A versek az alábbi folyóiratokban jelentek meg:
Nyár – Apokrif, 2011. ősz
Perszepolisz – Apokrif 2011. ősz
Szerelem – Új Hormon blog
Via periculosa - KULTer.hu

További Kerber Balázs versek a liter.hu-n olvashatók!

Harmadik alkalmához érkezett az Apokrif beszélgetéssorozata, a Sorköz. A házigazda, Tamás Péter ezúttal lapunk főszerkesztőjét, az Apokrifban is rendszeresen publikáló Braun Barnát és a folyóiratban, illetve a FÉLonline.hu-n idén bemutatkozó, prózában és versben egyaránt feltűnő tehetségű Tinkó Mátét faggatja – az esten természetesen el is hangzó műveikből kiindulva. A zenét az Alone in the Moon frontembere, Várhidi Adrián szolgáltatja. A műsorban közreműködik Barna Zsombor és Bognár László (Proton Produkció). A belépés szokás szerint ingyenes, mindenkit szeretettel várunk!

» Facebook esemény »

Akik még ajánlják:

Litera.hu
Kulter.hu
Prae.hu
Irodalmi Jelen online
Apokrif online

Kétszeresen is ünnepi alkalomból invitálja olvasóit az Apokrif folyóirat, az idei ősz első közönségtalálkozójára, egyrészt kezdetét veszi az őszi irodalmi szezon, másrészt,  új helyre költöztek: első estük lesz a Csendesben.

Az est házigazdája Fráter Zoltán, a lap spiritus rectora lesz, műveikből felolvasnak: (a FÉLonline.hu hasábjain is publikáló) Nagypál István, Nyerges Gábor Ádám valamint Áfra János, Evellei Kata, Palágyi László és Török Sándor Mátyás. A zenéről Dinnyés Attila és gitárja gondoskodik.

A helyszínen továbbra is megvásárolhatóak lesznek az Apokrif nyári számának példányai, a belépés pedig, mint mindig, ingyenes.

Időpont: 2011. szeptember 26. hétfő, 18:00
Helyszín: Csendes Létterem – 1053 Bp., Ferenczy István u. 5.

>> Facebook event >>

Láttam őt. A pusztaságban
tornyok hátán lépkedett
Dárdaverte oldalán az
alkony volt a vértezet

Halat evett s megtörölte
szájával vétkes kezét
s ódivatú Bibliáját
e két kézzel tépte szét

S karját tárva égre nézett:
hisz láthatod, nincs remény
Majd megfordult s elballagott
fütyörészve könnyedén.

Felesleges kísérlet

Mit adni tudtam, megadtam:
megnyílik a föld alattam.
Tudós az Isten, nem vitás:
saját fiának vermet ás.

Másodközlés az Apokrif 3. számából.

Az instant vers elfogyott

Nem lehet tudni, hogy Fráter Zoltánnak, a kötet szerkesztőjének mennyit kellett válogatnia a szövegek között, de az már első olvasásra is érezhető, hogy flottul, gördülékenyen követik egymást. Izzadságfolt nem, ellenben sajátos költői potenciál látszik körvonalazódni rajtuk. Ugyanakkor, mint ilyenkor szokás, meg kell itt is említünk, hogy a múlt század jelentős költőinek lenyomata ettől még kitapintható rajtuk. Így Kosztolányitól, Babitson, József Attilán át Petri Györgyig, a folyóirat címadó versét író Pilinszky Jánosig be-be épülnek a versekbe felismerhető, kezdő és záró sorok, beszédmódok, trópusok, formák és alakzatok.

A kötet egyik szerzője, Tarcsay Zoltán (anno) azt nyilatkozta az antológia egyik bemutató estjén, hogy a költői hagyományokat nem lehet, és nem is szabad csak úgy felülírni, ellenben élni lehet és kell is velük, be kell építeni a szövegekbe. Ez, ahogy Kulcsár Szabó Ernő a könyv előszavában fogalmaz:

Nem reprezentatív >>metszet<< arra nézve, merre és milyen minták szerint alakul a legújabb magyar vers tájékozódása. […] mindössze mozaikszerű képet kínál az ezredforduló utáni költészeti lehetőségeinek némelyikéről.

Jó választás volt a kötet címéül Stolcz Ádám versének címét adni. Ebben a mozgalmas vagy még inkább, a srác poétikájára roppant jellemzően, a felkiáltásszerű szövegben, a közvetlenség mellé fájdalom, a tisztulási vágy mellé rothadás, a barátság mellé idegenség, a város evidens közelsége mellé a lakóterek távolságának képei kerülnek. A felkiáltó mondatok, üres parancsok, dühödt kiáltások ugranak ki a versszakokból, és létesítenek kontaktust a következővel. Az élet kérdéseit üres reklámszövegek magyarázzák, az otthon fénye vallatólámpaként rúgja arcba a betanítottnak vélt valóságot.

Egészben (semmi) sem egész

Ahogy a nagybetűs költészetben, itt is elő-elő jönnek olyan témák, mint például az ismert valóság megkérőjelezése, vagy az (költői? Szövegbéli?) önazonosság kérdései. Kortársi én-szemlélet jelenik meg Palágyi László reflex című versében, melyben sajátjaként, én-jének részeként, gesztusaként csak a mutatóujja rángását tudja azonosítani. Ezzel mintegy önmagára (értsd: a lírai alany dologra) és önmagára (mint rángó ujj) egyszerre mutat rá.

Az idegrángás az orvostudományokban való mély jártasság nélkül is belátható, hogy nem feltétlen tudatos mozgatás eredménye. Vagyis a szemlélő, aki ez esetben egy a mozgást végző énnel csak úgy értelmezheti gesztusként saját mozgását, ha jelként, üzenetként fogja fel testének véletlenszerűségét. Úgy is gondolhatjuk, hogy testként csak annak természetes működésén keresztül lehetünk „önmagunk” számára jelen.

Nyerges Gábor Ádám (akinek szövegeiről egyébként lapunkban olvasható elemzés) nagy versének, a Karthágónak végén is sajátos, ehhez az előző probléma körben tárgyalt, részben hasonló, önértelmezés mutatkozik meg.

A vers olyan metamorfózistörténet, ahol az önagával mint gúnyrajzzal azonosítható valaki gyerekből üres, szürke, pózokból és elvárásokból álló egzisztenciává alakul („mit Karthágó felett a méteres hamuréteg”), aki már úgy érezi, hogy nem is borotválkozhat (kvázi nem csonkíthatja magát), mert a szakáll ami az arcára nő már más valakié.

A kohézió (mint olyan), az igényes (pöpeckedő) nyelvi megformáltság, és a központozás sok versből (természetesen?) hiányzik. Ám ez nem baj, mert a jó olvasó minden művi hiányt jelként értelmez. Ilyen “művi hiányosságok” egész sora található Kántás Balázs írásaiban. Az ő verseiben, bár a mondatok határai jelölve vannak, a versszaknyi mondatok között azonban nagyon halvány, vagy láthatatlan a logikai, vagy az asszociációs kapocs.

Ez a versalkotási mód tán posztmodern költészeti gesztus, hiszen az űrt a fragmentumok, szilánkok, vagy egyszerű impressziók között, nekünk, olvasóknak kell megtöltenünk tartalommal.

Felrágja a csontra

Szerelem és szakítás, öregség és halál minden korban, mindig aktuális téma, feldolgozandó élmény. Nincs ez másképp a ma huszonéves költőjénél, Fehér Renátónál sem, aki mint, egy visszafelé játszott filmben, új húst helyez ezekre a „lerágott csontokra”. Mindezt úgy éri el, hogy a régi, jól bevált formulákat abszolút kortárs, szinte élőnyelvi szövegtérbe helyezi.

tudomány(mint)szöveg(mint)tudomány

Smid Róbert sorai túlnyúlnának a lapokon, ha a szemfüles tördelőszerkesztő (kérése ellenére) nem helyezte volna el őket egymás alatti, beljebb kezdett sorokban. Az ennek eredményeképp kapott furcsa szövegképpel bíró versek, így olvasás nélkül is felkeltik a Beszámított veszteség olvasójának figyelmét. A szövegek hemzsegnek a filozófiai utalásoktól és társadalom- és irodalomtudományi terminusoktól, de megértésükhöz, szerencsére, nem feltétlenül bölcsészdiploma, de némi műveltség azért nem árt. Amolyan összekacsintás -féle túlkódolás ez a szerző részéről, ami annak, aki veszi a lapot, duplán betalál.

A recenzió másodközlés. Eredetileg 2009 december 22.-én jelet meg, az azóta az internetről sajnos nyomtalanul eltűnt alterblog.hu kultúrfitnesz rovatában. Így, két év távlatából viszont már látszik: az apokrifot nem szűnt bele a kötetbe, sőt azóta, az antológiából többen már saját kötettel (van, aki többel is) bírnak. Szerzői folyamatosan jelennek meg országos folyóiratokban, antológiákban, ráadásul mint az az Apokrif online-on olvasható volt, februártól a folyóirat is csatlakozik az országosan terjesztett folyóiratok táborához. Sőt előkészületben van második antológiájuk, melyben ezúttal prózákat válogatnak majd egy kötetbe a lap szerkesztői. De addig is, jelen könyvet ki-ki olvassa el!

Azzal még nincs baj, ha a különböző szervezetek, társaságok, folyóiratok lelkesedni kezdenek az irodalom iránt. Sőt, én még annak is csak örülni tudok, hogy ilyenkor általában a fiatal tehetségeket szeretnék támogatni, lehetőségeket nyújtani nekik, a legjobb, amikor ez még sikerül is. Ilyesmire tényleg szükség van. De ahogy a Pesti Bölcsész Újság most februárban megjelent szépirodalmi különszáma mutatja, csak lelkesedéssel semmire sem lehet menni. Hiába volt a rengeteg munka az irodalmi pályázat kiírásával, elbírálásával, az eredmény legnagyobb része végül is sem nem szép, sem nem irodalom.

Szerencsére nem arról van szó, hogy az egész úgy rossz, ahogy van. Akadnak benne kiváló félsorok, sikerült rímek, sőt egyik-másik szöveg még magában is megállja a helyét (hogy ne a levegőbe beszéljek Horváth Kriszta és Katona Ágota verseit és az utolsó, Migrén című novellát emelném ki). De a különszám többi része sajnos minősíthetetlen, dilettáns fércmunkákból áll. Olyanokból, amik amúgy nyilván ezrével érkeznek egy-egy ilyen pályázatra, de amiket egy valamirevaló szakmai zsűri szó nélkül dobál le az asztaláról.

Mivel, ha jól tudom, a PBÚ pályázatának döntőbizottságát is irodalmárok, esztéták és aktív költők alkották, teljesen értetlenül állok az eredmény előtt. Mindenesetre, akármilyen is volt a zsűri, csak gratulálni tudok, amiért pl. a Sör, illetve a Stop being stupid, start being happy című novellákat, illetve a szám szinte minden versét irodalomnak nevezte ki. Azért hadd jegyezzem meg, hogy a leginkább középiskolai fogalmazásra emlékeztető, teljesen lapos, csattanó nélküli történetek, illetve az olyan szövegek, amik „csillagok ezüst tüzei”-ből, „tekinteted barlangszín mélyei”-ből, „szilánkok nevető csillogásá”-ból állnak, de teljes egészükben, mint egy Nagy László-horrorshow, nemhogy szellemi táplálékot nem jelentenek, de – hogy úgy mondjam – olyanok ezek a gejl tucatírások, mint a túlcukrozott menzai tea: heveny rosszullétet okoznak és növelik a cukorbaj kockázatát.

A különszám amúgy szerkezetileg jobb, mint tartalmában. Látható például, hogy a szövegek elrendezése pontos tematikai és stilisztikai elvek mentén történt. Különféle giccses, túlírt, szépelgő szövegek adják az alaphangulatot, majd a tizedik oldaltól következnek a nagy, örök igazságokat megfogalmazó írások. A sort a gyakorlatilag olvashatatlan prózák zárják egy utolsó, nagy szerkezeti egységben. Van itt hosszú sci-fi novella, meg csajozós-pasizós-jólodamondós írás, csak minek?

A dolog egyébként több okból is visszatetsző és szomorú. Elsősorban azért, mert – ahogy a főszerkesztő beköszönőjében áll – ezek a szerzők „az ELTE BTK tehetséges poétái, írói”. A tehetségtelenek nyilván Váci Mihály és Wass Albert versekkel neveztek. De viccet félretéve, még csak nem is értem, hogy ilyesmit hogy lehet leírni egy olyan karral kapcsolatban, ahol az Apokrif működik, ahol Körhinta körösök, JAK-osok tanulnak, és aminek korábban a magyar irodalom hadd ne soroljam, hány nagy alakjához volt köze.

A PBÚ nem egy józsefvárosi általános iskolában szeretett volna szépirodalmat terjeszteni, hanem ott, ahonnan elviekben a leendő magyar írói és irodalomtudományi értelmiség legjavának jó része kikerül. Ha ilyen körülmények között csak olyan anyagok álltak a rendelkezésére, mint amikből a különszám áll, őszintén, nem kellett volna inkább hagyni az egészet a fenébe?

Egy történet jutott eszembe olvasás közben, ami Reményi József Tamástól származik, aki egy alkalommal egy visszautasított fűzfapoétától felháborodott hangú levelet kapott. Az illető ebben kifejtette, hogy ez az eljárás hozzá nagyon méltatlan, mivelhogy ő nem valami kis kezdő, hanem már ötkötetes költő. Bizonyságul el is küldte mind az öt bársonyba kötött verseskötetét, melyek egytől-egyig a Tolnatej támogatásával jelentek meg.

Azt hiszem, még ha nagyon optimista is vagyok, akkor sem reménykedhetem benne, hogy a PBÚ szépirodalmi különszáma tele van potenciális ötkötetes szerzőkkel. Azt viszont nagyon remélem, hogy a jövőben őket is inkább a Tolnatej fogja kiadni, nem pedig egy olyan folyóirat, aminek a szerkesztőségén – legalábbis elvileg – számon kérhető lenne valamennyi irodalmi ízlés.

Egyébként egy ehhez, félek rettentő hasonló különszámot a PBÚ jövőre is megjelentet, amibe, hogy a főszerkesztő urat idézzem, bárki jelentkezhet, akinek „Babits könnyezik a stílusán”. Nos, azt hiszem, Babits – ezúttal több okból is – könnyezik, mégpedig keservesen.

(a Tolnatej minden dolgozójától elnézést kérek)

[a lapszám ELTE BTK épületeiben megtalálható]

közös szerzőink felolvasnak

Új rovatokkal és megújult külsővel megjelent az Apokrif 9. száma.

Tartalmából:
Braun Barna, Evellei Kata, Necz Dániel, Nyerges Gábor Ádám, Sós Dóra, Stolcz Ádám és Török Sándor Mátyás versei, Csordás László, Németh Tamás, Tarcsay Zoltán és Torma Mária prózája, Hidvégi Katalin rajzai, recenziók Gerőcs Péter, Kelemen Lajos, Palágyi László és Villányi László köteteiről.

Megvásárolható az Írók Boltjában, a Bookself/Ráday Antikváriumban és az ELTE BTK jegyzetboltjában.

Lapszámbemutató: 2010. Október 26. 18h Szabad Az Á.

Facebook event >>