyén ragadtak egykor azok a bányászok. Két hétbe telt mire kigereblyéztem az egész erdőt. Sokaknak nem tetszett és megvádoltak, hogy elloptam az avart, pedig én csak azt vettem vissza, amitől a természet fosztott meg. A leveleket óriási vizes hordókba halmoztam. A víz egészen hamar vörös lett és visszanyertem az erdő összes fájának összes leveléből a vörös színt. Azonban hiába mártottam ebbe a vízbe a parókát az ugyanolyan színtelen maradt. Így az illata után a színét is elvesztetem a hajnak.

A végzetes nap ugyanúgy kezdődött, mint a többi. Bementem a városba és észre sem vettem, hogy a metró mozgólépcsőjén felfelé utazva kezd szétfoszlani a parókám és a sok hajszál az alattam állókra hull. A haj beterítette a légteret és olyan sűrűn libegtek a szálak, hogy alig lehetett látni. A mögöttem lévők fuldokolni kezdtek, mert nem kaptak levegőt, a mozgólépcső meg hirtelen leállt, mert az apró hajszálak eltömítették a réseit.

Annyi hajat azóta sem láttak.

Vad korszakomban éltem. A cigarettát az alma materbe nyomtam, és a lehulló csikkeket néha otthagytam, néha meg kirúgtam az útra, de úgy, hogy véletlen se essen a szélén lévő csatornába. Hadd lássa mindenki.
Persze csajoztam. A barátnőm a villamosmegállótól nem messze lakott, egy rövid, meredeken emelkedő, lépcsőben végződő utcában. Különös utca volt, melynek egyik oldala más nevet viselt, mint a másik. Felfele mindig a Katyń utcán sétáltam, lefele pedig a Vöröshadseregen, ugyanis így hívták az utca két oldalát, vagyis a két utcát. A múlt rendszerben, valahogy senkinek nem tűnt fel a Katyń utca, pedig még sztahanovista munkás, sőt párttitkár is élt ott. És valahogy rendszerváltás után meg a Vöröshadseregről feledkezett meg mindenki, pedig még emléktáblát is állítottak a lengyel áldozatoknak, de a nagy felhajtásban nem figyelt senki a túloldalra, és elfelejtettek szólni. Pedig a postás akart, hogy azért már több mint húsz éve történt a rendszerváltás, Kádár János is meghalt, most már nyugodtan lehetne változtatni.

Vad korszakomat éltem. Amikor a vénasszony szatyra elszakadt, és szétgurultak a paradicsomok a villamoson, nem segítettem, hanem rájuk léptem. Örömöm leltem benne, ahogy a piros húsuk kifakad, és kifolyik az a nyamvadt levük. Hadd lássa mindenki.
Szép fák nyújtóztak az utcán, azaz mindkét utcán egyaránt. Mikor arra jártam, mindig hallottam sóhajtani a legidősebb fát a fasoron; azután vágták ki, miután meghalt a legidősebb lakó abban a házban, ahol a barátnőm is élt. Igazi értelmiségi nőt kell elképzelni, nagyszerű elmével, amit az elmúlás ölt meg, sok könyvvel és egy versenyzongorával, amit a kevésbé értelmiségi rokonok öltek meg. Éppen kapóra jött a lomtalanítás, és mindent kidobtak. Így nagyszerű költők, írók könyvei végezték kinn a fák között; meg a versenyzongora, amit azért selejteztek ki, mert több billentyűje hamisan szólt, és az alkoholista művész csak disszonánsan tudott rajta Chopint játszani, megpihenve útban hazafele.
Azokon a napokon ismerkedtem össze a barátnőmmel, és mikor hazakísértem, egymásnak estünk. A nagyszerű költők, írók munkáinak papírtömegében szeretkeztünk vadul. A lapok átitatódtak a húgytól, hányadéktól és szartól, hiszen vagy egy hete kinn voltak. De bennünket nem érdekelt, és a combjai közé élveztem, mikor elszabadult a versenyzongora, amit nem rögzítettek, és nekiütközve a legidősebb fának a fasoron, kidöntötte azt. Mint kiderült, belül már erősen korhadt – de mégis mi öltük meg. Így a legidősebb lakó után a legidősebb fa is meghalt. (…)

Valaki észrevette, hogy az össze-vissza elnyomott csikkeim hamunyoma Szűz Máriát adja ki. Jót nevettem ezen, és majdnem szóltam is, hogy: „pápisták, nem Szűz Mária az, csak puszta véletlen, én csináltam!”. De végül is hallgattam inkább, hadd lássák bele azt, amit akarnak. Egy biztos: egyre több ember gyűlt össze ott reggelről reggelre, és imát mormogtak előtte, mielőtt munkába indultak volna. Az iskolaigazgató, aki nem volt bajszos, se kancsal, nem volt vékony és nem volt gyerekszerető sem, a helyzetet úgy használta ki, hogy pont kézmagasságban fúratott a falra egy perselyt, mondván már a Biblia is megírta, hogy a jókedvű adakozót szereti az Isten.
Az igazgató mindkét szeme felett volt egy apró vágás. A bal szeme feletti még gyerekkorából maradt meg. Egyik júliusi reggelen szánkózni szerettek volna az öccsével. Fel is hozták a járművet a pincéből, és ő húzni kezdte, az öccse meg ült rajta. A fém és beton egymásra hatásának fülsüketítő zajában haladtak az utca vége felé, de addig már nem jutottak el, mert az egyik ideges szomszéd megütötte a bátyót. Bár a felrepedt részt hamar összevarrták, a nyoma megmaradt örökre a bal szeme felett.
Annak az évnek a szeptemberében kezdte az iskolát. A leggyorsabban haladt az osztálytársai közül, és mire október vége lett, már folyékonyan olvasta a városszerte megjelenő „Ruszkik haza!” feliratokat.
A jobb szeme feletti heg a bal oldali után évekkel lett az arcának szerves része. Szerelmi bánatában az ifjú sokat ivott, és reggel a csepeli főúton dülöngélt részegen, amivel feltartotta a forgalmat. A munkásokat szállító buszok feltorlódtak, és számos munkás elkésett a vas és acél országának egyik jelentős gyárkomplexumából. Nem sokáig tartott a káosz, mert egy megérkező autóba tuszkolták a fiatalt és elszállították. Az ávósok elsősorban a jobb oldalát püfölték, ezzel is kihangsúlyozva, hogy a baloldaliság lényeges része az embereknek, és még kinézetben is fontosabb. Három nap után engedték el, és megfenyegették, hogy még egy ilyen imperialista szabotázs, és nem ússza meg ennyivel. Egy jele maradt csak a kalandnak. Bár a felrepedt részt hamar összevarrták, a nyoma megmaradt örökre a jobb szeme felett.

Az igazgatói iroda: Krucsonih poklából egy fejezet. A falon három példányban is a Hermelines hölgy csüngött. Az érkező vendégeknek az igazgató mindig másmelyikre mutatva állította, hogy az igazi. Szerelmet érzett Cecilia Gallerani iránt, és tudta, hogy a nő is szereti. „Gyönyörűek a kezeid, mondjuk, azért kilakkozhattad volna”, mondogatta neki. Mivel Cecilia mégiscsak kétdimenziós volt, szexualitását az igazgató az iskola legkiszolgáltatottabb ifjú tanárnőjén élte ki. Ekkor mindig letakarta a három képet az irodában, nehogy szerelme féltékeny legyen, és még eltűnjön bájos mosolya.

Az iskola mögött egy apró kert húzódott a házak között. Gyakran menekültünk oda. Én még hétvégenként is megjelentem, és vagy a vermeeri felhők tökéletes fodrait néztem, vagy olvastam, hadd lássa mindenki, milyen kulturált vagyok. Egy meleg, tavaszi estén az alkonyat órájában is ott olvastam, amikor egy idegen ült le mellém. Az idegen egyik lábára sem sántított, s termetére nézve nem volt sem törpe, sem óriás, hanem egyszerűen magas. Szürke sapkáját hetykén félrevágta, és hóna alatt nád sétapálcája szorongott. „Biztos külföldi”, gondoltam magamban. „Bocsásson meg, kérem, hogy ismeretlenül megszólítom, de hogy tud ilyen vacak könyvet olvasni?” szólt hozzám. „Mégis magyar” könyveltem el magamban. Még mielőtt válaszolhattam volna – alig hittem a szememnek, de megesküdnék! – az idegen elsietett egy óriási kandúrral.

Másnap lehulltak a kert frissen zöld levelei, persze csak azok, amelyeknek volt idejük kifejlődni. A virágok elszáradva összegörnyedtek, a gyep az őszi-téli erőtlen fakóságra váltott. Híres növényszakértőket kértek fel a helyzet magyarázatára és orvoslására. Javaslatuk alapján nem lehetett más megoldás, mint újratelepíteni a kert növényzetét ősszel. Mindent megszerveztek, de csodálatos dolog történt: a kert növényei feléledtek élettelenségükből. Így a felelősségteljes vezetők úgy döntöttek, hogy mivel a park mégis élő növényzetű, felesleges azt újratelepíteni; amúgy is nehéz pénzügyi helyzetben vannak, nem árt egy kicsit spórolni. Így lett, hogy abban az évben a decemberi, sűrűn zöld lombok alatt szerelmek szövődtek a hidegben, gumilabdák akadtak fenn a fákon és szirmok hullottak a szűz hóra. Tavasszal sárga, vörös levelek hulltak az arra járó háziasszonyok üres kaskáiba. Nyáron pedig egy kósza lélek sem kereste fel az árnyékmentes helyet a tűző napsütésben. Az inverz kertet – ugyanis ez lett a neve – mindenki ismerte a városban.

Évek teltek el azóta, de én ugyanannak a lánynak udvarolok. Most épp sietek a kertbe – bár magas a kerítése és őrzik napnyugta után, de gyönyörűek a nárciszok, és ilyen szépeket nagyon drágán lehet csak venni novemberben. Lopok neki néhány szállal, hadd lássa: nem csak baszni tartom. Ezúttal korán leesett az első hó, óvatosnak kell lennem, hogy mikor előkaparom a nárciszokat, ne zúzzam össze a szirmaikat.

Neked van a legszebb lábfejed a városban!

Korai almát termett a körtefa,
levelei mögött tajgáról szökött
szúnyogok rejtőztek és nem fértünk oda.
A távolban szakasztottunk éjjel,
a gyermekláncfű nyaklánc
fojtogatóan idegen lett.

Napfordulókor kacagtuk a lámpákat:
véresre nevettem a testem.

A számban gyűlt a trópus
itt északon a fülledt metrón
balerinákkal utaztam.

Nem aludtunk napokig,
de mára az éjjeli fény is lefeküdt.

- Szörnyű ez az eső  – mondta a belépő fiatalabb köszönés helyett.

- A világ is az, amelyre hull ez az özönvíz – szólt a reakció.

Az idősebb megfordult és most látta csak meg a fiatalabbat, eddig csak az ablakon visszaverődő képét figyelte. Valahol nyitva lehetett egy ablak, mert a cseresznyefából készült hatalmas asztalon lévő füzetecske lapjait mozgatta a szél. A szoba teremnek is beillett. Tiszteletet követelően terpeszkedett az első emeleten.

- Úgy hallottam… – kezdett bele az idősebb.

- Tudom – vágott a szavába a fiatalabb.

Percekig csend lett. Még az esőt sem lehetett hallani. A könyvfalak jól hangszigeteltek.

- És igaz? – folytatta az idős hirtelen.

- Nem tagadhatom.

- Hány gyermeked van?

- Három.

- És egészségesek?

- Mindannyian.

- Hála a jóságos Istennek – szólt a püspök.

- Hála a jóságos Istennek – ismételte lassan a plébános, miközben a reverendájáról még mindig csepegett a víz.