Peter Shaffer angol drámaíró, az Equus és az Amadeus szerzője 1965-ben írta meg rendkívül ötletes, egyfelvonásos vígjátékát a Black Comedyt, amit 1968-ban hét Tony-díjra jelöltek.

A szövegkönyv szerint az előadás, amely szintén a hatvanas években játszódik, szokványosan kezdődik: kellemes zene és a fény elhalványulása jelzi a közönségnek a kezdetet. Ám pár pillanattal később egyértelművé válik, hogy valami nem stimmel. A teljes sötétségben egy fiatal nőt és férfit hallunk beszélgetni, mászkálni a színen. Elkövetkező estéjüket tervezgetik, ám ekkor hirtelen levágódik a biztosíték, s a bekövetkező áramszünet miatt fényárba borul a színpad. Az ötlet zseniális, egy fordított világban találjuk magunkat, ahol a negyedik fal, a kukucskáló színpad új csavart kap, hisz ebben az esetben úgy láthatunk bele egy történetbe, hogy a szereplők „nem” látják egymást. Vagyis láthatóvá válik a láthatatlan, ami nem kis humorforrást ad az előadásnak, s rengeteg bonyodalmat hoz az este hátralevő részébe.

A darab a hatvanas évek londoni polgárságának ironikus valóságát tárja elénk. Sokszínű figurák egész tárházát vonultatja fel előttünk Shaffer, kezdve a szegény művésztől a háborúban bevándorolt németen át a zsidó milliomosig.

Brindsley Miller fiatal szobrászművész, a darab főszereplője, talán élete legrosszabb vagy épp legjobb estéjét éli át (ez az olvasóra van bízva) másfél óra leforgása alatt. Sűrű este elé néz a darab kezdetén. Menyasszonya édesapját várják vendégségbe, hogy áldását adja jövőbeli frigyükhöz, valamint ekkorra várható Mr. Bamberger, egy német milliomos is, aki Brindsley szobrait tekintené meg. Már a darab elején kiderül azonban, hogy a fiatal művész élete nem felhőtlenül boldog. Retteg menyasszonya, Carol édesapjától, aki a második világháború egyik hőse, s jelenleg is ezredesi rangban van. Anyagi helyzete sem túl jó, s ez újabb akadályokat gördíthet házassági tervei elé. Ezért is fűz nagy reményeket a milliomos érkezéséhez. Mindenesetre – hogy addig is jobb színben tüntesse fel magát érkező vendégei előtt – kicseréli Carollal a hétvégén vidéken nyaraló meleg szomszédja, Harold bútorait a sajátjával. A terv tökéletes, csak épp közbeszól az áramszünet. A lakásban sehol nincs se gyertya, se gyufa, így megkezdődik a véget nem érő bolyongás. Befut egy telefonhívás a férfi régi szerelmétől, aki szeretné meglátogatni őt az este folyamán. Brindsley gyorsan lerázza hívóját, még mielőtt féltékenykedő menyasszonya meghallaná, hogy kivel beszélt. Ezután Brindsley a szerelőket próbálja telefonon hívni, míg megérkezik az első váratlan vendég, Miss Furnival, a felső szomszéd. Az idős, magányos vénkisasszony fél a sötétben, ezért itt keres menedéket laposüvegével egyetemben. Mialatt Brindsley Harold lakásában próbál gyertyát szerezni, befut Melkett ezredes is, Carol édesapja, aki rendelkezik öngyújtóval, így egy kis világosság mellett szemügyre tudja venni a szépen bebútorozott lakást. Miss Furnivalnek azonban rögtön feltűnik a csalás, s Carolnak csak nagy nehezen sikerül rábeszélni az öreg hölgyet, hogy ne árulja el őket. A bonyodalom Harold váratlan hazatérésével látszik tetőzni, aki a sötétben botorkál be Brindsleyék lakásába (ám itt még koránt sincs vége az estének). Mivel nála is van gyufa, a bútorok miatt a helyzet kezd kínossá válni, így az egyetlen megoldás, ha Brindsley a bútorokat szépen csendben, a sötétség leple alatt visszacseréli, míg Carol italok keverésével és beszélgetéssel szórakoztatja a szobában üldögélőket. Az akció jól halad, eltekintve az olyan pillanatoktól mikor valaki alatt a fotelből hirtelen hintaszék lesz. A bútorok visszakerülnek, kivéve Harold szeme fényét, egy értékes Buddha szobrot, de ez is biztonságban pihen letakarva egy zakóval. Minden tökéletes, mindenki izgatottan várja a milliomos érkezését. Mielőtt azonban ez bekövetkezne, betoppan Clea, Brindsley régi szeretője, s észrevétlenül leül a kanapéra a többi vendég közé, de hamarosan leleplezi magát a férfi előtt. Brindsley az emeletre vonszolja Cleát (isten ments, hogy a nő meghallja, hogy Carol a menyasszonya), ahol feltámadnak a régi érzelmek. Csak arra kéri szerelmét, hogy maradjon az emeleti szobában, amíg el nem mennek a vendégek, s ezt látszólag sikerül is elérnie. A következő vendég egy német úriember, akiről mindenki azt hiszi, hogy a milliomos, s csak később derül ki, hogy a darab elején kihívott villanyszerelőhöz van szerencséjük. Mire a valódi Mr. Bamberger megérkezik, kitör a teljes káosz. Clea leleplezi magát, miután meghallja, hogy szerelme mást készül elvenni. Carol kiborul, az amúgy sem nyugodt vérmérsékletű édesapja egyszerűen meg akarja ölni Brindsleyt. Miss Furnival szinte minden alkoholt elfogyasztott a jótékony sötétség leple alatt a lakásban, Harold pedig visszatérve saját otthonába rájön, hogy barátja mit művelt a bútoraival, s miután véletlenül összetöri saját Buddháját, ő is arra a következtetésre jut, hogy meg kell ölnie Brindsleyt. Ilyen apokaliptikus állapotok között érkezik meg a valódi német milliomos, aki ráadásul nagyot hall. Hiába figyelmeztetik, Mr. Bamberger addig „kóricál” a sötétben, míg lezuhan a pincébe. Ebben a pillanatban visszajön a fény, vagyis a sötétség, s csak sejteni lehet, hogy az őrjöngő kiáltozások közepette mi történhetett a szobában.

A főként helyzetkomikumra épülő darab első olvasásra inkább szórakoztató, mint mélyenszántó. Ám nem szabad csupán egy kacagtató közönségsikerként kezelni a Black Comedyt. Nagyon pörgős, precízen kidolgozott darab, tele váratlan fordulatokkal, melyek egy percre sem hagyják lankadni az olvasó, illetve majd a néző figyelmét. Az előadás pedig színészi kihívást is jelent, ugyanis nem könnyű világosban hihetően eljátszani, hogy sötétben vagyunk. A karakterek sem olyan egyoldalúak, mint azt elsőre gondolnánk.
Brindsley fiatal művész, aki szerelmével való szakítása után egy másik kapcsolatba menekül, mely egy jobb élet reményeivel kecsegtet. Ám ő maga is rá fog döbbenni, hogy ez nem elég a boldogsághoz. Örök gyerek ő, aki az alkotásba menekül a valóság elől, s komolyan hisz is a művészet megváltó erejében.

Carol tudatlan, elkényeztettet lány, lényegében az este és a darab legnagyobb vesztese. Nemcsak vőlegényét veszíti el, hanem az a rózsaszínű álombuborék is szétpukkad, amelyben eddig élt. Apuci egyetlen kislánya komolyan hitt Brindsley sikerében, s egy lehetetlen jövőképet kergetett, ami Clea feltűnésével és a férfi hazugságainak leleplezésével végleg szertefoszlik. A lány maga is megroppan az előadás végére ezen dolgok felismerésének súlya alatt.

Miss Furnival a régi rendszer „kövülete”, aki az elmúlásra való ráébredés helyett az ital okozta tudatlanságba menekül. Már-már erőszakosan próbál mindenkire ráakaszkodni, hogy így kerüljön a társaság középpontjába, s mesélhessen egy kicsit a régi szép időkről. Gyűlöli a középosztályt, s a társadalom egy magasabb rendjéhez szeretne tartozni.

Az ezredes is ennek a régi időnek az egyik alakja, bár ő katonai élete révén jobban tudott alkalmazkodni az új idők változásaihoz. Tisztessége és becsülete azonban semmit sem változott az idők folyamán, így ő képviseli a darabban a háború előtti erkölcsöket és értékeket.

Harold mint a meleg szomszéd rendkívüli értékeket képvisel. Már maga a tény, hogy a hatvanas években, a szexuális forradalom küszöbén egy homoszexuális férfit tár elénk a darab, nagyon izgalmas. Ő az, aki valóban kifinomult művészi ízléssel rendelkezik. Titkon szerelmes szomszédjába, Brindsleybe, s annak ellenére, hogy a fiatal művész a nők bálványa, mindig a barátja rendelkezésére áll. Próbál boldog életet élni egy olyan világban, ahol az igazi kielégülést csak a porcelánok és egyéb antik tárgyak gyűjtése hozhatja meg számára.
Schuppanzigh weimari születésű, filozófiát hallgatott, majd Londonba emigrált német, aki jelenleg villanyszerelőként dolgozik, a darab egyik legösszetettebb figurája. Ő az egyetlen, aki a naiv Carolon kívül lát valamit Brindsley szánalmas szobraiban. Egész élete olyan, amilyennek ebben a tízperces jelenetben láthatjuk. Próbál beilleszkedni egy világba, ami soha nem fogja befogadni őt, akármennyire művelt is legyen. Mivel csak egy egyszerű alkalmazott, nem képvisel igazi értéket a többi szereplő számára. Itt a pénz beszél, és abból nem neki van sok, hanem Mr. Bambergernek, egy olyan honfitársának, akinek vagyona révén sikerült beilleszkednie ebbe a társadalomba.

Látszólagos egyszerűsége ellenére csak ajánlani tudom ezt a darabot, mert a könnyed szórakoztatás mellett mélyebb rétegekre bukkanhatunk benne. Manapság, mikor az embereknek lépten-nyomon a mindennapi problémáikkal kell megküzdeniük, gyakran vágynak egy olyan előadásra, ami egyszerűen kikapcsolja őket, s nem valami súlyos problémát tár eléjük.

Magyarországon már több sikeres bemutatón van túl a Black Comedy. Többek között játszották már a Madách Színházban és a Győri Nemzeti Színházban. Következő bemutatója pedig március 2-án lesz a Centrál Színházban. Remélem, itt is megtalálja majd Puskás Tamás rendező az egyensúlyt s nem csak egy egyszerű vígjátékot adnak elő színészeivel, hanem láthatóvá teszik a darab rejtett értékeit, amelyek ott vannak a felszín alatt, csak észre kell venni őket.

Egy levelezőlistán kaptam egy levelet, amiben egy, a Harvard által az Arab tavaszról szervezett konferenciára hívták fel a figyelmet. Külön kiemelték, hogy nem csak a szűk értelemben vett arab, hanem bármilyen forradalomról várnak előadásokat, különös tekintettel az 1956-os magyar forradalomra, összehasonlítva a jelenlegi magyar politikai eseményekkel. Ekkor gondolkodtam el azon, hogy vajon mire gondolhatott a harvardi professzor? Vajon miért az 1956-os eseményeket tartotta jó viszonyítási pontnak és milyen értelemben akarta összehasonlítani a jelenlegi eseményekkel: ’56-ot tartja hasonlatosnak a fülkeforradalomhoz, vagy a Rákosi-rendszer kialakulását a Nemzeti együttműködés rendszerének lefektetéséhez?

Bármit is értett rajta, azt gondolom, hogy példája rendkívül találó, amelyen keresztül egy nemzetközi trendet tudunk közelebbről megvizsgálni: a politikai tér átalakulását, a térfoglalás jelentőségének növekedését. Míg Marx (és különösen Engels) óta a munkásmozgalom alapvetése volt, hogy a proletariátus legerősebb fegyvere az általános sztrájk, amit jól mutat, hogy 1956-ban is az általános sztrájktól remélték a forradalom eredményeinek megvédését, és még a Thatcher elleni 1984-es nagy bányász sztrájk is ezzel az eszközzel kívánta megakadályozni a bányák bezárását. Ez a marxista felfogás azt előfeltételezi, hogy (1) az állam a burzsoák egyeztető fóruma, vagyis a politikát leghatásosabban úgy lehet befolyásolni, ahogyan a burzsoákat, (2) a politikai tér a termelés tere, azaz a termelés „direct action”, vagyis a politikai tevékenység alapvetően gazdasági tevékenység.

Ha azonban megfigyeljük a világ eseményeit, látszik, hogy ez a felfogás egy történeti kontingencia eredménye, és ahogyan a neoklasszikus közgazdaságtan megcáfolta a munkaérték-elméletet, úgy manapság a tőke, a termelési formák és a piac globalizálódott, a puszta termelés már nem tekinthető politikai állásfoglalásnak olyan értelemben, ahogyan akár harminc évvel ezelőtt is. A politikai tér a gyárakból átkerült a nyilvános terekre, és talán nem túlzás azt állítanunk, hogy a 2011-es év a politikai térfoglalás éve volt.

*

Az írott történelem első általános sztrájkja egyben általános tiltakozás is volt: ismeretes módon kr. e. 494-ben a plebejusok az Aventinusra vonultak, ahol tiltakozásképpen „új várost” alapítottak. Ezek után a patríciusok gyorsan megegyeztek velük. Azonban fontos mozzanata volt az akciónak, hogy nem csupán beszüntették a munkát, hanem láthatóvá tették a támogató tömeget azáltal, hogy a politikumban elválasztva egy külön térben felmutatták. Az első secessio plebis óta számos jelentős felvonulás, hatalmas tömegeket megmozgató politikai demonstráció történt, a Wikipédia szerint a legnagyobb ezek közül a Khomeini ajatollahot köszöntő több mint ötmilliós tömeg volt, hatásában legnagyobb talán a Tienanmen téri demonstráció.

Azonban 2011-re a politikai térfoglalás, a „direct action” egyértelműen új műfaját honosította meg a „occupy” jelenség. Az arab országokban a permanens tömegtüntetések forradalmakat, polgárháborúkat váltottak ki, a Tahrír téren becslések szerint öt millióan demonstráltak, Bahreinben a tüntetések vérbe fojtása után a demonstráció helyszínéül szolgáló Gyöngy teret is lerombolták. Nem sokkal az arab események előtt Madridban tüntetők vertek tábort a Puerta del Sol-on és a fiatalok munkanélkülisége és a kilátástalan gazdasági helyzet ellen tiltakoztak. Ezeken a példákon fellelkesülve egy kis kanadai környezetvédő újság a gazdasági válság fő okának tartott Wall Streetre hirdetett demonstrációt Occupy Wall Street címmel, amely tízezres rendezvénnyé nőtte ki magát és világszerte hasonló demonstrációk sorozatát hívta életre, még a davosi világgazdasági találkozó ellen is tiltakoztak a maguknak iglukat építő Occupy Davos képviselői.

Magyarországon ebbe a megmozdulási hullámba sorolható a 2006-os Kossuth téri permanens tüntetés (ilyen értelemben Magyarország valóban világelső), az Egymillióan a sajtószabadságért rendezvényei, az Andrássy úti koalíciós tüntetés és a Békemenet Magyarországért. Mindegyik megmozdulás lényege alapvetően az volt, hogy demonstráljanak egy politikailag nem artikulált álláspont mellett, és az utcára vitt emberekkel láthatóvá tegyék azt az erőt, amely e mögött áll. Vagyis ezekben az esetekben a cél a politikai térben való láthatóvá tevés, a legitimitás igénylése a jelenlévők számossága által: nem az a fontos, ami a választásokon történt, hanem a tömeg („az ország nem lehet ellenzékben”), nem az a fontos, ami a parlamentben történik, hanem a tömeg (sajtószabadság melletti és az alaptörvény ellenes tüntetések), nem az a fontos, ami a tárgyalóasztalnál történik, hanem a tömeg (Békemenet).

Azaz alapvetően a tömeg mint a politikai tőke egyetlen mérhető és láttatható manifesztációja lesz jelentőssé, amelyet mind a saját tábor felé támogatólag, mind az ellenfél felé fenyegetőleg láthatóvá kell tenni. Ennek a retorikának azonban nyilvánvaló politikai konzekvenciája, hogy jelentős elmozdulást jelez mind a liberális-demokratikus, mind a marxista-baloldali diskurzus felől, hiszen előbbi alapvetően a legitimáció alapjának a választásokat és a képviselők útján gyakorolt népszuverenitást, míg utóbbi a munkát tekintette. Ehhez képest látható módon mind a két legitimációs alap megingott, az államba vetett bizalom vészesen csökken, a munka becsülete gyakorlatilag megszűnt, és a tömeg mint az egyszeri népakarat megjelenítője lett a legitimitás alapja (liberális-demokratikus tradíció válságáról szóló korábbi cikkünket lásd). Ezzel azonban a politikai kultúra egy komoly elmozdulást tett a képviseleti demokráciától a közvetlen demokrácia irányába.

Nem véletlen, hogy az Occupy Wall Street mozgalom egyik legfontosabb ismérve a teljes decentralizáltság és közvetlenség volt. Megfogalmazásuk szerint Arisztotelésznek volt igaza, aki szerint a demokrácia határa a hírnök kiáltásának halhatósági határa, így a Zuccotti parkban is horizontálisan szervezett politikai berendezkedést valósítottak meg: a legfőbb döntéshozó szerv a közgyűlés, amely különböző eseti tanácsokat nevez ki a különböző ügyek igazgatására. Bár a szervezők a rendezvény anarchista gyökereit hangsúlyozták, ez a rendszer tulajdonképpen a szovjet-modell a maga eredeti formájában. Mindenesetre az occupy-jelenség egyik legfontosabb elemét ragadhatjuk meg a vezetőnélküliségben.

A másik fontos elem a követelésnélküliség: az eredeti Adbuster-plakáton a „mi az egy követelésünk?” felirat szerepelt, azonban a mozgalom mindezidáig egyetlen gyakorlati követelést sem fogalmazott meg a pénz és a hatalom teljes szétválasztásának elvi követelésén túl. A mozgalom egyik lényegi jellemzője ugyanis a követelésmentesség: a „direct action” lényege éppen az, hogy mindenki saját magát képviseli, mindenki a maga követeléseit fogalmazza meg, ennek megfelelően nincsen szükség központi követelésekre – a demonstráció egyetlen célja, hogy a „maradék 99%” is hallathassa a hangját.

Ez pedig a harmadik fontos jellemzője a mozgalomnak: legitimitását onnan meríti, hogy a 99%-ot, a megalázottakat és megszomorítottakat képviseli, akiket a világgazdasági rend megfoszt a munkájuk profitjától, akik nem részesülnek az általuk megtermelt gazdasági növekedésből. Vagyis a demonstráció alapvetően nem politikai intézmények, korrupt politikusok, elnyomó törvények vagy igazságtalan rendelkezések ellen jött létre, hanem egy igazságtalan gazdasági és politikai berendezkedés ellen. Az occupy mozgalom alapítói úgy vélik, hogy a fennálló politikai és gazdasági rend strukturálisan nem engedi meg az alacsonyabb sorból származók felemelkedését, az igazságosabb elosztást, az esélyegyenlőséget. Azonban ez még nem szabad, hogy elfedje előlünk a tényt, hogy a demonstráció célja az életszínvonal emelése, a szabadság növelése ennek csak eszköze és nem célja.

Összességében tehát adott egy mozgalom, amely a marxizmus legkorábbi változatát képviseli, és proletárforradalom, proletárdiktatúra, kommunizmus, szocializmus és osztály nélküli társadalom helyett egyszerűen csak – ahogyan Marx érvelt A zsidókérdéshez című munkájában – a polgári emancipációval szemben az emberi emancipációt követeli, az elidegenedett életterületek visszavételét és az egész emberi lényeg helyreállítását. A mozgalom eszköze a „direct action” és a bázisdemokrácia, a politikai legitimitás lehetőségének tagadás és a 99% nominális legitimitásának hangsúlyozása. A mozgalom ereje a politikai tér egyértelműen hathatós strukturálása, amellyel képesek voltak hónapokon keresztül megtartani a média figyelmét, és problémaként tudták láttatni a problémáikat.

Azonban ez a mozgalom éppen azáltal, hogy a politikait tagadja, tulajdonképpen maga nem is politikai. Az Occupy jelszava, azaz az elidegenedés visszavétele nem politikai, hanem bizonyos értelemben politika előtti (vagy esetleg politika utáni) tett, amellyel az intézményesült politika mit sem tud kezdeni. az olyan tüntetők tömegével, akik nem tudnak nyilatkozni más, csak a saját nevükben, és nem akarnak tulajdonképpen semmit, csak tiltakozni, nem lehet mit kezdeni. Az általános sztrájk helyét átvette az általános tiltakozás: a rendszer egészére kiterjedő munkabeszüntetést a rendszer egészére kiterjedő elutasítás. Az Occupy mindent elutasít, ami nem autentikusan emberi, face-to-face, szabad és kapitalizmusmentes. Az Occupy (a polgárjogi küzdelem, a fegyveres felkelés és a jóléti állam után) a nemzetközi munkásmozgalom negyedik hulláma abban az értelemben, hogy a kapitalizmus elutasításának negyedik formája, amelyet az előző három látható kudarca hívott életre. A nagy kérdés csak az, hogy az Egyesült Államokban a javuló gazdasági kilátások és a válság enyhülése nyomán a soha sem egységes 99% mekkora része marad hű az occupy jelszavához, és mekkora részük egyezik ki a konszolidációs törekvésekkel. Azt azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy bármit is állítson magáról a mozgalom, az elképzelhető, hogy az Unió kormánya nem képviseli hitelesen az USA liberális-demokratikus hagyományát, de az Occupy két lábbal kívül áll ezen a tradíción.

Köszi, hogy voltatok. Tóth Kingának pedig a moderálást!

(Fotók: Molnár Fruzsi)

A reggel, itt egy kiöntött pohár tej.
Nem lehet visszatölteni. A pohárból
kiszorult folyadék helyét a hiányzó reggeli átveszi.
Az üres üveg külső falán elkocog négy köröm.
Az álom visszatértét bíztatja.

Csak a szem rebben. Az előbb még ezt is előidéző fény hunyorog.
Az ablak előtt a szobában játszik a négy ujj, hogy rajta.
Az emlékek felrázása ez: önmegadásban az új születés.

Itt ázott el az abrosz. Ingre került, lepedőre borult tej. Folt.
Nagy szó. Fogatlan szájunk pukkasztott szava, mint a
húsából kihántott gondolat; fehérje.

Ez hosszú elvakulás, a tekintet romlása,
feladása. Nézések átadása a bámulásba.
Vélemény ez. Nem is tűnődés: tudás és
nem-tudás közé ereszkedett; legalábbis
így már biztosan nem tökéletes: Köszönet-folt.

Na jó; öröm ez. Hogy lehet most ezt így is,
bólintva helytelenségét. Jól érzem, hogy
mást nem kíván. ez a Folt.

Bár mai szemmel furcsa lehet, a kulturális és a politikai élet akkoriban kimondottan reményteli időszak volt. A régi már nem létezett, az új pedig még nem. Ez a kiforratlanság és szabálynélküliség adott ihletet és lendületet rengeteg alkotónak.

Halász Péter színházművész, író, pedagógus ki is mondja, nem voltak szabályok, azokat ők maguk hozták létre és alkották meg. Najmányi László írótól is ugyanezt hallhatjuk: ,,Nekünk kellett a magunk kultúráját megcsinálni.” Király Tamás divattervező az önállóságot hangsúlyozza, azt, hogy akkor még nem géppel, hanem kézzel alkotta a cipőket, valamint talált ki leleményes és új dolgokat, abból, amit éppen talált.

Látható tehát, hogy bár a megszólaltatott művészek más-más területen alkottak – irodalom, színház, zene, divat –, egy valamiben egyetértettek: a hirtelen rájuk szakadt szabadsággal nem tudtak mit kezdeni.

A változás még a formáját kereste: ez az átállás, az átmenetiség időszaka volt. Aztán a kezdeti feldobottság, a bohémia közösségi jellege megszűnt, a szabadság sokakat lustává, kényelmessé tett,  és az irigység és féltékenység ,,egymás torkának esős” szituációt teremtett.

A leheletnyi, csupán pár mondatos monológokat Rodolf Hervé filmkockái teszik még érzékletesebbé. Felvillannak a rendszerváltás legendás kulturális mozzanatai, illegális koncertek, Virágszerda, és a máig is gyakran emlegetett Tilos az Á, a korszak első liberális klubja, ahol mindenki egyenlőnek és szabadnak érezhette magát.  A magyar származású világhírű fotográfus fia egyedi látószögből, egész máshogyan élte meg a magyarországi rendszerváltást. 1989-ben költözött Budapestre, és pillanatok alatt az underground-alternatív kultúra krónikása lett.

Mi is egy mini krónikát kapunk, mely által betekintést nyerhetünk a kor hangulatába. Ez azonban valójában csak egy ízelítő a Műcsarnok Mélycsarnokában, egy apró kis teremben. Kedvcsináló egy alaposabb kutakodáshoz.

A kiállítás 2012. február 2-ig látogatható a Műcsarnokban. További információ a tárlattal kapcsolatos kísérőrendezvényekről az intézmény honlapján (wwww.mucsarnok.hu).

Megejtően kedves horrortánc, bájos, szeretnivaló árnyak, szörnyek. Lionel Hoche és a Duda Éva Társulat közös munkája az idei ősz közepén, ahogy a darab ajánlója is előrevetíti, a világmindenség egy eltitkolt, misztikus részét megidéző képet tár elénk.

A Duda Éva vezette csoport, mely a 2009-es Lunatica című előadást követően alakult társulattá, azon kívül, hogy állandó, és meghívott tagjait kiválóan képzett táncművészek, és fiatal tehetségek alkotják, különleges látványvilágával és eklektikus táncnyelvezetével hívta fel magára a szakma és a táncrajongók figyelmét. Előadásaik beszédes, és a földtől kissé elrugaszkodott (vagy inkább földtől belénk rugaszkodott) címei, és a feldolgozott témák tekintetében, mondhatjuk, hogy a “vendégkoreográfus” új alkotása jól illeszkedik a társulat ilyenformán kialakított kereteihez. Lionel Hoche koreográfusi munkájában érvényre jutó sajátos világlátása, attraktív formanyelve, a Párizsi Opera balettiskolájában, majd a Nederland Dans Theater-ben Jiri Kylian vezetése mellett eltöltött hat év, és Daniel Larrieu kortárs táncegyüttesében való részvétel során szerzett tapasztalatain alapul, valamint számos más ország (és kultúra) társulataival való közös munkán. Táncaiban fontos szerepet kap a konkrét fizikai megjelenés; a test a maga érzékenységében, intimitásában, kinetikusságában; a tér, mint esztétikai, és esztétikus megnyilvánulás; ezért válnak hangsúlyossá ezek elemei − maguk a táncosok, a jelmez és díszlet vagy a fénytechnika. És természetesen a kifejezés formája.

A körülbelül egy hónapos próbafolyamat során újra összeszoktatott csapat − hiszen az eredeti tagoknak, egy felkészítő workshoppal egybekötött válogatásról bekerült két „külsős” táncosnak, az idegen koreográfusnak, a másfajta alkotási metódusban igen rövid idő alatt kellett „egymáshoz törnie” − egy színházi elemekben bővelkedő egyórás táncprodukciót állított a MU Színház színpadára.

A mese

Hogy lehet-e történetről beszélni egy tánc, vagy táncszínházi előadás kapcsán − legbölcsebb talán azt mondani, hogy lehet is, meg nem is. Megpróbálhatjuk a látottakat összefoglalni például ilyenképp: a darab egy férfi és egy női személy (vagy inkább test) maradék magányos és halott individualitásából egymáshoz löketik különböző valós vagy nem valós hatások folytán, melynek következményeképp ezen egymásra találásban e maradék egyediségüket is elveszítik. Először egymáshoz, majd az őket ért hatásokhoz uniformizálódva, útban a teljes feloldódás, és ilyenformán megszűnés felé. Ezek szerint egy útról, egy utazásról lenne szó, ahogyan a koreográfus is egy lehetőségként veti fel az előadás ajánlójában? „Közös, különös mozdulatlan utazásélmény megkreálására vágyom – a színpad, test, a mozgás adta illúziók révén. Utazásra, melyben bizarr tablók során át vándorlunk a világmindenség eltitkolt, elfojtott felének egyre mélyebb, hipnotikus rejtekébe.” De vajon milyen utazásra kell gondolnunk? Ami a felszínen látszik – X szereplő eljut A helyzetből B végkifejletig –, vagy egyfajta belső, spirituális átalakulás folyamatának lehetünk szemlélői, melynek „belső” természete miatt éppen hogy nem lehetnénk szemtanúi? A kérdésre térjünk vissza később, és nézzük meg először, milyen lehetőségeket kínál a tér, a látvány és a tánc viszonyának elemzése.

Látvány és tánc

A színpad egy hatalmas kopár síkterepet láttat, s a játék-, tánctér egészen a közönségig terjed. Elől jobb oldalon egy íróasztal, rajta egy ósdi asztali lámpával (és egy másikkal az aljára szerelve), mögötte egy szék, fölötte a plafonról egy csontváz függ alá, mintha lebegne. Hátul egy állólámpa, majd később egy hatalmas doboz (vagy szoba). Az előadás elején a besötétített színpadot egy vékony fénysugár szeli át diagonálisan, amelynek mentén egy, tán barokk kor viseletét és Beetlejuice híres fekete-fehér csíkos öltönyét kombináló, nagy szoknyás, puffos ujjú ruhába öltöztetett alak halad, végtelenül lassan. Egy ideig nem állapítható meg, nőalakot látunk-e vagy egy női ruhába öltöztetett férfit. Hanyag tartással vonszolja magát, hosszú fekete haj lóg az arcába – olyan, mint aki nincs magánál, holdkórosan kóborol, eltökélten, de szándéktalanul. Rövidesen természetesen rájövünk, az alak a társulat vezető táncosa, és a koreográfus asszisztense, Jónás Zsuzsa, aki mozgáskultúrája mellett (a társulat tagjaihoz mérten) magas termetével is megtámogatja az imént vázolt szimbolikus képet.

Már ez a nyitókép sok mindent előrevetít a darab világából. Például a fekete és fehér oppozícióját, az arctalanságot, a férfi és női princípium közti határ elmosódását, bizonytalanná válását (hadd jegyezzem itt meg, hogy noha Hoche ismertetője a maszkulin és a feminin szembenállásáról számol be, véleményem szerint mégis inkább a köztük húzódó határ megkérdőjeleződése és felszámolódása dominál). Előrevetíti továbbá az ok- és céltalanság motívumát, mely több irányból is alátámasztást nyer a darabban. Egy valamit azonban nem látunk. A jó és a gonosz ellentétét. Ha szeretnénk, a jó oldalára billen a mérleg: valahogyan mindenki kedves. Rosszak, de inkább csak csíntalanok, játszanak. Ha viszont az igazi rosszra vagyunk fogékonyak, akkor az egész rendszer gonosz, amennyiben magába olvaszt mindent és mindenkit – akiknek különben, úgy tűnik, mindegy. Vagyis, ha úgy tetszik, mivel az ő szempontjukból nem idéz elő változást, az érdektelenséget, a semmit tartja fenn. De erről is később.

A színpadon végigfutó fénycsík mentén a másik irányból fekete alakok kezdenek beszaladni hátrálva, a holdkóros alak mozgásirányával szemben, mintha, felrúgva a konvencionális időstruktúrát, visszafele haladnának a kontinuitásban. Fordított idő, fordított világ. Ezek az alakok arc nélküliek. A táncosokon látható fekete „kezeslábas-arcos” ruha által bátran asszociálhatunk árnyékokra, vagy rájuk vetíthetünk bármilyen szerepet, ideát. Puszta testek ők, nem lányok, nem fiúk, nem szépek, nem csúnyák, semmilyenek, csak feketék, csak testek, csak valamilyen tulajdonság hordozására teremtett szubsztanciák. És játszanak. Ezen Árnyak inváziója (az egyszerűség kedvéért nevezzük őket így a továbbiakban: Lány, Fiú, Árnyak, Szörny) a Lánnyal való találkozás után, és azt követően, hogy mint egy merev szobrot, ledöntötték, s az íróasztal mögötti székre helyezték fejjel lefelé lógó ülő pozícióba, az egész darabon át ezen Árnyak akciói lesznek a történet mozgatószerkezetei. Különálló táncaikban egy olyan kombináció ismétlése kezd feltűnni némelyiküknél, valamennyiüknél, mely később a Lánynál és Fiúnál is szerepet kap.

A háttérben valaki egy elektromos orgonán játszik, háttal a nézőknek, majd elegánsan lefejelve azt, a Csuzi Márton alakította Fiú lép be a térbe. Fején cilinder. Öltözéke szintén valamely régebbi kor bizarr, vadromantikus hősét idézi. Az Árnyak őt is megrohamozzák, s az imént még náluk megjelent tánckombináció most a Fiúnál tűnik elő, melyet a fekete ruhás teremtmények szorosan kísérnek. Mint ahogyan csintalan gyerekek nyúzzák a fegyelem tartására egyáltalán nem rátermett felnőttet, úgy játszanak vele is, mozgatva őt, tagjait, ugrálva körülötte, lábai közt átkúszva, zakóját ügyesen levarázsolva róla, ballonkabátba bújtatva, kabátokkal magukhoz láncolva, vagy éppen, az egyszer csak előkerülő ici-pici méretű szobához, sőt, a negyedik falat nélkülöző miniszínházhoz hasonlatos „varázsdobozba” ültetve be – várakozni. Várakozni, és önkéntelenül eltátogni (a transzvesztita hangon előadott szürreál-diszkó sláger formájában): I’m wasting my time – on you… A kívül fekete, belül fekete-fehér csíkos varázsdoboz (nevezzük ezt is önkényesen így), a Lány ruhájának mintázatát idézi, tán abban köszön vissza.

Az előadás vízválasztójaként, körülbelül félidőben toppan be az este legbájosabb teremtménye, egy mindenhol szőrrel borított lény (akit itt most Szörnynek fogok nevezni) aki hol a híres magyar rajzfilmsorozatból ismert Pom pomra, hol egy nagyra nőtt pulira, hol a nyolcvanas évek Gemini faktor sorozatának űrlényeire emlékeztet. A már egyáltalán nem emberi lény előbb átvonaglik a színpadon, majd gyönyörű táncba kezd, röpül, ugrásaiból meglepő puhasággal és halksággal érkezik a talajra, tiszta, pontos és lendületes forgásainál pedig mozgását lekövetve röpülnek vele hosszú lelógó tincsei. Ő a Lány házi Szörnye, odabújik hozzá, a szolgálatában áll, táncol vele, teljes elhivatottsággal tekeri fel a fekete balettszőnyeget, ami alatt ott virít a fehér padló, majd dolga végeztével tovább ropja szorgos táncát.

A padló színváltását egyaránt leköveti a szereplők ruháinak, illetve a doboz „szín változása”. A fehér külsejűvé vált varázsdoboz újbóli megjelenésével kezdődik az egyfelvonásos darab második része. Félelmetes hangok, nevetés hallatszik, s előbukkannak a fehérruhás menyasszonyokká változott árnyak. Arcuk továbbra sincs (és nem is lesz), fehér flitteres zsák borítja fejüket, amin fekete paróka van – kísértetiesen emlékeztetve Jónás Zsuzsa hajviseletére. Az árnyak, mint zombi balerinák, felsorakoznak, rángatózó, balettimitációt mutatnak be, a földre esnek, egy-egy mondatba, felkiáltásba kapaszkodva rikácsolnak mélyre vagy visító magasra torzított hangon, vagy visítva nevetnek rendületlenül. Jó kedvű árnyak (és jó kedvű közönség)! A háttérben „szenvedő” cilinderétől és zakójától megfosztott Fiú már szinte észrevétlen marad, mígnem előhozakodik a némely Frenák-
-darabban rejtélyesen felbukkanó tébolyodott balerina karakterével – amellyel talán csak asszimilálódása kezdődik meg az árnyak társaságához.

Egy hirtelen beálló csönd után elszabadul a káosz, az „óvodában kitör a napközis lázadás”. A főszereplők immáron barna színes mintás kezeslábasban láthatók, egyikük hüllőszerű, másikuk inkább Robin Hoodra emlékeztet. A Fiút a fehér Árnyak egy gurítható székben tologatják, míg ő üveges tekintettel gitározik hozzá egy teljes terjedelmében beadott (körülbelül nyolc és fél perces) a nyolcvanas évek egyik glam-rock opusához. A Lány azonban – Fiú partnere korábbi produkciójára rímelve – a (szintén össze-visszagurítható) íróasztal tetején térdelve, mint egy alvilági rock-isten(nő) playbackeli végig a zene mély férfiszólamát, egy asztali lámpát használva mikrofonként. A jelenet filmes videoklipp szerű hatásához hozzájárulnak a szabadjára engedett Árnyak (de hát, eddig is szabadok voltak, mi történt?!), akik a létező összes színpadi bútordarabot rendeltetésszerűtlenül „használják”, (táncolnak velük, magukra húzzák, hurcolják egyik helyről a másikra, ráfekszenek), miközben rendkívüli táncosi bravúrral nem akadnak bele azok zsinórjaiba, kiálló részeibe, és így tovább.

A videoklipp jelenete után a két személy is megkapja a maga csuklyáját (talán valami rituális zombi-beavatási ceremóniát láttunk?), s így végleg arctalanná, és személytelenné válva közös, gyönyörű, lassú kontakttáncba kezdenek. A különbség köztük alig kivehető. Uniformizálódtak, olyanokká váltak, mint a többi Árny, ki tudja, talán holnap a megfelelő fekete vagy fehér egyenruhát is megkapják. Egy kritika ezt egyfajta happy endként értelmezi, megítélésem szerint azonban óvatosan kell bánnunk egy ilyen olvasattal. Egymásra találásuk pusztán sikeres kimenetelű „szerelmi” szálként való azonosítása megtartja a darabot a felszínen, és nem vesz tudomást arról a mélyebb következményről, hogy a két szereplő ezáltal ugyanolyanná lett: innentől egymás hasonmásai ők, és egyúttal a többiek hasonmásai is. A fekete padló visszagördül, az Árnyak a színpad kereteit megadó fekete függönyöket elhúzzák, ami mögött a MU Színház körüli utcákra nyíló ablakok (nem) képezik a továbbiakban a díszletet, az előadás többi díszletkellékét pedig bútorostul, táncosostul, mindenestől bezsúfolják, és bezárják az előadás Beetlejuice-t, és az Addams Família világát idéző varázsdobozába.

*

Összességében azt mondhatjuk, a néhol kissé vontatott előadás sikeresen megfelel azon kitűzött céljának, hogy egy nem recipiált világot varázsoljon a nézők szeme elé. Ezt főként erős vizuális hatásaival, nyíltan felvállalt, a közhelyesség határait az esztétikailag pozitív oldalról súroló szimbólumrendszerével éri el.

A színpadi képet uralkodóan a dizájn, a film, a rajzfilm hatása jellemzi, a zeneválasztást pedig (mely Sebastian Rouch montázs-munkáját dicséri), a lázadás, az elvont világ nyílt egyértelműsége. A táncok és jelenetek fragmentált jellege kellőképpen tükrözi egyrészt a passzív karakterek motiválatlanságát, másrészt az aktív szereplők dinamikus cselekvőkészségét, és cselekvési mániáját.

S hogy végeredményben külső vagy belső utazásról van-e szó? Ha a főszereplők „életét”, s azok végtelen passzivitását vesszük alapul, asszociálhatunk egyfajta belső, spirituális útra, melyen sötét erők dinamikus vihara kalauzol, vagy inkább lökdös végig. De tekinthetjük egy saját belső démonainkat, s e démonok működésmechanizmusát kivetítő látomásnak is. Vagy, ha úgy tetszik, akár hihetünk is a világ ezen rejtett bugyrának létezésében.

MU Színház, 2011.10.22. 20h

Források:

A képek forrása: evaduda.net

http://evaduda.net/company/
http://evaduda.net/repertoire/retouraunoir/
http://www.lionelhoche.com/en
http://kultura.hu/main.php?folderID=1174&ctag=articlelist&iid=1&articleID=318775
http://szinhaz.hu/interjuk/42499-illuziok-vilagaban-interju-lionel-hoche-koreografussal

– Nagyon sokáig fogsz élni.
– Tessék?
– Nagyon sokáig fogsz élni.
– Oh…köszönöm.

Próbáltam nem figyelni erre a megjegyzésre, és továbbra is kibámulni a villamos ablakán.
Bosszankodtam. Elképesztő, milyen mondatokkal akarnak közel kerülni hozzád.
(Néztem kifelé, a körutat a sok kirakatával, ki sietett, ki nem. Kitaláltam, ki mit csinál, ki kíván többet annál, ami kiosztott. Néztem, ki kicsoda odakint. A kintiekben mi van. Belül.)

– Ezt komolyan mondom neked. Látom a körmeiden.

Persze, a körmeimen. Mi máson.
(Nyilvánvalóvá vált, hogy miközben én a kintieket, ő engem figyelt, és állította, hogy tudja, ki van belül. Azáltal, hogy legkülsőmet nézi, a körmeimet. Most akaratlanul én is néztem őket, ahogyan a combjaimon pihentek. Majd a pasast, aki vizsgálgatva bámult. Öregedő, kékes szürke szemeit úgy meresztette a körmeimre, mintha egy furcsa könyvnek beteg sorait olvasná.)

– Igen?
– Igen. Nagyon egészséges körmeid vannak, te akár 90 éves is lehetsz. És lesz egy csomó gyereked.
– Oh, hát…ez … ez jó hír.

Nem akartam megkérdezni, pontosan mennyi az a csomó. Minek is, hazudik, és nem tudna pontos választ adni. Felesleges kérdésre felesleges választ várj.
(És mondani pláne nem akartam neki, hogy éppen mindenkiről lemondtam, és nem hogy gyereket, de néha önmagamat sem akarom már. Láttam, ahogy páran kezdtek nézni minket. Itt voltunk, ők minket fürkésztek, ő engem belezett ki, én meg mindnyájukat próbáltam kivágni a történetből, hogy a sétáló belsőről álmodozzak, ami nem én vagyok. Újra kinéztem az ablakból, hogy ne kelljen őket látnom, és énemet sem rajtuk.)

– Igen, boldog leszel.

Most egyenesen a szemembe nézett.

– Úgy látom, az első gyerek fiú lesz, de az is lehet, hogy ikreid születnek. De ne izgulj má’, ez mind csak később lesz majd, van időd. Neked vannak ambícióid.

Bólintott, majd feljebb emelte tekintetét, homlokráncolva, a kékes-szürke, átlátszó szemeivel.

– Tényleg ilyen göndör a hajad?
– Igen.
– Hm, művészi ambícióid vannak. Gondolom, képzőművészetet tanulsz.
– Öhm…nem annyira, de érdekel. Nagyon.

A nagyon szót nem tudom miért fűztem hozzá, de erre ő bőszen bólogatott, száját eközben jelentőségteljesen lefelé kanyarítva, kezeit felemelve és tenyereit villantva, mintha szabadkozna.

– Igen, ez látszik rajtad, született művésznő vagy. Ezt abból is látom, hogyan áll a hajad, összevissza, pont ahogyan a gondolataid is összevissza kuszálnak. Próbálod helyrefésülni, valamilyen formát adni neki, de nem ez a természeted. Most is újrafésülnéd, úgy áll. De ez ellen nem tehetsz. Ilyen a természeted.

– Hát…ja, van ebben igazság…

Közben próbáltam valahogyan észrevehetetlenül lecsekkolni a frizurámat a sötétet tükröző ablakban, tényleg szétesett, pöffeszkedtek tekeregő hajszálaim a fejemen, szokásos.
(Nem mertem előtte megigazítani, a végén azt hiszi, tetszeni akarok neki. De arra jutottam, hogy mostantól majd kiegyenesítem a hajam. Akkor legalább azt a látszatot tudom kelteni, hogy egyenesen gondolkozok. És az ilyen fura emberek nem éppen engem fognak kiszúrni a villamoson, hogy rajtam mutassák be emberismeretüket. A kusza gondolatokat ezek szabad prédának nézik, mert bárhová kanyarodhatnak. A vad emberismerőt éppen ez a kuszaság izgatja, és pedáns perverzióval és habzó szájjal kirakják a csapdákat, hogy aztán feláldozzanak, amikor már leszálltál a villamosról és hazáig követnek…)
Amúgy olvastam egy tanulmányban, hogy az egyenes hajúakat komolyabban veszik az emberek. Nem tudom már, hol és mikor, majd veszek egy hajvasalót, ez lesz. De előtte még vizet az éjjel-nappaliban, és talán egy tábla csokit, aztán irány haza…

– Te, neked nem jó ám az a szűk tér, ahol most élsz, ezt megmondhatom neked. Vízöntő vagy?
– Igen, de ezt honnan tudja?

Ezt már meglepődve kérdeztem. De nyugtattam magam, hogy a tizenkét állatövi jegyből ez azért annyira nem nagy kunszt kitalálni.
(Igazából megijedtem. Az utasok most már határozottan figyeltek és füleltek. Hiába néztem most már vissza rájuk, nem leplezték kíváncsiságukat, ugyanúgy meredtek rám a szemeik, mint az ürgéi.)

– Tudom, és kész, látszik rajtad. Imádod a szabadságodat, de reszketsz tőle. Ezzel mindenki így van, de te főleg. És próbálsz bekerülni valamibe, ami ezt a szabadságot megszüntetné. Határokat, formákat akarsz, intim távolságot. Csak hogy ez nem jó neked. Az ember sokszor az ellen cselekszik, ami valójában ő, csak hogy ne tudjanak belelátni. Ne kérdezz, miért. Én tudom.

Kellemetlenül kezdtem érezni magam. Ez az ember itt mindenki előtt levetkőztet.
(Néztem az utasokat, akiknek tálcán kínálta a belsőmet, miközben neki voltam kiszolgáltatva. Most újra elfordították a tekintetüket, hogy aztán az ablakból másokat bámulva idehallgassanak. Azt hittem, zavart, de igazából, bevallom, élveztem. Hogy kívülállók érdeklődnek és örülnek a vetkőztetésemnek, azt remélve, hogy ők is sorra kerülnek, de valahogy mégsem akarva. Mint egy eszkimó a nudistastrandon, mert fordítva már durva lenne.)

– No, én azt javaslom neked, hogy költözz egy nagy házba. De azért város közelbe, neked kellenek az emberek. Egy nagy ház, ahol házakat tervezel. Az jól állna neked, az kéne neked, mérnöknek kellene lenned…
– De én nem lehetek mérnök, számolni se tudok…
– Mindegy az, lényegtelen. A lényeg, hogy törpefák legyenek a kertedben, azok megnyugtatnak téged. Fontos számodra a nyugalom, bár nem ezt mutatod magadról. Vannak érzelmi problémáid, látom. Jó lenne, ha ezeket menedzselnéd végre.

Kösz bazd meg, menedzseld magad. Vadidegeneket kifürkész a villamoson, nyilvánosan hámozgat, mint valami krumplit. Foglalkozzon magával. Ez se normális. Ilyen is csak velem történhet meg.
(Újra kinéztem az ablakból. Ezek a villamosból kinézések valahogy mindig ugyanolyanok. Összeolvad a fasor, a kirakatok, az emberek, a kocsik, a fények, az éjszaka és a nappal, és csak egy általános benyomás marad. A sok kifelé-nézésből nem marad semmilyen emlék, mert valójában nem is kifelé nézel, hanem közhelyesen önmagadba, befelé, de soha nem kívülről befelé. Mert a kint a benttel összeolvadna, és belőled is általános benyomás válna. És ez az, ez zavarna.)

– Ne merészelj kutyát szerezni magadnak. Már ha lesz házad. Neked macska való. Az ugyanolyan szabadságszerető és önkényeskedő, mint te.
– De én a kutyákat szeretem…
– Nem! Ne kutyát. Nem vagy jó gazda. Túl szolgalelkű hozzád a kutya, megdöglik melletted.

(Újra ki. A kutyám pont egy hónapja pusztult el.
Ezek a kirakatok olyanok, mint valami akváriumok. Döglött halas akváriumok, nincsen bennük semmi mozgás. De ne beszéljünk erről.)
Mindjárt leszállok. Kezdem rakosgatni a táskámat, nyugtalankodok, hogy tudatosítsam az emberben, megyek nem sokára, már csak két megálló. Mondjon még valamit.
De ő felpattan.

– Most le kell szállnom. Vigyázz magadra.

Meztelenül nézek utána, és látom, ahogy a pályaudvarba haladtatja a nagy testét, idegesen körbe nézve az úttesten, mintha újabb vetkőztetni valót várna.
(És eszembe jut, hogy talán magáról beszélt. Hazavonatozik vidéki házába, törpefákat ültet és macskát simogat, és olyan házakat tervez, melyek megépítve nyomban összedőlnének és romokká válnának. Egy csomó gyereke van, ezekből ketten ikrek, mind a kettő fiú, mind a kettő vízöntő, lehet, hogy jó pasik, képzőművészek. Nagyon boldog, valamikor régen eszkimó is volt, valójában már 90 éves, csak annyira egészségesek a körmei, hogy nem látszik rajta. Nem sokára meg fog halni. Eddig soha senki nem látott belé, és ezért kivetítette a történetét, és valójában nem is rólam beszélt.)
Eljön az én megállóm is. Kiszállok.
(Néznek utánam az utasok, mint rég elfelejtett ismerősre, akiről most jutott eszükbe, hol is láttak először vagy utoljára. Arra gondolok, ezt a történetet meg kéne írni. Lehet, pont elolvassa valamelyikük. És az majd állíthatja, hogy ismeri a göndör hajú lány történetet, aki egyenesre vasalja a haját.)

» FACEBOOK »