felonline.hu » Vers

A vasútállomásról

Kapelner Zsolt — Thu, 09 Feb 2012 14:39:57 +0000

Hónapok óta először
Jutott eszembe egy tiszta sor
A vasútállomásról
Reggel a hideg miatt
Nem volt ott senki azt hiszem
Ez mind nem az én hibám
Aztán persze hiába
Keresem hogy ki hisz nekem
Csak fiúk jönnek én meg úgy teszek
Mint hogyha különben is
Így összehúzva tartanám magam
Látszik rajtuk nem idevalósiak
Egyfelé megyünk tovább

Családfák

Katona Ágota — Sun, 05 Feb 2012 17:31:28 +0000

Arcokat kerestem a város hasadékában, ahol
összegyűlt a hó: fehér papír. Nincs több, ezt
mondta anyám, nincs több rokon, ne keressek,
fogjam meg a nehéz szatyrot, amíg rágyújt,
különben üldözni kezd minket a téli éjszaka.
Üres családfák az út szélén. A titkukat csak
én kutattam, halmokban álltak a rőt levelek,
hullott termések a fiókban: honnan az erek
rajza a falevélen, mért ágazik, merre fut?
Kell lennie egy menetrendnek, mondtam,
rámutatva a híd alatt álló piros vagonokra;
és a mi rendünk nem olyan, mint másoké.
Folytattam volna, de aznap este elvitte a
szavaimat a hóvihar, anyám cigarettafüstje,
és a végtelennek tűnő, szótlan hazaút. Azóta
nézem a kimondhatatlanság vasúti hídjáról,
ahogy együtt megyünk a jövő évek sötétjébe.

Kiömlött pohár tej

Balázs Zoltán — Wed, 01 Feb 2012 16:53:00 +0000

Ez itt az átmentett vizek fehér íze.
A zárt ajtók luka, az évszakok, és bent
a négy falak szűke, a testüreg és
szétszigetelt ürese. Ingek és bő kabátok
egymásra halma; a rossz szellőztetés.
(Nem tudom, máshogy nem tudom.)
Millió hajnali fénytörés az érkezésig,
Naptól a felnyíló szemhéjig.

A reggel, itt egy kiöntött pohár tej.
Nem lehet visszatölteni. A pohárból
kiszorult folyadék helyét a hiányzó reggeli átveszi.
Az üres üveg külső falán elkocog négy köröm.
Az álom visszatértét bíztatja.

Csak a szem rebben. Az előbb még ezt is előidéző fény hunyorog.
Az ablak előtt a szobában játszik a négy ujj, hogy rajta.
Az emlékek felrázása ez: önmegadásban az új születés.

Itt ázott el az abrosz. Ingre került, lepedőre borult tej. Folt.
Nagy szó. Fogatlan szájunk pukkasztott szava, mint a
húsából kihántott gondolat; fehérje.

Ez hosszú elvakulás, a tekintet romlása,
feladása. Nézések átadása a bámulásba.
Vélemény ez. Nem is tűnődés: tudás és
nem-tudás közé ereszkedett; legalábbis
így már biztosan nem tökéletes: Köszönet-folt.

Na jó; öröm ez. Hogy lehet most ezt így is,
bólintva helytelenségét. Jól érzem, hogy
mást nem kíván. ez a Folt.

Széljegyzetek is készülnek IV.

Nyerges Gábor Ádám — Mon, 23 Jan 2012 10:55:18 +0000

Töprengek azokon a régi lányokon. A sosem voltakon
és a majdnem voltakon. Nemcsak, hogy hová tűntek,
hogy feleség lett-e már mind, boldogok-e, s van-e
rendszeresen orgazmusuk, hanem a múlton is. Néhányuknak
még a nevét is csak nagy nehézségek árán kaparom fel,
mégis, álmatlan éjszakáimon mindent megadnék érte, ha
tudnám, tetszettem-e akár csak az egyiknek is. Kezemre ütött
volna, vagy elment volna velem, ha a kezem asztal alatt a
combjára helyezem, s ha azt mondom, abbahagyhatom, ha nem
akarod, mondta volna-e pillanatra elkomoruló arcéllel, hogy
hagyd abba. Lett volna-e köztük, kinek ölébe hajthattam volna
a fejem, hogy a napomról nyafogjak, míg ő álombasimogat.
Lett volna-e köztük, aki mos rám, ha én meg felporszívózok.
S ha nem, ami valószínűbb, mégis miért, ha foglaltak voltak
épp, vagy csak másra vágytak, s rám még pótléknak sem, ahogy
sejtem, miért voltak képesek egész nyarakat végigfröccsözni
velem, mit csináltak, miért jöttek, ha hívtam őket, miért
beszélgettek, miért hallgatták végig esetlen tiszteletköreimet,
melyek, így tudniuk kellett, hova futottak volna ki, miért
hagyták, hogy végül ne bújjon ki a szög a zsákból, s akár a
kezemmel, akár az ő kezüket vezetve, akár nézéssel vagy
szavakkal, de bárhogy is, ne kérdezzem meg tőlük, amiért oda
mentem és súlyos, nem is tudom már, hogyan keresett pénzeket
költöttem italra, hogy lehessen kapatosságot színlelni, amiért
hetekig, hónapokig csak velük találkoztam, dolgaimról csak nekik
számoltam be, amiért, bár tudtam, ez nem lehet az a valódi dolog,
amit keresek, mégis velük kellett megélnem, amennyi a fiatalságból
eddig jutott, s jobb társ híján rájuk tudok most csak emlékezni,
e ki tudja, most hol levő, névtelen lányokra, egyes részletekre,
mellekre, tincsekre, nézésekre, kezekre. Hányukkal leveleztem
végeérhetetlenül, mikor a pénz már elfogyott, miközben ők ki
tudja, mit csináltak, talán épp szeretkezés után hanyagul végigfutották
a friss levéltermést, s míg másikuk tusolt, szenvtelenül tájékoztattak
róla, hogyan teltek az elmúlt napok, olvastak-e valami érdekeset és
volt-e konfliktusuk az anyjukkal. Gondolok arra is, hogy nyúltak-e
valaha magukhoz rám gondolva, akár unalmukban, akár merő
kíváncsiságból vitte-e őket odáig a rólam való gondolkodás, hogy
elképzeljék az érintésemet, hogy magamat sejtsék bennük, mérlegelték-e
rossz lenne-e, avagy sem, s ha igen, mennyire és hogyan, kapkodnék-e
vagy körülményes lennék, netán tétova vagy túl heves, beszélnék-e
közben hozzájuk, van-e valami hóbortom vagy perverzióm, gondoltak-e
vajon erre valaha is, ha eszükbe jutottam, s ha már itt tartunk, jutottam-e
eszükbe valaha, mikor nem voltam épp jelen és nem ültem épp
egyik-másikukkal szemben valamilyen füstös pesti romkocsmában vagy
parkban, doboz sörrel a kézben, egyáltalán, hogyan jutott eszükbe minden
esetben velem találkozni, hogyan jegyezték meg ezek az idegen,
végtelenül idegen nők, hánykor és hol találkoznak velem, mikor már
az is valószínűtlen, hogy tudták, ki vagyok, s mégis, tudom, ha most
felhívnám, felkeresném bármelyiket, emlékezne rám, a csodával lenne
határos, de azok is, akiknek már a nevére sem emlékezem, tudnák, ki
vagyok, melyik nyáron hányszor találkoztunk, miket meséltem, míg én
az évszámot sem tudnám megmondani, holott alig volt ilyen év, mindössze
pár, s a régi lányok sem voltak sokan, mégis, tudnom kellene, főleg ezeken
a magányos téli éjszakákon, hogy mi járt a fejükben, tudták-e, azaz
helyesebb úgy kérdezni, lehetséges-e egyáltalán, hogy nem tudták, miről
van szó, mire megy ki a játék, s ha tudták, mit, mégis mi mást kereshettek ott,
mint engem, az árvaságot a szememben, a reszkető kézt, ahogy az övéket
asztal alatt tereli, a megtört könyörgést, hogy akár csak egy estére is,
de legyenek velem, ne hagyjanak még ők is, mint eddig jóformán mindenki,
egyedül, várhattak-e mást, mehettek-e oda bármi másért, s mit gondoltak,
és főleg most mit gondolhatnak, töprengenek-e még ők is azokon a régi srácokon.

Szertartás

Polgár Tóth Tamás — Mon, 16 Jan 2012 10:03:52 +0000

Szikes földön körbeültünk vártunk
kaszás vagy én gyerek voltam szóltunk
hogy gyengék vagyunk de tudja bácsi
könyveket olvasunk és rajzolunk
pentagrammot csigavérrel mert
csak ezt láttuk a tévében te mindig
velünk vagy és rajzolj te is köveket
vagy puskákat kérünk téged hallgass
a csigának nincs is vére csak meghal
és köveket egyszer sem láttunk.

Legelső segély

Berényi Csaba — Wed, 11 Jan 2012 12:23:15 +0000

Késfokkal nyomta le a púpot,
Szakálla horzsolta a lágy koponyát,
Arca vörösben játszott a dühtől,
Anya sehol,
fűtött a saját vizeletem,
Cementmorzsalékos tenyerében elfért
Volna a tüdőm,
Fuldokolva bőgtem,
ölelése forrón megkötött, mint a beton,
nálunk ilyen az isten,
szimpla mechanizmus,
védekező

síneken a füst

Liptai Nóra — Mon, 09 Jan 2012 20:13:33 +0000

kiteregettelek
a bőröd rajtam
felborzolt pikkely
télre a gabonát
estére a cukrot
keletről hozzák
nyugatról rendelik
délre felélik
még sosem voltam
ennyire hús
ennyi gerincvelő
csupa ököl és ín
állkapcsok és vesék
már a farkasok is
feljöttek a lápról
nekik az irigység
nekünk az idő
a szokás megül rajtam
síneken a füst
tetők alatt ázunk
fodraid közül
a vízzel együtt
büszkeséged csorog
az első fát kitépni
a legnehezebb
kendőben anyajegy
a város szélén
ötezret adtak érte
meg rothadást vénásan
magadévá teszed
nyelvedről nézlek
ott lebeg, itt fordul
pörög, visít
száraz fűcsomók
papucsomra hajlanak
azt hiszem, azt hiszik
istenük vagyok

Kórterem

Evellei Kata — Sun, 08 Jan 2012 11:03:04 +0000

A szél lesz, ami elsőnek megőrjít.
Ő tudja már, hogy kívül nincs világ,
és ezt suttogja folyton, bár igyekszem
nem figyelni rá. A baglyok is,
ha arra nézek, rám kacsintanak,
csak hogy undorral forduljak el
úgy tenni, mintha a csillagképeket
tanulmányoznám közömbösen.
Hiába. Odafönt csak világító
matricákkal teliragasztott ernyőt találok,
gyerekszoba plafonján díszelgő
ikeás giccset, amelyet kaparhatsz
ítéletnapig, sose fog lejönni,
és nincs helyette más, ezt kell szeretni.
Néha még fölugrom, hátha egyszer
tíz körmömmel fölhasíthatom
a körém tekert valóság papírját,
de nincs menekvés, mindennél erősebb
már ez a burok, és minden éjszakám
egyre álmatlanabb, egyre jobban
félek a körém gyűlő percektől,
óráktól, napoktól, amelyek ijesztő
szenvtelenséggel tanulmányoznak,
hogy ha eljön végre az ő idejük,
és nem figyelek, rögtön elkapjanak,
megkötözzenek, és fölboncolják,
ami még belőlem megmaradt.

Vénusz-torzó

Sós Dóra Gabriella — Sun, 25 Dec 2011 12:50:08 +0000

Nem elhanyagolható körülmények

Kemény Lili — Wed, 07 Dec 2011 19:12:00 +0000

Van egy beszélgetés. Tart egy ideje. Néha
eltér a tárgytól. Visszafejthetetlen, mi miből
következett benne, mert akik elkezdték, már
mind régen meghaltak.

Van egy téma. Egész életemben ötször lehet
szóbahozni, de ebből négy alkalmat már
komolyanvehetetlen koromban elpazaroltam.

Most még nem mondhatom ki a lényeget.