Peter Shaffer angol drámaíró, az Equus és az Amadeus szerzője 1965-ben írta meg rendkívül ötletes, egyfelvonásos vígjátékát a Black Comedyt, amit 1968-ban hét Tony-díjra jelöltek.

A szövegkönyv szerint az előadás, amely szintén a hatvanas években játszódik, szokványosan kezdődik: kellemes zene és a fény elhalványulása jelzi a közönségnek a kezdetet. Ám pár pillanattal később egyértelművé válik, hogy valami nem stimmel. A teljes sötétségben egy fiatal nőt és férfit hallunk beszélgetni, mászkálni a színen. Elkövetkező estéjüket tervezgetik, ám ekkor hirtelen levágódik a biztosíték, s a bekövetkező áramszünet miatt fényárba borul a színpad. Az ötlet zseniális, egy fordított világban találjuk magunkat, ahol a negyedik fal, a kukucskáló színpad új csavart kap, hisz ebben az esetben úgy láthatunk bele egy történetbe, hogy a szereplők „nem” látják egymást. Vagyis láthatóvá válik a láthatatlan, ami nem kis humorforrást ad az előadásnak, s rengeteg bonyodalmat hoz az este hátralevő részébe.

A darab a hatvanas évek londoni polgárságának ironikus valóságát tárja elénk. Sokszínű figurák egész tárházát vonultatja fel előttünk Shaffer, kezdve a szegény művésztől a háborúban bevándorolt németen át a zsidó milliomosig.

Brindsley Miller fiatal szobrászművész, a darab főszereplője, talán élete legrosszabb vagy épp legjobb estéjét éli át (ez az olvasóra van bízva) másfél óra leforgása alatt. Sűrű este elé néz a darab kezdetén. Menyasszonya édesapját várják vendégségbe, hogy áldását adja jövőbeli frigyükhöz, valamint ekkorra várható Mr. Bamberger, egy német milliomos is, aki Brindsley szobrait tekintené meg. Már a darab elején kiderül azonban, hogy a fiatal művész élete nem felhőtlenül boldog. Retteg menyasszonya, Carol édesapjától, aki a második világháború egyik hőse, s jelenleg is ezredesi rangban van. Anyagi helyzete sem túl jó, s ez újabb akadályokat gördíthet házassági tervei elé. Ezért is fűz nagy reményeket a milliomos érkezéséhez. Mindenesetre – hogy addig is jobb színben tüntesse fel magát érkező vendégei előtt – kicseréli Carollal a hétvégén vidéken nyaraló meleg szomszédja, Harold bútorait a sajátjával. A terv tökéletes, csak épp közbeszól az áramszünet. A lakásban sehol nincs se gyertya, se gyufa, így megkezdődik a véget nem érő bolyongás. Befut egy telefonhívás a férfi régi szerelmétől, aki szeretné meglátogatni őt az este folyamán. Brindsley gyorsan lerázza hívóját, még mielőtt féltékenykedő menyasszonya meghallaná, hogy kivel beszélt. Ezután Brindsley a szerelőket próbálja telefonon hívni, míg megérkezik az első váratlan vendég, Miss Furnival, a felső szomszéd. Az idős, magányos vénkisasszony fél a sötétben, ezért itt keres menedéket laposüvegével egyetemben. Mialatt Brindsley Harold lakásában próbál gyertyát szerezni, befut Melkett ezredes is, Carol édesapja, aki rendelkezik öngyújtóval, így egy kis világosság mellett szemügyre tudja venni a szépen bebútorozott lakást. Miss Furnivalnek azonban rögtön feltűnik a csalás, s Carolnak csak nagy nehezen sikerül rábeszélni az öreg hölgyet, hogy ne árulja el őket. A bonyodalom Harold váratlan hazatérésével látszik tetőzni, aki a sötétben botorkál be Brindsleyék lakásába (ám itt még koránt sincs vége az estének). Mivel nála is van gyufa, a bútorok miatt a helyzet kezd kínossá válni, így az egyetlen megoldás, ha Brindsley a bútorokat szépen csendben, a sötétség leple alatt visszacseréli, míg Carol italok keverésével és beszélgetéssel szórakoztatja a szobában üldögélőket. Az akció jól halad, eltekintve az olyan pillanatoktól mikor valaki alatt a fotelből hirtelen hintaszék lesz. A bútorok visszakerülnek, kivéve Harold szeme fényét, egy értékes Buddha szobrot, de ez is biztonságban pihen letakarva egy zakóval. Minden tökéletes, mindenki izgatottan várja a milliomos érkezését. Mielőtt azonban ez bekövetkezne, betoppan Clea, Brindsley régi szeretője, s észrevétlenül leül a kanapéra a többi vendég közé, de hamarosan leleplezi magát a férfi előtt. Brindsley az emeletre vonszolja Cleát (isten ments, hogy a nő meghallja, hogy Carol a menyasszonya), ahol feltámadnak a régi érzelmek. Csak arra kéri szerelmét, hogy maradjon az emeleti szobában, amíg el nem mennek a vendégek, s ezt látszólag sikerül is elérnie. A következő vendég egy német úriember, akiről mindenki azt hiszi, hogy a milliomos, s csak később derül ki, hogy a darab elején kihívott villanyszerelőhöz van szerencséjük. Mire a valódi Mr. Bamberger megérkezik, kitör a teljes káosz. Clea leleplezi magát, miután meghallja, hogy szerelme mást készül elvenni. Carol kiborul, az amúgy sem nyugodt vérmérsékletű édesapja egyszerűen meg akarja ölni Brindsleyt. Miss Furnival szinte minden alkoholt elfogyasztott a jótékony sötétség leple alatt a lakásban, Harold pedig visszatérve saját otthonába rájön, hogy barátja mit művelt a bútoraival, s miután véletlenül összetöri saját Buddháját, ő is arra a következtetésre jut, hogy meg kell ölnie Brindsleyt. Ilyen apokaliptikus állapotok között érkezik meg a valódi német milliomos, aki ráadásul nagyot hall. Hiába figyelmeztetik, Mr. Bamberger addig „kóricál” a sötétben, míg lezuhan a pincébe. Ebben a pillanatban visszajön a fény, vagyis a sötétség, s csak sejteni lehet, hogy az őrjöngő kiáltozások közepette mi történhetett a szobában.

A főként helyzetkomikumra épülő darab első olvasásra inkább szórakoztató, mint mélyenszántó. Ám nem szabad csupán egy kacagtató közönségsikerként kezelni a Black Comedyt. Nagyon pörgős, precízen kidolgozott darab, tele váratlan fordulatokkal, melyek egy percre sem hagyják lankadni az olvasó, illetve majd a néző figyelmét. Az előadás pedig színészi kihívást is jelent, ugyanis nem könnyű világosban hihetően eljátszani, hogy sötétben vagyunk. A karakterek sem olyan egyoldalúak, mint azt elsőre gondolnánk.
Brindsley fiatal művész, aki szerelmével való szakítása után egy másik kapcsolatba menekül, mely egy jobb élet reményeivel kecsegtet. Ám ő maga is rá fog döbbenni, hogy ez nem elég a boldogsághoz. Örök gyerek ő, aki az alkotásba menekül a valóság elől, s komolyan hisz is a művészet megváltó erejében.

Carol tudatlan, elkényeztettet lány, lényegében az este és a darab legnagyobb vesztese. Nemcsak vőlegényét veszíti el, hanem az a rózsaszínű álombuborék is szétpukkad, amelyben eddig élt. Apuci egyetlen kislánya komolyan hitt Brindsley sikerében, s egy lehetetlen jövőképet kergetett, ami Clea feltűnésével és a férfi hazugságainak leleplezésével végleg szertefoszlik. A lány maga is megroppan az előadás végére ezen dolgok felismerésének súlya alatt.

Miss Furnival a régi rendszer „kövülete”, aki az elmúlásra való ráébredés helyett az ital okozta tudatlanságba menekül. Már-már erőszakosan próbál mindenkire ráakaszkodni, hogy így kerüljön a társaság középpontjába, s mesélhessen egy kicsit a régi szép időkről. Gyűlöli a középosztályt, s a társadalom egy magasabb rendjéhez szeretne tartozni.

Az ezredes is ennek a régi időnek az egyik alakja, bár ő katonai élete révén jobban tudott alkalmazkodni az új idők változásaihoz. Tisztessége és becsülete azonban semmit sem változott az idők folyamán, így ő képviseli a darabban a háború előtti erkölcsöket és értékeket.

Harold mint a meleg szomszéd rendkívüli értékeket képvisel. Már maga a tény, hogy a hatvanas években, a szexuális forradalom küszöbén egy homoszexuális férfit tár elénk a darab, nagyon izgalmas. Ő az, aki valóban kifinomult művészi ízléssel rendelkezik. Titkon szerelmes szomszédjába, Brindsleybe, s annak ellenére, hogy a fiatal művész a nők bálványa, mindig a barátja rendelkezésére áll. Próbál boldog életet élni egy olyan világban, ahol az igazi kielégülést csak a porcelánok és egyéb antik tárgyak gyűjtése hozhatja meg számára.
Schuppanzigh weimari születésű, filozófiát hallgatott, majd Londonba emigrált német, aki jelenleg villanyszerelőként dolgozik, a darab egyik legösszetettebb figurája. Ő az egyetlen, aki a naiv Carolon kívül lát valamit Brindsley szánalmas szobraiban. Egész élete olyan, amilyennek ebben a tízperces jelenetben láthatjuk. Próbál beilleszkedni egy világba, ami soha nem fogja befogadni őt, akármennyire művelt is legyen. Mivel csak egy egyszerű alkalmazott, nem képvisel igazi értéket a többi szereplő számára. Itt a pénz beszél, és abból nem neki van sok, hanem Mr. Bambergernek, egy olyan honfitársának, akinek vagyona révén sikerült beilleszkednie ebbe a társadalomba.

Látszólagos egyszerűsége ellenére csak ajánlani tudom ezt a darabot, mert a könnyed szórakoztatás mellett mélyebb rétegekre bukkanhatunk benne. Manapság, mikor az embereknek lépten-nyomon a mindennapi problémáikkal kell megküzdeniük, gyakran vágynak egy olyan előadásra, ami egyszerűen kikapcsolja őket, s nem valami súlyos problémát tár eléjük.

Magyarországon már több sikeres bemutatón van túl a Black Comedy. Többek között játszották már a Madách Színházban és a Győri Nemzeti Színházban. Következő bemutatója pedig március 2-án lesz a Centrál Színházban. Remélem, itt is megtalálja majd Puskás Tamás rendező az egyensúlyt s nem csak egy egyszerű vígjátékot adnak elő színészeivel, hanem láthatóvá teszik a darab rejtett értékeit, amelyek ott vannak a felszín alatt, csak észre kell venni őket.

„Itt az írás, forgassátok”

lajtorja

vén szofista, mit akarsz megint?
hányszor mondjam még
ez csak egy domb, az meg csak egy város

a te birodalmad

lehetne – tudom
egy kicsit üszkös
mostanában
azonkívül nem csak kenyérrel él

lelkes állatok
kíváncsi emberek

engedjétek hozzám!
– de ha ők nem igénylik
ami nékem adatott
éden és földön

megkaphatnád

én nem azért jöttem, hogy szolgáljanak
hanem hogy szolgáljak

de csak egy szavadba

kétezer év kifordított szavai
és mind oly hiábavaló
a szó a tett halála
de mi álom jön a szó után?

azért, mióta odalenn jártunk
csöppet fényesebb lett lépteink nyomán

sok is a villanykörte

pedig jó találmány
ha akkor tudom
nem szarozok az almával

bolondok a fénybe igyekvők
bolondok övék a mennyeknek országa
lelki szegények

jóra csábít megannyi illat

keserű pohár
bizony mondom néked

kell az a kis fény
(szünet)

te le mernél ugrani?

az más
nekem szárnyaim vannak
nem esnél le
soha nem ejtettelek le

az más, akkor még

ezt inkább ne

nem én kezdtem
(szünet)
nem érdemlünk fényt
nyugalmat érdemlünk
legfeljebb

vesd le

ereszd el
addig semmit nem tehetek
elég e görcsös ragaszkodásból

erő és biztonság
a vér ízét idézi
rozsda üli mindkettőt

(puhány; remeg)

ha e két rokon egymásban megmártózna

ez az én testem és ez az én vérem
miért hagytál el engemet?

még hogy porból, porrá
esetleg egy diszkrét tócsa

(kis teste hangtalan vacog)

bevégeztetett
az Úrnak lelke van énrajtam
ne félj te kicsiny nyáj
mert tetszett a ti Atyátoknak
hogy néktek adja

az ige testté lett
a világ világossága
nem tudja mit cselekszik
huss, ne álmodj tovább ember
messze van innen az Égei tenger

tudom

ha tudod, légyszi’ menj el
a sarki sellő talán rendel,

talán

mondod lehunyt szemmel

ködbe bújok, furcsa reggel

triptichon (szárnyas oltár)

I.
“A magányosságnak ennyi formájával és különös módjával egyszerre, egy helyütt még nem nagyon találkoztam.” – írja Nádas Péter 1980 telén a Takarítás (győri) ősbemutatója előtt egy héttel. Az első döbbenet hangján szól, nem ilyennek képzelte az élő, működő színházat. Mi is nap mint nap egyedül voltunk, mindketten egyedül, de egymás mellett. Egy helyen és egy időben rendező és színész, egyedül gondolataink megszülésében, döntéseinkben, megnyilvánulási formáink megválasztásában – ám sosem magányosan és sosem szótlanul. Akadt el a szavunk a másiktól, de az a szótlanság mindennél többet mondott neki is, nekem is.

II.
11 nap híján 30 év különbséggel állt színpadra Budapesten a shafferi Amadeus alapján, általam írt monodráma. Pontosabban pszeudo-monodráma, ahogy nevén nevezni szeretem – irtó kényes vagyok arra, ha egy műsorfüzetben lemarad az előtag. Annál is fontosabb, hiszen egyetlen színészünk játékát 3 árnyalak néma játéka (némajátéka?) is kíséri. Újraolvasva a szövegkönyvet – távolodva a próbáktól és az előadásnapoktól – egyre inkább az az érzésem, nehéz anyag állt össze a kezem alatt. Túlzások nélkül állíthatom, hogy 3 hónapos előkészületek ¹ után 2 nap (látástól-Mikulásig) leforgása alatt kapta jelenleg is használatban lévő formáját. Szeptember 21-én este, főszereplőm születésnapi ajándékaként már az általam dedikált és szerződéssel bővített formájában csalt könnyet e napló két karakterének szemébe. [Boldogságában elérzékenyíteni egy férfit: mestermunka. Önmagunktól elérzékenyülni, mert olyan jó ajándékot adtunk: *öncenzúra*, nem merném leírni, amire gondoltam.]

Az első ímél június 23-i, ekkor már túl voltunk a nagy szereposztási nehézségeken: akkori Mozartom visszaadta a szerepet, így egy főnyi Salierivel magunkra maradtunk a május végi napsütésben a sör és a kóla mellett. Két szereplőre akartam meghúzni az eredeti 18-at, hiszen már több mint egy éve néztem ezt a két embert a színpadon, és egyre erősebb lett bennem az elhatározás: nekik kétszereplős darabban kell játszaniuk. (Jogos a kérdés, miért nem Étellift lett végül, de meggyőzni látszott engem a személyesség kérdése, hogy nekik olyat tudjak ajánlani, ami maradék nélkül az övék lesz.) De most hogyan tovább, mi lesz így, át kell szervezni és satöbbi járt csak az eszünkben. Hosszasabb mérlegelés helyett pontos, egyhangú (!) döntéssel szavaztunk a monodrámára. Premierig és premieren túl is ez volt a kétségek középpontja: egy ember tudja-e vinni ezt a súlyt? „Intenzitás és takarékosság jellemzi a logikus szerepösszevonásokkal és a matériához illő teátrális kiegészítésekkel dolgozó drámát. Kíváncsian várom, hogy a papíron oly ígéretes elképzelés miféle buktatók elé állítja a rendezőt és alkotótársait, s mely mértékben lesznek úrrá a valószínűleg általuk sem sejtett nehézségeken.” Ezt alig 3 héttel premier előtt kaptam ajánlóként „fővédnökömtől”, Tarján Tamástól, mikor már úgy állt a szénánk, hogy a Szkénébe is pályázunk. Ahogy az univerzumot, úgy minket is inkább a végtelen remény és nem a végtelen reménytelenség² hat át ekkor, október végén. Ahogy kell, premieren meg is jelenik „a szkénés hölgy”, erre alig hallhatóan a technikus figyelmeztet kezdés előtt kb. másfél másodperccel. Ekkor én már se látok, se hallok, de ezt majd később; mindezt majd megírom még pontosabban is ³.

III.
2010. július elsején szerződtünk a társulatvezetővel (aki egy előadás erejéig volt kecske is, hiába, mindenkitől várok áldozatot), november végi premierben állapodtunk meg. Irtó büszke voltam, majd másnap vidékre költöztem nyári szünet gyanánt. 12-én már a jogdíjakon agyalunk, majd 22-én megszületik jelenlegi címünk: Requiem. Patetikusnak, soknak⁴ találom, azonban mégis a szívemhez közel érzem. Napokig ilyen tárgyú levelekkel megy a munka, szépen lassan rááll az eszem, forgatom magamban a zenei műfajt, mint olyat, jellemzőit, hangulatát, természetesen Mozart Requiemjét is meghallgatom napjában ezerszer és ráérzek a záróképre ⁵ már ekkor. Nem egyszer volt, hogy éppen a Confutatist hallgatva estem át a holtponton alvás előtt, a Lacrimosának pedig felére már nem is emlékszem. Riadtam már arra, hogy bokámon csüng és görcsösen sír Wolfgang, de már arra is, hogy egyre beljebb fúrja magát bennem a kis Antonio imája. Ijesztő dolog ennyire átadni magam az ébren pörgetett gondolataimnak, és legalább ennyire sehova sem tehető érzés látni ezeket az álomból lopott jeleneteket a színpadon. Azt hiszem, ez a pörgés, az állandó gondolati telítettség-feszítettség érzése az, ami meghatározóvá és ennyire kívánttá teszi számomra, hogy ezzel foglalkozzam. Egy pillanatra mindig úgy érzem, azzal, hogy részleteiben le akarom írni az általam elképzelt helyzetet, azonnal veszít értékéből, és másfelé fogom elvinni a szálat, mint kéne. De a színész nem egyszerűen figyel, hanem a primer üzeneten felülieket dekódolja, megfejti a gesztusaimat (óóó, hogy hadonászok állandóan; csaptam már le a saját szemüvegemet is a fejemről, mikor belejöttem az instruálásba), és a maga számára elérhetővé, érthetővé, bármikor mozgósíthatóvá teszi. Van, hogy egy héttel később lesz könnyen használható egy ötletem az ő számára.

Szerencsémre ő a hiperérzékeny színész, akit elég szemmel instruálni. Nagy klasszikus helyzet lett Dani és köztem a pillantással vezérelt próbamódszer. November elejét tiporjuk már, egy protestáns gyülekezeti teremben próbálunk (ennek még jelentősége lesz később), valahol a belvárosban. Salieri eddig még nem látott mozdulatsort és hanglejtést használ egy addigra már jórészt működőképes jelenetben. Végszónál kitart, vár, majd testtartás, hang árnyalataiban változik, újra Dani van előttem, milyen volt, kérdi.

Sem kínos csend, sem túl hosszú szünet a magyarázkodás előtt nem kellett. Magyarázkodás sem. Zárójelben megjegyzem, lám, itt: (soha nem volt szükségünk magyarázkodásra, mivel demokratikus alapon működtek a próbák, mindenki hibázhat, mindenki figyelme felhívható ezekre és ennek megfelelően a javítás is közös küldetés). Egyetlen arckifejezés volt az egész, amit rövid csend kísért, tehát lényegében szavak és ciki szünetek nélkül tudtam instrukciót adni a régi verzióra, igen, értem, kipróbáltuk, mégsem jó, mondta.

IV.
Fontos, hogy egy gyülekezeti teremben próbáltunk. Az oltár szolgált Salieri „bázisául”, ez az ő lakása vagy a császári palota termei, az ülőhelyek közt („köztünk, emberek közt”) pedig Mozart tette-vette magát. A színész áll az oltáron. Merje valaki a szemembe mondani, hogy nem szertartás minden egyes apró részpróba is! Szóval ott áll. Máskor meg a kis ürességen, melyet színpadnak hívhatunk⁶. De most az oltáron. Az elmeháborodott Salieri hadat üzen az Úrnak: „(…) de aljasságot sem akartam elkövetni, mert az én vitám már nem Mozarttal volt, hanem általa! Általa Istennel, aki őt annyira szerette.” illetve a záróképben a tükörnek, jelen esetben a megfeszített Krisztust ábrázoló oltárképnek skandált, hitevesztett kijelentések sora: „Az Isten nem menti meg Önt Amadeus, nem szereti Önt. Az Isten nem szeret. Ő csak kihasználni képes.” Minden előadáson saját arcába kell ezt üvöltenie, de itt megtehette, hogy az isteni szeretet bizonyítékának tartott, kereszthalált halt Fiú holttestének mondja. Félek az istenkáromlástól. Borzasztó mocskos szavakat használok néha (hazugság, hogy néha), de az Istent sosem veszem a számra. Azt nem lehet. Nem szabad. Féltem, mi lesz ebből. Mi történik, ha egy oltáron állva riheg-röhög Mozart? Ha ott fingja el a Szelek szerenádját? Ha ott állva basz meg szemmel egy nőt?
Persze máig nem jött értem az Antikrisztus, de nehéz is lenne most áttekinteni, milyen változások zajlottak le az életemben azóta, hogy rájöjjek, pozitív-e a fogadtatásunk odafent is.

V.
Amikor elkezdtem rutinra járni, nemcsak a pályán kellett vezetni, hanem lakott területen kívül bárhol, bármikor, bármennyivel. Ekkor kaptam kézhez egy olyan módszert ill. szabályt, ami túl sok mindenre igaznak bizonyult azóta. A legszélesebb spektrumban akkor lehet áttekinteni az utat, ha a látható legmesszebbi pontot szemeljük ki fókusznak, a többi részletet pedig a perifériás látásunkra hagyatkozva észleljük. Ez valahol a céltudatosság (tudom, mit akarok) és a gyakorlatiasság (tudom, min keresztül jutok el oda) területén van, érdekesség azonban, hogy nem az orrom előtt heverő dolgoknak adom a legtöbb figyelmemet, hanem a legtávolabbinak, a végcélnak. Persze ez a szabály nem kizárólagos egy próbafolyamat alatt, de erre biztosan lehet alapozni – a reggeli kávét ennek tudatában kell meginni. Az első mondat elhangzása után naná, hogy bekebeleznek a részletek és csak azok lesznek fontosak, viszont globális látásmódról szólva ez a járható út.
A premier egyetlen percére sem emlékszem rendezőként. Persze ez nem olyan tragikus, ha megírom a mondat másik felét is: csakis nézőként. Az első pillanat, hogy tudtam kintről, máshonnan, fentről nézni azt, amiben addigra már fél éve voltam. Nyakig – tokától bokáig. (Mit voltam, éltem – sőt olyankor nemvoltam is benne.) A premier-előadáson azt sem vettem észre, hogy ki az, akit éppen fejbedobott Salieri a kabátjával. A korlátot célozta persze, de sikerült a Szkénéből érkezett pályázat-elbíráló hölgyet eltalálnia. Ezt másnap délelőtt tudtuk meg, amikor felhívta Danit telefonon és megosztotta velünk, milyen öröm volt számára testközelből megtapasztalni a játék erejét, a lendületet. Mert hát ez teljesen megszokott, olykor mindenkit elkap a hév, mondja ezt az a nő, akinek a színpadán Pintér Béla konyakosüvegeket loccsant szét, centikre színésztársaktól és nézőktől. Az ő szájából ez hiteles és hízelgő. Apropó Pintér: kisgyerek a cukorkaboltban – a Szkéné díszlet- és jelmezraktárában enyhe ájulás kerülgetett, főleg a Führer-kabáttól. És az még csak a jéghegy csúcsa volt…

VI.
Az a jó, ha unod már, amit írtál. Ha unod, amit mondasz nap mint nap, óráról órára. Mert akkor már tud magától működni. Magáért. Önmagadért dolgozol.

A darab eddigi bemutatói:
2010. november 16. kedd 19:30 PREMIER! – SIRÁLY (6. Színváltások Fesztivál)
2010. december 1. szerda 19:00 – EÖTVÖS 10 Közösségi és Kulturális Színtér
2011. január 10. hétfő 19:00 – SZKÉNÉ Színház (vendégelőadás a Fiatal tehetségek összművészeti pályázatának győztes előadásaként)
2011. január 21. péntek 10:00 – Nemes Nagy Ágnes Humán Szakközépiskola (iskolaszínházi változat)
2011. március 29. kedd 19:00 – EÖTVÖS 10 Közösségi és Kulturális Színtér
2011. április 2. szombat 13:30 – IMPRO Kreatív Töltőállomás (Fringe Fesztivál 6.0)

A szereposztás:
Wolfgang Amadeus Mozart / Antonio Salieri / venticello – Resetár Dániel
Constanze, Mozart felesége – Kiss Ágnes
Bécsi polgárok /bálozó férfiak – Molnár Kornél, Stoller Mátyás
Rendező, dramaturg – Mihók Nóra Zsófia
Fény- és hangtechnika – Solymos Tamás
Díszletek, jelmezek – Gyöngyi Ráhel, Vincze Ernő
Fotótechnika, plakáttervezés – Buday Mihály
Videó, honlapszerkesztés – Gyarmati Balázs
Produkciós vezető – Tömő György

Medina Carmennek

Kisvendéglő. Három férfi ül az asztalnál. Az első kettő, amelyik oldalt ül a közönséghez képest, issza a sörét. A harmadiknak, mely szemben van, nincs korsója. Beszéd közben végig a korsójukat bámulják, a harmadik az asztalt.

1. férfi: Az emberek nem becsülik meg a pofont, amit kapnak tőlem.

2. férfi: Haza akarok menni.

3. férfi: Kérek egy sört.

1. férfi: Nem becsülik meg.

2. férfi: Mindenki haza akar menni.

1. férfi: Létrafóbiám van.

3. férfi: Kérek egy sört a szívemhez.

2. férfi: Sevillába, Párizsba, Londonba. Haza akarok menni.

1. férfi: Sehol nem becsülik meg.

2. férfi: Sevillában, Párizsban, Londonban. Ott vannak csak igazán jó mulatók.

3. férfi: Kérek.

1. férfi: Felmásztam. A létrára. Nem szeretek pofozkodni.

2. férfi: Jó mulatóban jó nők vannak.

1. férfi: Nem tudom, miért tettem. Felmásztam, leestem.

3. férfi: Kérek.

Ülnek. Csönd. 1. és 2. férfi iszik.

2. férfi: A jó nők galambokat tartottak a mulatóban.

1. férfi: Nyár volt.

2. férfi: A galambok tojást tojtak.

1. férfi: Félhomály volt.

Közeledik egy pincérnő. Észre sem veszi, hogy a harmadik férfinek nincs söre.

Pincérnő: Önök közül ki kért még sört?

1. férfi: Megcsókoltam.

2. férfi: Palermóban, ’96-ban.

1. férfi: Neki is létrafóbiája volt.

2. férfi: Galambtojást tojtak.

3. férfi: Kérek.

2. férfi: Finom a galambtojás.

1. férfi: Bele akartam harapni az arcába.

2. férfi: Galambtojást ettünk.

3. férfi: Kérek.

Pincérnő: Maguk idióták.

Lerakja a sört, el. A harmadik férfi mohón nyúl utána, iszik.

3. férfi: Finom a sör.

2. férfi: Az iszákosok a pokolba kerülnek.

1. férfi: Bele akartam harapni a vállába.

3. férfi: Finom a sör.

2. férfi: A pokolban nincsen galambtojás.

1. férfi: Fel akartam pofozni. Nem becsülte volna meg.

2. férfi: A pokolban nincsenek jó nők.

1. férfi: AIDS-es volt.

3. férfi: Az írek zöld sört isznak.

1. férfi: A válla is AIDS-es volt.

2. férfi: A pokolban semmi nincs.

1. férfi: A vére is AIDS-es volt.

3. férfi: Ne adj okot egy írnek a bosszúra.

2. férfi: A pokol unalmas.

1. férfi: Tudom, hogy AIDS-es volt.

3. férfi: De a sörük finom.

Isznak.

Zöld.

Isznak.

1. férfi: Létrafóbiám van.

2. férfi: Sevillában, Londonban, Párizsban.

3. férfi: Finom a sör.

Isznak.