Ilyenkor az emberek az „ünnepelt” személyétől, személyiségétől függetlenül is hajlamosak túlzó, kenetteljes dicsőítésbe bocsátkozni. A Kisszínes nyitódala után laudációt mondó Arató Lászlóról akkor is megmondtam volna, hogy magyart tanít, ha ezt nem mondják el előtte, szóhasználata („s abban is van valami patinás valószínűtlenség, valami ómódi anakronisztikus abszurditás”), modora, de legfőképpen látásmódja miatt. Kamaszkötetnek nevezi a Madaramat, azonban nem úgy áll hozzá. Túlelemzi, túlbonyolítja. A kamaszlélek nem egyszerű, aláírom, ezt tanárként ő jobban tudja bárkinél, mégis Lilit sokkal egyenesebbnek, tisztábban érthetőnek ismertem meg verseiben. Félreértés ne essék, nem szeretném lehúzni az egyébként szép laudációt, csak ez a néhány részlet megragadta a figyelmemet.

Ezt követte a beszélgetés Kemény Lili és Péczely Dóra, a Magvető Kiadó főszerkesztője között. A sok személyes kérdésből jól látszott milyen jól ismerik egymást. Mindemellett óvatos is volt, Lili pedig tőle szokatlanul félszeg és ez valahogy kihangsúlyozta gyermeki lényét.

Meglátásom szerint túl sokat időztünk a gyermekkornál, Harry Potternél (amit öt nyelven olvasott), Gyűrűk Uránál (aminek zárórészét kiskorában iskolaszínpadra vitte), gyerekszobánál (amit oly sokáig osztott meg húgával). Ennek oka talán az, hogy Lili még csak tizennyolc éves, s talán kissé rá is játszott kislányosságára (sok arca van ennek a lánynak!), vegyük figyelembe, hogy a Filmművészetin tanul, van egy kialakult képe a világról, az életről (ezt nemrég gyűjtötték össze és adták ki Madaram címmel), és mostanra úgymond megjárta Európát.

Voltak persze alapvető, szinte elvárt kérdések is: szó esett apjához fűződő kapcsolatáról, gyermekkori névváltoztatási szándékáról, és arról, hogy végül miért is tett le erről. Felmerült ennek kapcsán Sárvár, ahol álnéven jelentkezett először, és magától értetődően a Petri György díj, és a Körhinta Kör (amelynek sok tagja jelen is volt az eseményen), a sárvári közös kezdet, Telep, jelen, jövő.

Végezetül még annyit, hogy Péczely egyszer megemlítette azt, hogy a versírás „nem egy közösségi műfaj”, s bár azonnal ki is javította magát, a Hadikban összegyűlt tömeg, érdeklődő közönség a legnagyszerűbb példa arra, hogy igenis van olyan közösség, amely szereti a verseket, az irodalmat, de legfőképpen Kemény Lilit, és azt a lírát, amit ő képvisel.

Kemény Lili Madaram című kötetének bemutatóját 2011. november 28.-án tartották a Hadik kávéházban.

(Fotók: Molnár Fruzsi)

anyja régen kolosszális karokkal
öntötte szájába az ételt
mintha a csonton főtt lé
kijavíthatná hibás testét
de lehámlott róla a gondoskodás
akár az ekcémás bőr

mai napig sem hízik
egymást zabálják sejtjei

***

tizennégy négyzetméteres lakásban
él most egyedül
mióta rájött
mások iránti keserves szeretetéből
és segíteni vágyásából
ennyit tud megvalósítani

A FÉLonline.hu szépirodalom rovata 2011 november 14.-én, hétfőn este 19:00-től a Vízraktér vendége lesz.

Friss írásaikat olvassák fel állandó szerzőink:
Balázs Zoltán
B.Horváth László
Braun Barna
Horváth Dorottya
Katona Ágota
Patkó Levente

» Facebook event »

(plakát: Körtesi Márton)

» Facebook-esemény »

Felolvasnak:
Balázs Zoltán,
B. Horváth László,
Braun Barna,
Horváth Dorottya,
Kerber Balázs

A versek alá zenél, koncertet ad:

The Headless Trio

i n g y e n e s

Inkább sörözés, dumálgatás, hétvégét felvezető bulihangulat lesz, mint okoskodás, versbuzulás, és bólogatás. Gyertek!

Köszönjük az estét mindenkinek, aki ott volt!

További estjeinkről hamarosan!

azóta engedek furcsa szeszélyeimnek –
nőkre néző lakásokat szeretnék belakni
és azokban barlangszájú szeretőket

ahol minden reggel úgy kelek
mint akit megrágott és
ágyba okádott az éjszaka

***

tudod
minden tudat kifeszítve húzódik felettünk
de túlontúl messze ahhoz
hogy elérjem

a természet így védi magát tőlem

“A film azt az élményt nyújtja, mint mikor süteményt szeretnénk sütni, de csak lisztünk van, tehát segítséget kérünk valakitől. Erre jóakarónk, a Museum Cukrászda étlapján szereplő első harminc édesség hozzávalóit egy az egyben ránk zúdítja. Válogatás nélkül, édeset a sóssal, a szerecsendiót a szőlővel, mindent egy edénybe. Jelen esetben az edény a fejünk, amely a film megtekintése után jócskán tele van”

Kezdjük  a premier előtti vetítés technikai megnyilvánulásaival. Megítélésem szerint a Vörösmarty Mozi befogadóképességénél többen voltuk: megtellt a nagy- illetve a kisterem is. A közönség tagjai most a film főszereplői voltak : írók, irodalmárok, repperek, és ezek ismerősei. Otthonos volt a légkör: mindenki mindenkit ismert. Kis, elfogadható késés, és a készítők nyitószavai után elkezdődött a film. A vetítés harmadik percében azonban a digitális technológia befuccsolt: a számítógép belehalt a lejátszásba. Egy új laptop hadrendbe állítása viszont szerencsére megoldotta a problémát, végleg.

Nem írok arról, mi van a filmben. Nem vagyok hajlandó írni róla (csak amennyit nagyon szükséges)! De úgy hiszem, annyit már mindenki tud, hogy két srác azt gondolta, kell egy film a költészetről ab ovo. Megcsinálták.

Szétszórt és mégis jól megszerkesztett lett. Tömény, mint egy vers.

A film azt az élményt nyújtja, mint mikor süteményt szeretnénk sütni, de csak lisztünk van, tehát segítséget kérünk valakitől. Erre jóakarónk, a Museum Cukrászda étlapján szereplő első harminc édesség hozzávalóit egy az egyben ránk zúdítja. Válogatás nélkül, édeset a sóssal, a szerecsendiót a szőlővel, mindent egy edénybe. Jelen esetben az edény a fejünk, amely a film megtekintése után jócskán tele van. Nem kaptunk válaszokat, illetve élhetnénk a közhelyes „a költészet mindez, amit hallottunk” frázissal, de ne tegyük ezt. A filmben egy helyütt megjegyzik, hogy a mai irodalomoktatás egyfajta „ijedt tiszteletet” alakít ki a fiatalokban, a versmob ezt hivatott megszüntetni. Mind az ijedtséget, mind a dohos tiszteletet. Mert az irodalom nem egy konzervatív szemellenzős nagybácsi.

44 ember nagyon sok. Ha mindannyiuk véleményére kíváncsiak vagyunk, annyi látásmódot, világszemléletet kapunk, ami minimum öt irodalmi iskola alapjaihoz elég lenne. Ráadásul éppen elegen nézték meg csak a premiert, hogy az értelmezések írónként és mondatonként is hosszú, nagyon hosszú vitákat generáljanak. Mégis van egy közös pont, egy kapcsolópont, ahol a szálak összeérnek.

Ha figyelmesek vagyunk, feltűnhet, hogy a legtöbb író könyvespolc előtt beszél, vagy egy könyvvel a kezében adja az interjút. És bár negyvennégyfélét állítanak, és ellentmondanak egymásnak, és annak, amit általános óta vernek a fejünkbe, valamint sok helyütt szembemennek azzal, amit Szent Grálként őrizgettünk magunkban az irodalom, a költészet titkairól – egy dolog közös a megkérdezettek mögött lévő könyvekben.

Ugyanaz van bennük. Nem értelmezések a költészetről. Hanem maga a költészet. És a filmben megszólalóknak nem a véleménye számít, nem az alkotási folyamataik apró eltérései. Hogy ihletetten írnak-e, vagy félálomban. Hogy önmagukról, önmaguknak, egy perc vagy egy év alatt. Hanem, hogy legvégül mit adnak át. És, hogy mi mit veszünk át belőle.

A dokumentumfilm után megnéztük a frissen elkészült rövidfilmet (A virrasztás). Az egyik szereplő egy cigipapírra ír egy verset. Majd egy másik szereplő betekeri és elszívja.

„-Komolyan elszívod?

- Miért, hát Nekem írtad, nem?”

A versmob:

Idén először Pesten, Március 8.-án pontban 18:00-tól!

>> a XVI. FÉL EST a facebookon >>

Hát nem hallottad?
Vihar készül.
Miért vagy akkor itt? Halottak mind e népek.
Még élnek.
Ha villám rántja össze a földet az éggel, mind elégünk.
Félelem szagát hordja a szél.
Ujjaimról leolvadt illatod. Én nyugodt voltam,
mert biztonságban tudtalak.
Hiányoztál!
S most nem tudlak hova rejteni. Túl sekély a tál,
szemed borát oda öntenem, szűk a hordó, felfogni
nagyságod, s nincsen fal, mely át ne engedné ragyogásod.
De megvédeni nem tudlak. Hófehér
gerincedre feni fogát a fenevad.
Legalább együtt halunk.
Nem boldogít, tudnom, hogy meghalsz. Nem boldogít,
tudnom, hogy drága véred a földre hull. Nem lehet elég
vörös az ég, hogy kárpótolja majd hiányod.
Boldogít, ha nélkülem vagy?
Most megölném magam, hogy ne legyen itt maradnod
ok, ha nem félnék, hogy odaát csak a semmi vár,
hogy Téged többé sosem látlak. Gyáva vagyok, lásd,
s gyávaságomban feláldozlak Téged.
Önkéntes áldozatom ez.
Nem köszönöm meg ezt neked. De köszönöm, hogy itt vagy velem.
Nincs már sok időnk.
Látom, messze a horizonton már villám-nyelvek ízlelik
az erdőt.
Mostantól én vigyázok Rád.

Antigoné – Epilóg

porcelánarcod darabokban
eperlő ajkad eltaposva hever
memóriám alján
(az idő: góliát)
monológgá vált a hozzád írt levél
mert nemléted tény
engem egyedül hagytak az angyalok
s te velük mentél -
az utat hó takarja
utolsó lépteid képzelt nyomát is befödte
(az idő: lepel)
őrület ez
évek magánya veszti el értelmét
értelmem vesztem nélküled
értékét vesztett lyuk a kimerült bánya
őrület ez
(az idő: tolvaj)
néha kutakból hallom hangod visszhangozni
tükrökből nézel vissza rám
néha
de ezek csak pillanatnyi látomások
mi feledtethetné hiányod?
(az idő)
hát így vigyáztál rám