A reggel, itt egy kiöntött pohár tej.
Nem lehet visszatölteni. A pohárból
kiszorult folyadék helyét a hiányzó reggeli átveszi.
Az üres üveg külső falán elkocog négy köröm.
Az álom visszatértét bíztatja.

Csak a szem rebben. Az előbb még ezt is előidéző fény hunyorog.
Az ablak előtt a szobában játszik a négy ujj, hogy rajta.
Az emlékek felrázása ez: önmegadásban az új születés.

Itt ázott el az abrosz. Ingre került, lepedőre borult tej. Folt.
Nagy szó. Fogatlan szájunk pukkasztott szava, mint a
húsából kihántott gondolat; fehérje.

Ez hosszú elvakulás, a tekintet romlása,
feladása. Nézések átadása a bámulásba.
Vélemény ez. Nem is tűnődés: tudás és
nem-tudás közé ereszkedett; legalábbis
így már biztosan nem tökéletes: Köszönet-folt.

Na jó; öröm ez. Hogy lehet most ezt így is,
bólintva helytelenségét. Jól érzem, hogy
mást nem kíván. ez a Folt.

A litera.hu hirdetménye szerint a József Attila Kör kritikai beszélgetéssorozata új résztvevőkkel indul újra, aminek mindenki tudhat örülni. A Trafóban összegyűltek ez alkalommal tanulságos irodalmi esemény résztvevői lehettek. A találkozás oka nem volt más, mint Krusovszky Dénes A felesleges part című legújabb kötetének meg hányása-vetése. A parttalan vita “Parttalan beszélgetése” irodalmárnak és a józan paraszti észnek is jó példa volt arra, milyen nehéz helyzetben van a kritikai pozícióban megszólalni kívánó és megszólaló ember, milyen felelősség nyomja azt, aki a beszélgetés terét birtokolja. A vitatkozó felek közt Csobánka Zsuzsa, Bartók Imre, Lengyel Imre Zsolt, volt jelen és Turi Tímea aki kérdezett és moderálta a beszélgetést.

A beszélgetés nagyon gyorsan a problémák felvetésének áradatába fordult, és kiderült, hogy mindenkinek van valamilyen kivetni valója a kötet összességén belül, aztán kimondatlanul, szavakba nem került sejtésem szerint a kötet egészét tekintve is.

A fülszöveg tartalmának felütésével kezdte meg a beszélgetést Turi Tímea, megadva a vita irányát. Csobánka Zsuzsa a kritikai visszhangot vonta be a beszélgetés elején, rátérve a kötet tulajdonképpeni megszólalási keretére: “szikár módon beszél a kritika arról, hogy mennyiben követi Krusovszky az eddig maga mögött hagyott költői pályát, ha Az összes nevem a nevek keresése és a személyesség felszámolásával indul, az Elromlani milyen-ben felszámolódik ez a személyesség, ez a kötet pedig az amelyik túllép már a személyességen, és saját magát fogja egy műalkotássá konstruálni.” – mondta.

A beszélgetők olvasmányélményeiből viszont sokkal több is kiderül, például Bartók Imre folyton elégedetlensége és akadékoskodása, azt jelezte számomra, mintha nem is szívesen olvasta volna a kötetet. Ő a kulturális telítettségét emelte ki a szövegeknek, jelentésbőségét a szégyen és a megalázottság, megvetés motívumainak. Holott örömmel is olvashatta volna, mondjuk legalább vallási szempontból nincsenek annyira terhelve ezek a motívumok a kötetben. De azért elismerően szólt, hogy “újra integrálja költői módon [a szöveg] ezeket a fogalmakat.” Később még hozzá tette, hogy akkor működnek jól ezek a szövegek, mikor képesek a absztrakció magas fokával megütni azt a szintet ami az olvasót már magával ragadja. Végezetül keményebb kritikai hangot is megütött a könyvet illetően, hogy elolvasása után szerinte nem tudunk meg a művészet problémájáról többet, mint az olvasást megelőzően.

Lengyel Imre Zsolt felemlítette a kortárs irodalmi előzményt, hogy kik azok a költők akik már vásárra vitték a bőrüket, említve Jónás Tamást, Simon Mártont, akikről inkább elképzelte volna a kötet (Marszüasz) motívumának színrevitelét, mint Krusovszky-tól. E mellett izgalmasnak tartotta, ami a Teleppel kapcsolatosan mondható, hogy ezeknek a verseknek talán nincs is egzisztenciális tétjük, pusztán teoretikus módon beszélnek, ilyen szempontból teszi hozzá, hogy jobb és rosszabb módon sikerült Krusovszkynak ennek meg is felelni. Kíváncsi volt, mint mondta, hogy “mi fog ebből kisülni”, utalva erre anélkül, és kicsit ironikusan hozzátéve, hogy “elmondanám az eredményt.” Erre viszonylag általános mosolygás következett, itt ott a közönség tagjai között is.

A kritikusnak túl sok problémát okozott, hogy nem találni elég fogódzót, vagy hogy túl sok van belőle, hogy a kötet túlontúl átszőtt, sok irányba mutat, és szerinte olvashatósága is parttalan, és ezt hibájának látja. Elégedetlen volt azzal, hogy mindegyik versben van egy kis harapnivaló, és egészében bár jobb, de aztán egyenként nem tud megelégedni velük. Még ha van is ebben valami igazság, elégedetlen voltam ezzel a gesztussal. Mintha lemondott volna arról, hogy valamit találhat benne. Egymásra felelve aztán a résztvevők elsorolták észrevételeiket a parttalanságról, amely beszélgetés egyik magját ez jelentette.

Lényeges dolgokat fogalmazott meg Csobánka Zsuzsa és Turi Tímea. Például, hogy ez, a költő vásárra vitt bőrét színre vivő kötet, a személytelenségen túl, okoz egyfajta empátiát a mű és az olvasó közt, Csobánka szerint tehát, ahogy később ezt a gondolatát kiegészíti, a személyesség az által képződött meg számára, hogy utánanézett Chris Burdennek, és ennek alapján hozta létre a hiányzó személyességet az olvasmányon belül. Felvetette, hogy a „szűz” olvasó nem biztos veszi a fáradságot, hogy utána nézzen egy ilyen utasításnak, s ezzel mindjárt felvetődött a mű befogadásának sérülékenysége is. Ezen gondolat mellett a többiek is letették a garast, illetve még megemlítették, hogy zavaró és idegen a szöveg performance-szal való párba állítása.

Az írónő szerint ugyanoda visznek a performerek videóinak élményei ahová a szöveg, tehát nem feltétlen szükséges ez az ismeret, de ha már nem „szüzen” olvas az ember szerinte gyengéje egyes szöveghelyeknek mint átiratoknak, hogy a performance vizuális sokkját nem pótolják, és nem is tudják helyettesíteni. Bartók Imre csatlakozott ehhez a gondolathoz, melyet azzal egészített ki, hogy a verseknek önmagukban is magas színvonalat kell elérniük, és nem biztos, hogy szerencsés a versek és (esetünkben) videók együtt hatása, a szöveg absztrakciós jellegére nézve.

… a kérdés, hogy elvárható-é a kötet hússzori elolvasása egy naiv olvasótól, kérem ez nem kérdés mert ez már nem a szerző, vagy a kritikus, hanem az olvasó saját elvárása. Hiszen nem feltétlen problematizál egy, vagy akár ezer olvasó sem, hanem élvezkedik, unalmát űzi, vagy kedvét kívánja rontani vagy emelni, sőt fogadjuk el, hogy lehet, van akinek ez az üres teoretizálás is például nem hogy szükséges jó, de épp egzisztenciális panaszaira is recept, tehát teszem azt, tízezerszer áll neki és forgatja, mert beleszeret. És nem kell feltétlen értőnek lenni, lehet, hogy nem kell ennyire értenünk. Egy kedves ismerősöm hívta fel erre a figyelmem, akiről még lesz szó.

Két vers a Szellős, árnyékos és Az egész szerkezet című, igen csak feladta a leckét, és magam is elgondolkodtam olvasásukkor. Megint csak Csobánka Zsuzsa tette fel a teoretikus kérdést, mely egyben igazából jó válasznak is tekinthető, mert segíti a gondolkodást a véleménye, az, hogy legalább feltételezi, hogy van célja ezzekkel a versekkel a művön belül a szerzőnek, van direktség a szerző szándékában és onnan is meg lehetne fogalmazni lehetséges értékítéletet a versekről. A többiek felvetették, hogy biztos érdekesek ezek a versek bizonyos szempontból de annak kontextusát sem Bartók sem Lengyel nem írta körül. Talán abban értettek egyet, hogy ennek a két versnek meg kellett történnie.

Bartók szerint nincs is igazán kihasználva ez a Marszüasz előtörténet, mert például nem a szégyen és a megaláztatás hanem az egyensúly Apollón általi visszaállítása a fontos az eredeti történetben, hogy megfosztódik Marszüasz a hamis bőrfelülettől. Szerintem éppen az amit kifogásnak emel a kritikus, az az érv áll a kötet mellé. A bőrnek a szélben, akár ha annak önmagáról való beszédét értjük a köteten belül, a múlt jelenbéli megszólaltatásáról van szó. Ilyen szempontból a fülszöveg ígérete is megállja a helyét a történet mesélésének viszonyában. Ez a keret okozhatja például a szégyenérzetet, hiszen a lehántott bőr beszél (akár magáról), zenél a szélben, melyet a könyv a maga jelhordozó voltával teherként magára vesz. Ilyen értelemben tökéletesen reflektált a könyv és bőr, mint hordozó médium szerepe, és motivált az alaptörténet szerepe. Számomra legalábbis ez nem okoz problémát így látni, olvasni.

A beszélgetésből az a tanulság számomra, hogy a már említett kritikai pozíció felelőssége a vita során azt eredményezte, hogy a kijelentések szintjén pálcát törni nem tudó véleményt alkotók szóváltása is egy kicsit parttalanná vált, pedig nem akart. A beszélgetés tehát a problémák sorjázásának, egyre több a könyv kompozíciós és tartalmi részeit érintő, a befogadás lehetőségeinek inkább gátat vető értelmezésekre hívták fel a figyelmet (pl más médiumok kísértése), és ennek következtében a megemelkedett gondok, mint az emelkedő talajvíz egzosztenciáli gondjaként, részemről eredménytelenné tették a beszélgetést.

Persze ilyet nem lehet mondani, ezt a végleges eredménytelenséget mégsem lehet kimondani kizárólagossággal, hiszen a vita, a beszélgetés mindannyiunkat új és új gondolatokra ébresztettek, amikkel tovább mentünk az estébe, s át a következő napba. A beszélgetés lebegtetése ilyen módon nem a megfejtés hanem a vita fennmaradásának eredményeként váltotta be célját, és ilyen értelemben a kritikai álláspontok valóságos érvénnyel bírnak, elismerem. Ez viszont megint csak értetlenkedésre ad okot, még ha összemosódni látszik a két vonatkoztatási pont, hogy ha egy új szellemi termékről igen is már van mit beszélnünk, miért támadt az az érzésem, amit Lengyel Imre Zsolt kimondatlanul is hangsúlyozott, mintha meg akarnánk, meg kellene fejteni, mint egy kódot, a könyv egészét?

Hogy áll összefüggésben az iménti dolog az el-lehessen-mondani gesztusával, azzal, hogy a kritikus majd itt mindent elmondhat? De itt valaki hibázott! Hogy ki? Hát a szerző! Lengyel Imre Zsolt azt mondta, hogy hússzor olvasta (én most szó szerint értem), de még így is a szövegek hálózatképzése még mindig új kihívásokat kínált számára. Nem bántásként mondom, de azért ha már elhinném is akár hogy hússzor, de mondja már hogy tetszett, hogy jó volt, hogy nem bántották ezek a versek annyira, hogy kimondható ne legyen, hogy huszonegyedszerre is elolvasnám, mert olyan jó kihívásokkal találkozni. Vagy mondja azt, hogy nem volt érdemes. Így világos lenne, hogy nem személyes érdekű a kifogás, hanem van egy talapzat amit összezilált a kötet. Így érteném.

Hiányzott, hogy Csobánka Zsuzsa olvasatán kívül alig lehetett észrevenni, hogy itt egy ember írott szellemi termékét olvasta egy másik ember, aki azt méltatni, vagy marasztalni, esetleg, hogy emberi voltában úgy tudta volna olvasni, hogy az valamiképp az ő emberségét megmozgatta volna. Naiv kívánság, lehet, de annál inkább kívánom.

Nem tudva arról, hogy egy (a részükről is látensen és gondosan észben tartott ) laikus olvasó nem rég tárt szívvel fogadta be az előző napokban a kötetet, és elfelejtve ha zavarta őt a címek idegensége kihagyta a címmel való foglalatosságot, és utána nézett utána, és dolga végeztével letaglózva tért nyugovóra, a könyv után, aztán a fáradság után. Ez a barátom másnap felhívott és azt mondta: Nem fogod elhinni! Erre én itt állok tanácstalanul, a tanácstalan befogadói magatartások kényszerében.

(a fotókat Molnár Fruzsi készítette)

Tibike, rakd meg a tüzet. Lobogjon. Nehogy az árnyak elfelejtsenek, mert úgy jársz, mint Hat Kovitz, aki elvesztette szeme-világát. Hogy? Hát el is mondom hát.

Az úgy történt, hogy Hat Kovitz kiment egyszer ugyanilyen holdvilágos este volt annak idjén ahol történt egyszer; a családi tűz épp előtte melengette meg, persze mindig a mások lába köze. Bátorsága ágyékának ösztökéből hajtott ki. Egyszer volt, hol, hol nem, volt egyszer egy járás, ami kiment és azóta folyik, mert vissza nem jött, elmúlt, de el volt azért kezdve. Emese álma Kovitz, aki egyszer kiment, felhajtotta a sátor szegélyét, és arra is gondolt, hogy az asszonyba, akár a rétisas, belé marhatna valami ronda állat. De legalább jól mellbimbón szúrhatná egy szúnyog. Gondolta, hogy rajtaüt a reggeli fény ezen a hátborzongató szép asszonyon, és talán Álmos, az emlékezet furcsa vadászútjairól hazatérve, legalább jól megtépázza, hogy vágya-álma rohadjon meg örökre. Dögöljön meg az Emese ha hagyta, szolgájának megszégyeníteni rózsaülepit. Vagy marna bele a Turul, hogy aztán lehetne imákat költeni érette, lehetne kegyelembe esni.

Eszébe vót minden e féle.

Kiment, félelemmel telve Hat Kovitz a sátorból, egy gömbölydedre koptatott kőhöz. Lassan sétált oda, a távolba. Félt. Há mitől félt volna? Hát attól, hogy álomba esik, s ura kardja átlikasztja testét, a lelke pedig túlvilágra jut. No, Fogva övét, mint aki fél, hogy méltósága rajtavesznék ha elengedné azt, letérdelt a kő elé.

A tábor határán volt már, éppen keleten, ahol a felkelő Nap jöttében szabad levegőt ráncigált a rengeteg éjszakából. Kicsit fellélegezett. Gondolja, a tej reggelre beleromlik mert megjárja valami varas ránc a fehérséget a völgyben. Megalvad, és megsavanyodik és végre elalszik az utolsó cseppje is. Letérdelt és ettől félt Hat Kovitz nagyon. A romlástól, attól. Így kurogatta Emesét Hat Kovitz, estelente aztán kiment az asszony sátrából, és volt neki ettől kivált nagy félelme. Ezért gondolta néha bárcsak Emese teje is megaludna, és belépöffedne, hogy ne is kivánná meg többet. Urától félt, álmos Királytól kinek a cím emelte nevét nagyra; volt is ok rá félni tehát Álmost, az Urat.

*

Rakd meg a tüzet jól fiam, meg ne szúnyodjék. A Lépés nem látszik csak a nyom, a lábak elülnek a setétbe. A szellemvilág segedelme lesz úrrá ilyenkor a beleken, az ember mindenhova odakeni a mocskát, de ilyenkor meg nem látszik. Ugyanígy a gyílkosság fertelmes bűne sem félemlíti a tettest. Csak bíztatja, hogy hátunk mögé kerüljön. Meggyorsítja a nappal botladozók lábait az éjszaka. A súly hangtalan ereszkedik arra a talajra melyen az álmatlan test fekszik, vagy felül. A nyomokat viszont a nappal feltünteti újból. A tett elrégül, de a szél a helyszínre jár, és rajta. Ezért bosszankodunk olykor. Aki fáradtan érzi, hogy az éjszaka húzza, nem az álom, Egy furfangos ördög mérge az és ilyenkor bátor egy gyilkos, gyilkos ha van. Aki itt van körülöttünk valahol, nem is biztos hogy engedi hogy lássuk. Nem fáklyával jár. A félelem kardot forrasztott azonban a magyar ember kezébe. Az párnája és lelke, de aludni nem felejt el mégsem, mert szeret a földhöz közel hajolni.
A magyar lóra hágott. Az az ő bátorsága és vitézsége de nem nőtt a hátára. Szépen ropog, szép tűz, szép parázs, szép fény, kedves gyermekem. Itt egy hazug mese, el ne hidd! Egyszer, és nem mint a magyarok, voltak még valamikori régi vendégek a határon, akik segítségért jöttek eleinkhez, szemtől szembe. Kérték válasszák szét őket lovaiktól, mert olyanok voltak mint az állattal összenőtt ikrek, mert hallottak csoda leventéiről akik látva az szomorú csúfságokat széjjel szakították az élővilág garázda gyümölcseit, az ördögfejű kentaurokat, Isten segedelmével megáldva. A becsület megköveteli, hogy ne ragadozzon egymásba két idegen test, csak ha el is tud válni egy a mástól. És így van ez az asszonyállat és a férfiember között is. Értetted-é?

Ámmen.

Hol is tartottam: Hat Kovitz kiment és zokogni kezdett, mert félt minden mendemondától. Minden áldásra fejet hajtott volna, de semmi kegyelmes nem jutott eszébe végül amivel legalább megnyugtathatná magát. Amire emlékezett, és újra fogadalmat tett mindenre, ami eszébe jutott, hogy Hét volt még tegnap, de ma már csak Hat, és szerette volna mind a maradékot is belé-tékozolni a szeretett ráncos holdkelésbe. Nem volt másról szó, hogy Emese a test vigalmára hajló asszony volt, olyan, mint egy szűkölő kanca, akitől az ember szeretni tanul meg. De nem jó, te óriáska-gyermek ha asszonytól az ember nem tud szabadulni. Ha ott lennék én is, bizonyára mellé feküdnék, de szeretnék mellette lenni ha ronda vóna is, mert Hat Kovitz meg az egész bagázstól látom mennyire lehet is szeretni azt az asszonyt. És kívánta nemzetünk, mígnem élete belefogyatkozott a mi fogyatkozó kívánásunkba, amíg el nem feledjük teljesen,

Ámmen.

Belé fog, meglássátok pusztulni szegény, hogy nem vágyunk, mi, magyar férfiak az Ő termékeny alakjára.
Íme az Asszony. És méhében növekvő gyermekei. Így búslakodik, vágyakozik, tanakodik, hogy hátha menekedik a kis Hat Kovitz az ő fogyatkozásában. Akkor megjelent neki csodák módjára Szent Péter, és azt mondta: Nekem a kakas szólt, hogy ne beszéljek bolondot mikor feladataim voltak a jövőben. Hát szerényül mondom neked, te szorongó jámbor ember te. Ne se neki. Te se búsulj semmit, ne is szóljál, mert amit teendeni kívánsz, emberi, s ha nem volnék minden szenttel és szeretettel megáldva, megtiltanám neked, hogy holnap örömed leljed Sárában. Emesét? Hát már megint? Mit lehet itt tenni, sóhajtozott. És körbe nézett a rónaságon elgondolkozva.
Óriás vidék volt az ország melyen uralkodának őseink, hogy már az Őrdög is beléverte volna istentelen pallosát szép mezejébe országunk aranyos almájába. Verte is már az Gonosz kedves magyaroknak szélese nagy erősített határit, de semmi nem volt veszve.

*

Látod fiam? A tűz először annyit emészt amennyi friss fát aláteszel. Egyszerre tör minden finomságra. De ahogy növekszik úgy fogyatkozik ereje egyszer. Bőszségét a balga nagyravágyás szítja, és csak pusztítja a fát és a levegőt. Addig falatozik, míg nem magába fullad. Aztán szigetekre szakad és itt ott lángocskákban folytatja, de már szendén. Tudja, hogy az igazi ima a parázsa, ahol a tűz behúnyja a szemét és lelkét, és a fa utolsó réteg belső csutkájába rejti, és lassúdad nyalogatja, és könyörög, hogy táplálja valaki: nekünk sem szabad az Úrról megfeledkezni.

Na most, ilyenkor, rakj a tűzre, a mese tűz mellett kap erőre. Ott tartottam, hogy nem másért volt magára az ország asszonya, a király udvarán, mint a magyarok országának almája dagasztása miatt, hogy az bővelkedjék és növekedjék, és legyen vígassága az magyar népnek miatta. És történt ekkor az embertől elnevezett Úr egyik elmúlt esztendejében, hogy védtelen volt Emese egyetlen pár becses féltett csecse, meg a jóra való ülepe, az udvar forgó lószerszámatól. De nem hogy csúf, mert olyan szép, de olyan csodálatos volt, az Emese, mint a szerető Anyád, kedves Fiam/Lányom/Szeretőm. Meg is lehet érteni, hogy a boldogságos asszonyvilág bűnös tövit kívánta szagolni mind aki közelébe kerülhetett. A férfiak rab asszonyai is csak sósra sírták az ételt.

Hogy szavam ne felejtsem akkor azt mondta Szent Péter, miután minden körülményre reavetette szemét: Ha neked nem kell Sára, pedig őt szebbnek találom, odaadom neked Emesét, nehogy megszakadjon a te szíved. De vigyázz nehogy rajta kapjon Álmos, mert Emese sátra tegnap igen kiszellőzött, tegnapelőtt járt már nála valaki, és ma te voltál hivatalba nála, tudom. De azzal most te ne is törődj, most már csak téged vár. Holnapra megalhat a királyné teje, úgyhogy ha Emese elalszik, Álmos magáévá teszi őt, és téged már nem fog kívánni. Dunha lesz ami magát takarja. Nem találsz szívén aprónyi rést szerelmes keservedre. Hagyd a füveket otthon, hagyd, mert egészséggel téged kíván és ha ébren van, minden praktika hasztalan. De te korán menj sátrába, mert ha elkapná az ásítás, menekülnöd kell, ne gondolj akkor a csábításra, mert rád tör az Úr és elveszi mind a hat életed.

Bizony, mondom, nagy madár képibe meglátogatja majd előre rendelt időben az Úr Nagyasszonyotok.

Értett, amit értett, megörült annak, amit hallott, rá is bízta magát a maga elragadtatására.

*

Csak még piszkáld meg körbe a parazsat, nehogy a száraz füvet meggyújtsa. Egyhalomba, úgy, és úgy fiam, a közepére, érjen a piros vörössé, hajoljon belé az éjszaka levegője, tüsszentsen parazsat magából, változzon kékes lángra a forró levegő, és lobbanjon sárga, fényszínű pusztító lángra. Rendben, jó is lesz így, te óriáska-gyermek.

Reggelre egyszer csak a kelő nappal együtt megérkezett a nagy széles határ messzi horizontja felől a király. Alacsonyabb volt minden régi hadvezérnél, lóról beszélt és ló mellől prédikált, és a fehér ló húsával fenyegetőzött, ha ellene kikelt valaki, de meg nem büntetett senkit, mert minden férfi az ő ágáról serkent közülük. Úgy hogy meg is nőtt a kis urakban a szándék, hogy csak a jó szokásnak éljenek, és ne érezzék maguk rosszul ha jelen van. Megérkezett, és benézett az asszony sátrába. Nem vette észre Emese álmát aznap este. A szúnyog szemtelen persenésére oda se nézett. Megszokta, hogy álmában látogatja párját, és minél inkább az istenek szerelmének élt, ahol a testnek nem lehetett nyugodalma, este látogatta meg, mikor ő is nyugton van és leszállhat a lóról. Emesét csak közgyűlésekre hordozta magával, hogy az emberek figyeljenek rá is. És figyeltek is te kis szerelmes legény, félelmükbe hogy szemük az asszonyt legeli, nehogy bárkit is eláruljon egy tekintet. Mindenik úr az ő Urát figyelte, Álmost, azok a szegény urak.

Álmában hidegre keményedett az Uralkodó teste, de nem lehetett használni, mert életét ilyenkor álmai harcából vívta ki. Szerelmes asszonya csak rá vágyott, mert szerette termetét, szép homlokát, büszke tekintetét, széles csípőjét, asszonyos hangját, nadrágja gombolyát viszont nem szerette. Mert olyan volt, mint egy sas orra, mely csak bele kóstol, de nem nyársalja fel, megcsípi de nem égeti meg egészen. Ezért kapott rá a királyné az úri játékokra. Kendőt tetetett magára estinkint, és faránál megszaggattatta. Amennyire ki volt módolva az egész, szokásán rajta is feledkezett. Ha valaki bement hozzá, szó nélkül, a maga becsén múlott, hogy könnyít-e magán. A királyné nem szólt semmit. Csak feküdt nyughatatlan, és arra vágyott, hogy az Úr egyszer meglátogatja teste egész valójában. Ha aludt, késő volt már, és a látogató férfiak azzal játszadoztak, hogy vaj éberen vagy álmában találják Úrnőjüket. Mert akárhogy szolgáltak annak a szokásnak amit ha megparancsol Emese tehettek volna veszélytelenül, de mivel parancs nem volt rá, ezért a bűn lajstromába tartozott minden mívelésük. Ha valaki álmában találta megforgatni szerencséjét, reggelre felhők gyülekeztek, és a sápadt képű vezér saját kezével négyelte fel álmának zavaróját. Fáradt, kivirrasztott szemekkel, benne mélységes szeretettel nyakazta le pusztulásba menő szolgáját, akit unottan búcsúztatott és asszonyait magához vette. Ha éjjelenként az urak ébren kapták Királynőjüket, nem kellett tartani semmi következménytől. Azt érezte a férfi is, amit érzett, és egy rövid időre Emese is elhitte, hogy azt érezi, amit szeretne, s hogy amit szeretne, az megtörténik akkor. A veszély elmúltát, azért mindig a hajnali tiszta kék ég hozta hírül.

*

Ejj te gyermek, hogy megálmosodtál. No, akkor fejezzük bé holnap. Hallgatnád, igen-é? No akkor figyelj, mert most jönnek csak a varázslatok. Este, mikor bement hozzá Tibike, az Emese asszongya neki, mikor a titkok alagútját Tibike felfejtette és merészséggel beléhatolt, nekiállva a setét világnak. Jajj hát persze fiam jól szólsz, úgy van Hat Kovitz, de már csak öt.

Az Emese azt mondta: Felismerem alakod, tegnap is te jártál nálam. Mi a neved? mert ugyan ahányszor meglátogat egyiktök, én Urammal altatom magam, de a te formád meghasítja szívemet, és aludni sem tudok tőle. Érzem hogy az álmokon kívülről érkezel Tiborc, mint egy madár aki alászáll értem, és meséssé teszi életem.

Psszt, elaludtál te csepp, álmodj vezéreddel te kis férfiú. Álmodd azt, hogy mi történt Öt Kovitzal Vagy nosza, csak rakd a tüzet, gyűljön benned a melegség, a tűz, mert ha nem forró, itt felejtjük magunk, s ha elalszunk nem kelünk fel soha többet. A tűznek égetni kell, Fiam/Lányom/Szeretőm, ki hajol most föléd? óriáska gyerek Tibike, Te. Mint Pityi Palkó forgó ostora, vagy pici rigójának, úgy kell neki csípni. Ejj megcsíplek, kis madaram. Tán nem tudod te még, hogy olyan forrónak kell lenni, hogy a lányok elfussanak, ha nem bújtak még ki a szoknyád alól.

Szalonna rendezett sorban

Neve:

Erdélyi szalonna

Szeletek mérete:

széle 3cm
hossza 20cm
vastagsága 3cm

helyezete:

egymásra borulva

/A szalonna bőre, nem a szalonnához tartozó, vagyis attól független/

Helye:

lapos tányér; 2r, azaz átlója 28cm

Mintája:

a tányér szélétől annak közepéig mérhető 1cm távolságban egy 1mm vastagságú 1963-as Déván égetet tégla piros színéhez közeli, piros színű vonal húzódik.

Újabb az említett vonalhoz képest a tányér szélétől annak közepéig mérhető 1cm távolságban egy 0.5cm vastagságú szintén 1963-as Déván égetett tégla piros színéhez közeli, piros színű vonal húzódik.

Elhelyezkedése:

asztal 4 lábbal; magasság 75cm
Szék (asztal előtt) 4 lábbal; magasság 45cm* ¹

A fogyasztónak intézett I. szubjektív szerzői ² utasítás:

[folytatása ismeretlen]

[írta]: Nátloz Szálab

A valószínűleg 5000 foltnyi műből, csupán ez a néhány bejegyzés maradt fenn, erről. És bár az egyes helyeken a jelentés nem tisztázott, mint például a tiltóan-előnytelen, Erdélyi és a sertés esetében, az Idegenrégészet és -nyelvészet ezen civilizáció, kihalási körülményeire vonatkozóan a forrást főbb támpontnak tekinti. Az eredeti szöveg fordítója ismeretlen, néhány korábbi jegyzet elkallódása miatt csak erre az egy fordításra támaszkodhatunk, újbóli lefordítására, az eredeti ugyan megvan, nyelvismeret hiányában sajnos nincs lehetőség.

12340.32.3443.

Cf. F. Kdssaf.

A FÉLonline.hu szépirodalom rovata 2011 november 14.-én, hétfőn este 19:00-től a Vízraktér vendége lesz.

Friss írásaikat olvassák fel állandó szerzőink:
Balázs Zoltán
B.Horváth László
Braun Barna
Horváth Dorottya
Katona Ágota
Patkó Levente

» Facebook event »

(plakát: Körtesi Márton)

» Facebook-esemény »

Felolvasnak:
Balázs Zoltán,
B. Horváth László,
Braun Barna,
Horváth Dorottya,
Kerber Balázs

A versek alá zenél, koncertet ad:

The Headless Trio

i n g y e n e s

Inkább sörözés, dumálgatás, hétvégét felvezető bulihangulat lesz, mint okoskodás, versbuzulás, és bólogatás. Gyertek!

Köszönjük az estét mindenkinek, aki ott volt!

További estjeinkről hamarosan!

telepakolja ujjakkal szájüregét, illetve csuklójával vezeti bele.
könyékig egy öklömnyi öklemény a szájban.
ökölrázó ha elfogyott a barack.
ilyenkor összegyűrt puhakéz,
melyet szopogat és barackot gondol.
gondolnám elfogyott a kéz a szájban.

és nem ártalmas, tudom hogy szégyen,
de a tegnap, Te, pöckös, te hangyavadász,
egy bogarakkal telehintett, levest ettem.
illetve már mindegy, leírom, mindegy:

döglött sirályokként hajóztak,
büdösek voltak, mozgó undorítóságok.
lenyomták a levet és odagondolt
levegőmélyedések ereztek a tetemek körül.
mégis megettem.
Sokat küzdhettél az ezer hangyával,
én meg nem akartam hálátlan lenni.

(fotó: Braun Benjaimn)

Szerzőink felolvasnak