De mindegy, az a lényeg, hogy eléggé rossz volt ma, hogy ilyen volt az utcánk. Kinn voltam, belemarkoltam a kevés megmaradt hóba, és eldobtam. Még a levegőben szertefoszlott. Feloldódott abban a szúrósan hideg levegőben, és ez is lehangolt. De most komolyan, képzelj el, ahogy dobálom a porhót, és csodálkozom, hogy szétesik a levegőben. Annyira nem bírtam látni az utcát, hogy inkább felpattantam egy buszra és elindultam a vakvilágba.

Az van, hogy tényleg nem tudtam, melyik buszra ültem fel. Csak felültem az egyikre és kész. Furán nézhettem ki. Kábé azt lehetett látni, hogy az ablak mellé ülök, aztán ez nem jó nekem, ingerülten felpattanok, átülök az ablaktól távolabbi ülésre, lehajtom a fejem, és gondolkozom valamin. Azzal együtt nem gondoltam semmire. A fene se tudja, hogy van ez. De a lényeg az, hogy egyáltalán nem egy ismeretlen helyen sikerült kikötnöm.

Amikor a sapkámat felvéve leszálltam, eszembe jutott, hogy nem is olyan régóta szeretem a telet. Igaz, hogy akkor is szerettem, amikor még kis tag voltam, de ennyire nem. Inkább csak örültem, ha esett a hó, mert ki lehetett menni játszani benne. Annyi mindent lehet azzal csinálni. Legtöbbször hókrapekokat építettem vagy szánkóztam. Talán annyiban más azóta, hogy már látom, mennyire szép. Asszem, napokat tudnék állni és csak nézni, meg emlékezni. Akkorra, amikor igazán megszerettem, vagyis amikor az első barátnőmmel jártam. Arra sokat szoktam gondolni, igaz, keveset beszélek róla, mert az embereknek általában hiába próbálsz mesélni ilyenekről. A nevét még neked se mondom meg, hívjuk mondjuk Jane-nek. Jane a főszereplő régi szerelme a Zabhegyezőben, a kedvenc könyvemben. Nem tudom, olvastad-e, én vagy ezerszer, azóta beszélek így, hogy csomószor mondok ilyesmiket, hogy tag, meg ilyenek. Ezt a szüleim mondjuk annyira nem díjazzák. Talán tényleg nem annyira nyerő dolog, de az a könyv gyönyörű, és ha azt akarod, hogy valami szép a tiéd legyen, akkor a rossz dolgok is ráragadhatnak belőle. De azért attól még marhára megéri. Erre ők meg avval szoktak jönni, hogy miért csak erről a könyvről hallják tőlem ezt, meg hogy rossz dologra vonatkoztattam, vagy mi. Kikészítenek ezzel! Miért mondanak olyat, hogy egy gondolatot lehet rossz dologra „vonatkoztatni”? Nem azért, de ez baromság.

Ezeket csak azért mondom, mert most Jane-ről kéne beszélnem, de nem nagyon van hozzá kedvem. Úgy értem, szeretek rágondolni, de néha az is le szokott hervasztani. Ha beszélnem kell róla, az meg főleg. Nem tudom milyen volt már, ez olyan nehéz. És gyűlölök ilyet mondani, de nem tudom, mennyit mondok csak amiatt, mert ő volt az első nekem. Volt egy bája annak, ahogy felfedezgettük egymást, ahogy mindig valami új kiderült róla. A kapcsolatok minden lépcsőfokánál elidőztünk, ahogy azt kell, egyszerűen elképesztő volt. Amúgy néha azt gondolom, hogy pont ezért mentünk szét. Hogy a lépcsőfokokra figyeltünk, meg minden. Fürödtünk az „először” gyönyörűségében, és nem vettük észre, hogy igazából az időre figyelünk. Pedig a szerelem az örök és nem tűri az ilyet, még ha ez nyálasan hangzik is. De mindegy, a lényeg az, hogy egészen kivételes lány volt. Olyan, akinek ha, mondjuk, a fenekét simogatod, akkor nem azért teszed, hogy érezd a fenekének a tapintását. Hanem marhára azért, hogy jól essen neki. Na figy, a legszebb élményem vele az volt, amikor egyszer este esőben mentünk haza. Alapvetően nem szeretem az esőt, de akkor olyan szép volt, ahogy a mindent kitöltő sötétségben egy lámpa fényébe álltunk, kábé mintha egy szigetre menekültünk volna, közben meg fentről bolondul futkároztak az apró esőcsíkok. Egyszerre volt hihetetlenül komoly, majdnem drámai, hogy mélyen Jane szemébe kellett néznem, és egyszerre volt játékos vagy felszabadító vagy valami, amitől meg úgy éreztem, hogy mindjárt elkezdek nevetni, de úgy, hogy sose hagyom abba. Belebújtunk a fénybe, és csak néztük az esőt, és egyre kevésbé zavart, hogy zuhog. Ez volt a legromantikusabb az egész kapcsolatunk alatt, még akkor is, ha egy zuhi végignézése szerintem annyira számít romantikusnak, mint a foghúzás. Vele az volt. Na, ilyen lány volt Jane.

Amúgy nem tudom, mi van vele. Miután szétmentünk, írtunk egymásnak egyszer-kétszer, de elég hamar megszakadt ez is, és nem tudnám megmondani, mi történt vele azóta. Azért persze kíváncsi vagyok rá, de többször jut eszembe maga a kapcsolat, meg annak az időszaknak mindenféle élménye. Olyan ez, mint egy régi érzés, amit kis tagként sokszor éreztem, és ami emiatt elég erősen belém van nyomódva. Szóval imádtam a rajzfilmeket, és egy csomót felvettünk videóra. Egyik-másik kazetta viszont nem sokkal a mese vége előtt járt le, és azoknak a vége lemaradt a szalagról. Amikor ezeket néztem, az utolsó pár percnek mindig különös hangulatúnak éreztem. Eleve úgy néztem, hogy mindjárt véget ér a vége előtt. Mintha képkockákra szeletelte volna vissza ennek a tudata a történetet, minden pillanat külön jutott el hozzám. Drámai hatású volt, azt hiszem, ez a jó szó. Talán attól, hogy nem tudtam biztosra a végét, de nem is volt kiszámíthatatlan, legalábbis felzaklatóan kiszámíthatatlan nem. Valamikor ezeknek is láttam a végét, de arra általában nem emlékeztem. Például már elaludtam, mire leereszkedett a „stáblista”, vagy ilyenek. Egyszóval nem tudtam, hogyan fog végződni, és többféle variációt találtam ki rá, de azt már akkor is tudtam, hogy a mesékben a jók mindig megkapják a jutalmukat. Vagy lehet, hogy ez a hangulat egy kicsit később kezdett magával ragadni, amikor már nem volt túl nagy kunszt erre rájönni. Mindenesetre az volt a legjobb az egészben, hogy mindig más variációkat találtam ki. Ha kiderülne a folytatás, szóval ha megnézném a végét vagy rátalálnék a második részre, az túlságosan beszűkítené az egészet. A második részek semmire sem jók.

Amikor leszálltam, nem erre a rajzfilmes dologra gondoltam, bár még az is lehet, nem emlékszem rá. Igazából össze-vissza eszembe jutott mindenféle. Leginkább az, amit eddig írtam, de annyira máshol voltam, hogy nem lepődnék meg, ha valami kimaradt volna. Mindenestre leszálltam, a fejemre csaptam a sapkám, és akkor ütött meg, hogy a Jane-ékhez vezető buszmegállóban voltam. Addig észre se vettem, hogy arrafelé tartottam. Esküszöm, nem azért szálltam fel arra a buszra, hogy ide jöjjek. Amúgy érdekes érzés volt ott lenni, elég érdekes ahhoz, hogy rövid sétába kezdjek. Elvégre baromi régen jártam errefelé. Néztem a házakat, az utcát, ismerősek is voltak, meg nem is. Minden úgy maradt, ahogy legutóbb láttam. Csak hát elszoktam tőlük. Nehogy azt hidd, hogy nem emlékeztem rájuk, mert eszembe jutottak azóta is, hogy nem jártam ott. Pont, hogy emlékeztem rájuk, pontosan úgy idéződtek fel bennem, ahogy akkor láttam, de egész más valamire emlékezni, és egész más látni. De mindegy, az a lényeg, hogy van ott egy játszótér, ahol sokat voltunk Jane-nel, leginkább a pingpongasztalokon ülve. Arrafelé mentem, hogy megnézzem ezeket a pingpongasztalokat, amiket mi véletlenül se pingpongozásra használtunk. Már messziről zsivaj meg labdapattogás hallatszott, ez egy kicsit elvette a kedvem, de azért még odamentem. Megnéztem a pingpongozó csürhét, csupa menő mókus, száradt, zselézett hajjal. Azért ettől még nem állt fel a szőr a hátamon, de arra se kellett sokat várnom. A pingpongozók között ugyanis Jane-t vettem észre. Amúgy ő is sapka nélkül, pont mint a kis társasága. Mintha nem fagyna bele a zsír az ember fülébe ebben az átkozott hidegben! Hát alig hittem el. Ott állt előttem az asztal másik oldalán, és csak néztem rá intelligensen eltátott szájjal, hogy talán mégsem ő az, mert mit keresne itt. Aztán megszólított és így biztossá vált, hogy ez a furán Jane-re hasonlító lány tényleg ő. Köszönt, mondta, hogy ezer éve nem látott, mi van velem, meg minden, még meg is kérdezte, hogy nincs-e kedvem beállni. Végül is úgy csináltam, mintha valami dolgom lenne a környéken, és csak köszönni álltam volna meg. Azt mondtam, sajnos most nem érek rá, de holnap lenézek, ha ő is itt lesz. Kamuztam, ez igaz, de ha egyszer olyan sürgősen le akartam kopni onnan! Szegény Jane mindenesetre nem vette észre a turpisságot, azt mondta, hogy itt lesz, és jöjjek.

Szabályosan kifutottam a játszótérről, még jó, hogy azt mondtam, sietek. Nem nagyon láttam, merre megyek, csak menni akartam, bármerre. Olyan zaklatott voltam, hogy utána egy semmiség is rendesen kiborított. Kicsit messzebb a játszótértől megálltam egy nagyobb adag jég előtt, hogy beszakítsam a sarkammal. Pokoli nehezen ment, aztán amikor sikerült, még tovább hervasztott. Szilánkokra tört az egész, úgy ahogy volt. Nem volt valami szép látvány, ha már tudni akarod. Nem is értem, miért mondják a felszabadultságra is, hogy megtört a jég. Ha megtöröd a jeget, az rombolás. Meg ahogy megtört, már nem látszódtam benne. Persze mondhatod, hogy ez utóbbi nem valami nagy veszteség, de viccen kívül: valahogy ijesztő volt.

Szóval ez jött le abból, hogy betörtem a jeget. Gondolom, nagyjából látod, milyen hülye vagyok. Tele voltam feszültséggel, nem bírtam magammal, elkezdtem futni. Egy szuszra felrohantam a kilátóhoz. Nem olyan kis út, de nem érdekelt. Hármasával szedtem a lépcsőfokokat, csoda, hogy nem taknyoltam egy művészit. Már majdnem felértem a tetejére, amikor észrevettem, hogy esik a hó. Nagyjából azóta esett, mióta elindultam a játszótértől. Kicsit lassítottam, de így is hamar felértem. A tetőn odasétáltam a korláthoz, rátámaszkodtam, végignéztem a tájon, és hangosan felkiáltottam, hogy ez haláli. Elhatároztam, hogy egy kicsit még nézelődöm, aztán átmászok a korláton. Jóleső fáradtság bizsergett mindenemben, és csak néztem a hóesést. Aztán ahogy nézegettem a részleteket, egyre inkább ott akartam maradni. Halogattam a korlátot, mert tényleg oltári volt a látvány. Ott lebegtek a nagy kövér hópelyhek, mögöttük meg látszódott a város, a játszótérrel, a nyüzsgő kis pontokkal, az ismert és az ismeretlen zugaival. Olyan volt, mint egy kisebb tag üveggömbje a miniatűr várossal.

Úgy látszik, megrázta az üveggömbjét, mert hamarosan felkavarodott az egész. Jött némi szél, vagy valami, de fel-alá siettek ki a képből a hópelyhek. Szép lassan minden egy összefüggő fehérség lett. Az egész úgy morajlott, mint viharban a tenger. Csupa mozgás, de annyira, hogy nem is látszott a város. Csak hogy minden szakadatlanul mozog ide-oda. Ez valamiért nagyon tetszett. Mintha megelevenedett volna egy kép az orrom előtt a kémia tankönyvemből. Csak néztem a fel-alá rakoncátlankodó atomokat, ahogy sodorja őket valami titokzatos szél. Nehéz ezt leírni, de nagyon érdekes volt. Meg békés.

Volt még valami furcsa. Amikor elállt a vihar, megint bezsongtam. Nem tudom, mitől. Talán ahogy megint láttam a várost, most már hóba bújva, vagy pont a hóvihar emlékétől. Fogalmam sincs. Döntsd el te, hogy miért, de egyszerre hatalmas kedvem lett visszamenni az utcákra. És megfogadtam, hogy holnap mégis elmegyek Jane-el találkozni. Dilis vagyok, tudom. De azt hiszem, tényleg el fogok menni.

Az énkép széttöredezése a klasszikus modernség élettapasztalata, de a mai napig fel-felbukkan az irodalomban – a fragmentált szubjektum megjelenítése elég nagy kihívás az íróknak ahhoz, hogy a legváltozatosabb eszközök igénybevételére sarkallja őket. Nyerges Gábor Ádám az Apokrif hatodik számában két olyan, lazán kapcsolódó verset közölt, ami következetes világával képes megeleveníteni ezt az élményt.

A Baleset esetén értesítendő c. vers már a paratextusával is elidegenítő hatást kelt. A megszokás szerint személyeknek szóló ajánlásban itt ugyanis csak annyi áll, hogy „-nak -nek”, mintha lekopott volna a rag elől a személynév, és csak egy névtelen jelenséget szólítana meg (vagy még inkább: próbálna megszólítani) a mű. Tovább olvasva egy férfi és egy nő megszakadt párbeszéde sejlik fel, a vers alaphelyzete tehát a hallgatás, méghozzá a férfi szemszögéből bemutatva. A nőről nem kapunk teljesen megbízható információt (bizonytalan, hogy mire gondolt, és mit jelent számára a hallgatás), azt tudjuk csak meg, hogy a férfi fejében az elszakadás gondolata hömpölygött. A csönd a nő megközelíthetetlenségét tudatosítja számára („koncentrált, hogy elfelejtse / a sosemvolt utat / vissza”). A következő versszak aztán még közelebb hozza a férfi képzeletvilágát; tudatfolyamszerűen festi meg az agyában felvillanó képeket. Ezekben a férfi a halál gondolatával játszik el, és azt keresi, milyen érzéseket próbálna megmenteni egy baleset után. Az átmentés egyre inkább lehetetlennek tűnik, mert nincs senki, aki óvná ezt az örökséget, és megfogalmazódik az a magatartás, ami az emberekre mint elszigetelt áldozatokra tekint.

Ezután érkezünk el az utolsó versszakhoz, amiben legalább két réteget láthatunk. Az elsőben folytatódik a tudat képeinek felidézése. A szubjektum teljes kudarcába visz minket ez a képsorozat: a baleset esetén értesítendő egyetlen személy még csak nem is elutasítja, hanem „agyonhallgatja”, elteszi, de többé nem veszi elő a felajánlott ént; mintegy eltünteti. A második réteg az önreflexió énpusztítását jelenti be. „[F]elidézve, hogy még az út (vers) elején elcserélted (tem) / az E/1-et” – itt nyer bizonyságot az olvasó azon gyanúja, hogy a férfi azonos a versben megszólaló lírai énnel. A baleset képsorozata azonosul a verssel, egyben tudatosul bennünk, hogy mint idegenről, E/3-ban beszélt magáról a férfi. Így megkérdőjelezhetetlenné válik, hogy a versírással az én íródik szét. Nyerges Gábor Ádám lírájában mindig is jelen volt az én, ami épp a jelenléte miatt épül le a műben. Ha a versben megbújik a szubjektum, addig keresi az én, addig elemzi, míg az önelemzéshez szükséges távolság áthidalhatatlan szakadékká nem válik. Ez a dekonstrukció pedig a szerelmes vers ősi típusában maradva megy végbe.

A folyóiratban szereplő másik mű, az Interferencia kapcsolódik az előző vershez. A motívumismétlésekkel korán létrejön a kapocs. A másik ember személyiségének megközelítése itt is hasonló képekben fullad kudarcba: fejfaként egymásba szúrt hiányjeleket látunk, és azt, ahogy betakarják az elvetélt feltételes mondatokat – a vers már itt metaforákká alakítja a nyelv eszközeit; a nyelv azonossá válik az énnel. Így válhat konkrét képpé az elvont nyelvi kifejezés az „eltesszük az emlékeket” sorra felelő abszurd folytatás: „összehajtjuk az életet”. A halottak, akik „hang nélkül párbeszélnek / el egymás hűlt helye mellett” az előző vers képzeletbeli halottjai, az eltemetett szubjektumok. Az Interferencia megtartja a Baleset esetén értesítendő-ből megismert gondolati ívet: az elején még csak a másokkal való kapcsolatteremtés lehetetlensége hagy maga után „hiányjeleket”. A következő versszakokban ezekként a hiányjelekként definiálódik az én, „ennyi marad” belőle, nem „csontgyűjtemény”, „ébenen átvirágzó köröm és szőr” – tehát semmi fizikai –, és nem „szélnekeresztett nemtörődöm porfelhő” – ez a porfelhő még mindig fizikai jellegű, de a kontextus a hamvasztás képét vonja be, így ez a porfelhő egyrészt a lélek szimbóluma, másrészt a lélek emlékéé.

„[C]sak ezek a hullámok” maradnak, „a kifogyott elem ellenére is még sugárzó / lecsavarhatatlan adás” – itt az én a rádióműsor metaforájába ágyazódik, és ez a hétköznapisága miatt lealacsonyító hatású metafora mégsem az én lealacsonyodását hozza el. Egyrészt azért, mert a vers már megkezdte az én lefokozását, és elvont szintre vitte, így a lealacsonyítás gesztusa az eltávolítás gesztusává válik. Másrészt az adás szó több lehetséges jelentést is rejt magában. Ez a rádióműsorral leírt én talán egyszerre maga az adakozás vágya, az adakozásé mint a személyiségek közti hídé. Mintha a kifogyott elem ellenére is lecsavarhatatlan adás egyenlő lenne azzal az (árulkodó módon megnevezetlen) személlyel, aki „szeretett / volna”. Mintha az ént a kapcsolatkeresés kudarca és az ennek ellenére erre irányuló megszüntethetetlen vágy határozná meg. És az adás gesztusában ismételten önreflexiót láthatunk. A versírás mint kapcsolatkeresés pedig természetesen ugyanúgy sikertelenségre van ítélve, hiszen az írás folyamata folyamatosan rombolja az író ént.

Ezen a lejtőn, amin nincs remény a megállásra, a leghétköznapibb dolgok egybecsúsznak az emelkedettekkel. „[E]z írt ez meg vízvezetékszerelt” – a rádióműsor ezt sugározza, és a vízvezeték-szerelés motívuma összekapcsolódik az első versszak felkiáltásával („kész csoda / hogy tud még mindig esni / hogy van még annyi víz”) és egy későbbi szöveghellyel („lekukucskál megtántorodik és nem szakad le végül / az eső”). Az eső az érzelmek szimbóluma lesz, az írás és a vízvezeték-szerelés pedig az öngyógyításért tett egyenrangú kísérletekként tűnnek föl. Az értékek relativizálódnak, és ebben a közömbösségben halljuk, hogy „valahol […] / megint úgy hagyták az adást”. Az én annyira kikerül önmagából, hogy az adáshoz tartozó basszust a külvilágba helyezi. Ez a basszus elbúgja az örökzöld – tehát az elpusztíthatatlan – vágyakat, amik ismét a kapcsolatkeresés vágyai, aztán egy végső felkiáltással befejezi a vers a szubjektum szétrombolását: „valaki maradjon már édes istenem / lekapcsolni ezt a zajt”. A szubjektumot megkonstruáló vágy-kudarc feszültség zajnak neveztetik; ezzel az én a szubjektum teljes tagadását viszi végbe. Bár az adás továbbra is lecsavarhatatlan, bár az én él, mint egy „pirospozsgás halott”, mégis megtagadja önmagát. Ugyanazt csinálja, mint az előző versben a nő. Végeredményben két ember között megmarad a hallgatás, a magányban pedig megmarad a széttöredezett, zajszerű belső monológ.

A két műnek a talán legszembetűnőbb hasonlóságáról nem szóltam még: a nyelvezetéről. A köznyelvhez közelített, néhol szándékoltan mesterkélt szóképzéssel élő („vízvezetékszerelt”, „szeretettvolnáni”) nyelv erősen gúnyos hatású. Ha felidézzük, hogy a nyelv és az én milyen szétválaszthatatlanul fonódik össze a szerzőnél, kijelenthetjük, hogy a nyelvrontás az öngúny eszköze, és a szubjektum lerombolásában van szerepe.

A két vers önmagában is meggyőző módón használja fel a szubjektum szétírásának toposzát, de a keresztutalásokat is figyelembe véve még érdekesebbé válnak ezek a művek. Nyerges Gábor Ádám lírája meglehetősen egységes hangú, így érdemes figyelni a megjelenő verseire, és érdemes újraolvasni az eddig közölteket is. Mennyire változik meg egy költemény a szerző többi műve mellé téve: ennek vizsgálata az egyik legizgalmasabb irodalmi játék.