A fotográfia nagyjainak egyike, a 20. századi fotónyelv megújítója, a fotóesszé mestere: sok mindent lehet mondani Kertészről. A legtöbbet mégis a képei mondják róla. A Nemzeti Múzeum kiállítása – amely méltán viseli az év fotókiállítása címet – több szemszögből mutatja be a művészt: az általa készült képeken át a róla készültekig.

Kertész Andorként született Budapesten, de a világ már André Kertészként ismerte meg: 1925-ben érkezett Párizsba – és két év múlva már önálló kiállítása volt az Au Sacre de Printemps galériában. Megmutatta azt a Párizst, amit Ady láthatott, később pedig New York felbomló geometriáját, az árnyékokat és fényeket.

A tárlat egyik része, az André Kertész retrospektív ezeket a képeket mutatja be, de korabeli – többnyire francia – folyóiratcikkekkel is találkozhatunk. Az egyik legérdekesebb talán a L’Art Vivant egyik 1929-es száma, melyben óriási betűkkel áll a kérdés: ,,La photographie est-elle un art?” (Fotográfia: vajon művészet?). Alatta – erőteljes igenlő válaszként – Kertész képei.

Az első teremben némi meglepetés érheti a kiállításra látogatót, ugyanis apró kópiák garmadája sorakozik a falakon. Nagyítót vinni azonban nem szükséges: a kiállítás szervezői erről is gondoskodtak. A Szatirikus táncost, A villát vagy a Melankolikus tulipánt persze már nem kell nagyítóval szemlélnünk, csakúgy, ahogy a többi Kertész ,,korszakait” bemutató képet sem.

A Kertész-képek címet viselő rész igazi modern kori Wunderkammer (csodakamra): a Kertészről készült képek mellett olyan dísztárgyakat láthatunk, melyek egykor a művész New York-i lakásának ablakában voltak, vagy éppen magyar művészek Kertész-hommage-ait. Az amorf, tükröző felületű tárgyakat látva felmerülhet a gyanú, hogy többek puszta dísztárgynál; alighanem a torz tükröződések fotózásánál lehettek Kertész munkaeszközei.
A Kertész-képek – ellentétben a retrospektív kiállítással – korántsem törekszik a teljességre. Kertész szakmai életrajzát és életének néhány eseményét elég jól bemutatja a brosúra, és a fotókiállítás többi kísérőanyaga: itt elég egy-egy jellegzetes kép, de akár – virtuálisan – Kertész egykori, a Washington Square-re néző lakásába és betekinthetünk.

Hogy segít-e a befogadásban, a műértelmezésben az alkotó életrajzának ismerete, vitatható. A kísérőanyag mindenesetre a lényeges elemekre koncentrál, és igyekszik feltárni azokat a körülményeket, melyek a művek születésében közrejátszhattak. A legérdekesebb részei azonban azok, melyek Kertész saját műveihez való viszonyát tárják a látogató elé. Mintha az albumok lapjairól, a fény általa megjelenített arcai mögül kirajzolódna az övé is. Az örökké kísérletező, vizuális naplóját vezető és önmagát amatőrnek tartó művészé.

(A cikk másodközlés. Eredetileg a Campus Online-on jelent meg Október 30.-án)

Magányosan

Árnyékba burkolózva

Főtér

Régi szép idők

Egy a sokból

Alkotóvágy

A függöny túl oldalán

Tegnap 45 ezren gyűltünk össze a Műegyetemi Rakparton. Nem osztottak ingyen kaját vagy sört, csupán „csak” azért mozdult meg ennyi ember, mert be akarják zárni Budapest legsokszínűbb szórakozóhelyét, a Zöldpardont.

A Petőfi hídtól a Szabadság hídig állták végig a tüntetést a zöld ruhás szimpatizánsok. Míg a délután ötórai kezdéskor a rendezvény leginkább egy majálisra hasonlított a kisgyermekes és kutyás felvonulókkal, addig estére kész fesztiválhangulat kavarodott.

A műsorvezető Novák Péter volt, aki a negyed órás blokkokban cserélődő zenekarok között cáfolta a ZP bezárása mellett hozott érveket, támogató leveleket olvasott fel és zenészek által küldött pártfogó videókat játszottak le. A ZP mellett „kampányolt” Deák Bill Gyula, Krsa a PASO énekese, Péterfy Bori és Nagy Feró is, aki a megboldogult Budai Ifjúsági Park „generációjának” sorsától félti a zöldpardonistákat.

A rendezvény teljesen profin zajlott:

pontosan indultak a Pál Utcai Fiúkkal, Bérczesi Robi pedig 21.45-kor kezdte a rendezvényzáró dallal, a Zöldpardon himnusszal. A támogató zenekarok egyébként, ahogy a ZP közönsége is, a zenei paletta minden színárnyalatából játszottak, így fellépett a Subscribe, a Bikini, a Kiscsillag, a 30Y, a Magna Cum Laude, a Quimby, a Csík zenekar, Gangsta Zoli és a Kartell, az Irie Maffia Sound System, Somló Tamás és Madarász Gábor, valamint a Vad Fruttik is.

Minden fellépő bátorsága és szájmérete szerint fejezte ki tiltakozását a bezárással kapcsolatban, így 45 ezren kiabálták a Magna Cum Laude „utálom a főnökömre”, hogy „én is, én is!”, címezve mindezt a 11. kerületi önkormányzatnak. Mert a mumus ezúttal nem a „nagyfőnök”, Tarlós István főpolgármester sem tartja jó ötletnek a Zöldpardon bezárását több politikus társával és 82 ezer petíciót aláíróval egyetemben. Egyébként ebből 10 ezer aláírás a 11. kerületből érkezett, nyilván ők szeretik az állítólagos szemetet és zsivajt, aminek létezéséről a szervezők a mai napig várják a bizonyítékokat.

Azon túl, hogy hányan írták alá a kérelmet és hányan jöttek ki a rendezvényre, érdekes volt megfigyelni, hogy a tizenalsó évesektől a negyvenes generációig lehetett látni zöldet viselő arcokat. Mert a Zöldpardon nagy erénye az egész nyári fesztivál mellett az, hogy biztonságos volt. És nem csak a West-Balkános tömeg tragédiáktól volt védettnek tekinthető a hely, hanem a 16 éven aluliak számára is kulturált szórakozóhely volt, ahová elmerték őket engedni, mert a szülők nyomon tudták őket követni a ZP kártyájukkal, italt pedig nem kaphattak készhez. Ergo: mindenki a ZP-ért van, az önkormányzatot leszámítva.

Persze, a ZP-ért vívott „harc” nem újdonság, évről-évre reppentek fel hírek a bezárásával kapcsolatban. Már az idei nyitás is kérdéses volt, a ZP első programfüzetét úgy osztogatták, hogy ha az önkormányzat „megkegyelmez” ezek a koncertek lesznek idén, ha nem, ez egy emlékfüzet.

De miért állnak ki ennyien a Zöldpardonért?

Mert jelenleg négytípusú szórakozóhely van Budapesten. Az olcsó és ragacsos pultú kis kocsmák, a diszkópatákonyok lyukai esetleg a nevesebb és pár fokkal kulturáltabb tüccögdék, az alkalmi koncertterek és a hangulatos, de egyetemista májjal megfizethetetlen Romkocsmák. És volt az ötödik, a Zöldpardon, ami ezek tulajdonságaival fuzionált.

Mert, ha bár az ember nem rúgott be bent 1000Ft-ból, nem kellett az ösztöndíj felét ott hagynia, hogy jól érezze magát, emellett nem undorodtam bemenni a lány mosdóba és még a hajamat sem hányták le koncert közben egyszer sem a ZP-ben. Ellenben, kb. az összes fesztivál zenekar megjelent ott legalább egyszer a nyáron és mindet 400Ft-ért lehetett végig tombolni. Ahogy a Csík zenekar zenésze, Csík János fogalmazott: „Ide a legdiákabb diák is betudott menni”. Ha nem tetszett, leültem a tóhoz beszélgetni, vagy eleve csak a koncert után mentem be a rockdiszkóba „dudorogni”. Mindezt szabad téren.

A Zöldpardon az a hely, ahonnan az ember nem félt hazamenni, ugyanis a környék cseppet sem életveszély, mióta a 6-os éjjel-nappal jár pedig még inkább megközelíthető. 500m-es távolságban kollégium, egyetem, ipari park, az első lakóházak ahonnan állítólag panaszkodnak egy megállóval arrébb vannak és elvileg a reklamáló levelek sem a zaj, hanem a hátrahagyott szemét miatt érkezik. Ja, kérem, mert mint tudjuk, Budapest arról híres, hogy senki sem szemetel, sehol egy félre dobott papír zsebkendő, egy elhullajtott cigi csikk… A szórakozóhely mentes Móricz-körtéren vagy a Kosztolányin természetesen még senki sem találkozott félig üres sörös dobozzal… Ez nem a ZP miatt van, itthon sajnos azon a környéken, amerre sokan járnak, csak a vaknak nem tűnik fel, hogy a félrehajított cuccok hajnalig vagy az üveg-vadász hajléktalanokig ott is maradnak.

A legfrissebb verzió szerint

az önkormányzatnak nem a ZP-vel van baja, „csupán” a helyszínnel, így új hely javaslat esetén hajlandóak lennének tárgyalni. Igen, ez afféle „etessük meg a tyúkokat, csak legyen tele a csipegetőjük, mert én nem töltöm fel…”. Csütörtökön tárgyalják újra a Zöldpardon ügyét, kedvezőtlen döntés esetén pedig a 12 éves zenei oázist október végéig le kell dózerolni. Igen, mert a fővárosnak nagyobb szüksége van egy újabb üres területre, mint egy olyan szórakozóhelyre, ami európai szinten, bármely nagyvárosban megállná a helyét. Zászló nem lesz, az sem tetszik a kerület lakosainak, így a Zöldpardon helyén csak csend és hullaszag maradna.

A címbéli idézet Kiss Tibitől való, a koncerten mondta.

(fotó: Braun Benjamin)