Turczi István legújabb verseskötete ismételten meglepi, kihívás elé állítja olvasóját. Érett, egyéni, jól felismerhető hangja mellett Turczi kísérletező kedvű költő, aki szereti mindig új és új formákban, műfajokban kipróbálni magát. Ezúttal prózai versekkel, margótól margóig tördelt középhosszú, meditatív lírai szövegekkel áll olvasói elé, körülbelül nyolcvan oldal terjedelemben, mintegy ötven költemény erejéig, Fazekas Csaba a kötet alaphangulatát híven idéző, elmosódott alakokat láttató, a mögöttes tartalmakat csupán sejtető fekete-fehér grafikáival illusztrálva.

A változás memóriáját legtalálóbban talán afféle lírai naplónak lehetne nevezni, hiszen a benne szereplő, négy ciklusba, plusz egy rövid epilógusba rendezett kötet versei leginkább emlékképeket, visszarévedéseket rögzítenek – a memória kavarog, eleinte kaotikusan keringnek benne a képek, érzések, helyszínek, majd végül fegyelmezett lüktetésű lírai feljegyzésekké, prózaversekké párlódnak le. A naplószerűség mellett mintha megfigyelhető lenne egyfajta narratív váz is a kötet szövegei között – a versek előre és visszautalnak, az emlékek mintha valamiféle kronológiai sorrendbe rendeződnének, a költő életének stációiból pedig mintha egy egész periódus szerveződne.

Kötete elején Turczi a céltalanságról mereng, önboncolást végez, szentenciózus megállapításokban taglalja, mi lehetséges és mi nem – valahol realista költészet ez, hiszen a költő tisztában van saját létezése korlátaival. Ezt követően lép egyet előre, merengőbb, filozofikusabb hangnemben magasabb elvontsági fokra emelkedik, s talán nem túlzás azt mondani, hogy a lét értelmét keresi. Ezek után újabb regiszter- és témaváltás következik – a költő nagy elődök, többek között Rilke, Borges vagy William Carlos Williams, Vas István vagy Deák László emléke előtt tiszteleg, illetve nyomukon járva keresi a választ a költőket izgató nagy kérdésekre, s egyúttal mintegy felesküszik a külföldi és magyar elődök, illetve nemrégiben elhunyt pályatársak által teremtett hagyomány folytatására, lírai örökségük őrzésére. Ezután Tésán, egy Pest megyei faluban eltöltött néhány nap naplószerűen rögzített emlékeit olvashatjuk. A befelé fordulás, az énkeresés és énmeghatározás versei következnek, majd egy rövid, immár formáját tekintve sokkal kevésbé prózaversre emlékeztető lírai epilógus.

A változás memóriája alaphangulatát tekintve igencsak komor. A költő visszaemlékszik, de nem minden emlék szép, kérdéseket intéz maga és a világ felé, de a válaszok nehezen adják meg magukat, a helyszínek, leírások, rögzített állóképek többségüket tekintve korántsem derűsek. Turczi e köteten belül szinte mindig az én személyes léthelyzetéből indul ki, ám egy-egy versen belül sem marad pusztán afféle alanyi költő – a metafizikai világ, a látható léten túli létezés lehetőségei izgatják, s egy költőt kétségtelenül elszomorít, ha a végső nagy kérdésekre nem találhatja meg a választ. Hiszen ki mást is kérdezhetne, mint önmagát és a mindig felette álló nyelvet? A nyelv azonban nem mindig ad kielégítő választ, sőt, sokkal inkább megtéveszt, töredékes válaszokkal szolgál, a lényeget a homályban hagyva, hogy mind költő, mind olvasó csupán annyit lásson a mögöttes világból, amennyit léthelyzetéből kifolyólag láthat, a többit pedig egészítse ki, gondolja tovább. Turczi István elsősorban leírásokban, állapotok rögzítésében gondolkodik, az emlékképek lepárlásának szándéka vezérli és szervezi egységbe fegyelmezett, jól szerkesztett versszövegei. Végig jelen van ugyanakkor egy megmagyarázhatatlan félelem, egy érzés, mely az olvasónak is hamar eszébe villanhat a kötet verseit olvasván: mintha az adott igazság, a keresett valóságrész egy perccel korábban még ott lett volna, s épp akkor illant volna el, mikor a költő megkísérelte volna végre megfogni, rögzíteni és a szavak teremtő ereje által a maga változatlan formájában megörökíteni. Egyfajta Unheimliche, bizarr, ugyanakkor természetes bizonytalanság-tapasztalat ez – hiszen a létezés és azon belül maga az ember személyisége és helyzete olyan hirtelen változik, hogy az szinte megragadhatatlan és leírhatatlan, a prózaversek, naplószerű lírai jegyzetek pedig csupán a változás előtti állapot hűlt helyét képesek megőrizni. Bátor, erőteljes képekben megfogalmazott lehetséges össz-üzenete ez a kötetnek.

Mindemellett persze jelen van a kötetben az alapvetően komor, meditatív és melankolikus hangnemen túl valami más is, mely sajátos bájt, egyéni atmoszférát kölcsönöz a versszövegeknek. A komorságba vegyül némi derű és játékosság is – Turczi rá jellemző módon itt sem állhatja meg, hogy ne játsszon, kísérletezzen, feszegesse egyébként fegyelmezett és jól megmunkált líranyelvének határait. Nyelvileg polifonikus, sokszínű kötet ez, melyben a szentenciózus-meditatív alapstíluson túl vegyülnek szójátékok, szleng kifejezések, mű- és szakszavak. Ennek ékes példája például a Hazárdnak rendületlenül ciklus- és verscím, a Lélekmetsző Jack, Azutánia, Betépve tudom a Bibliát, vagy Prózák háborúja című versek – nem mentes tehát mindez az alapvetően bölcselkedő és homlokráncoló költői attitűd az iróniától és öniróniától, a humortól és a játéktól sem. S éppen ez a helyenként megjelenő könnyedség az, mely a költői beszélő számára elviselhetőbbé, túlélhetővé teszi a mindennapok keserű egzisztenciális valóságát, a kísértő emlékek forgatagát, a már elment pályatársak elvesztését vagy a lét bizonyos szegmenseinek hozzáférhetetlenségét. Amennyiben ki kellene emelni a kötetből a legjobb verseket, magam az Alkímia című cikluson belül az azonos címet viselő, négy versből álló alegységet emelném ki – ezek a versek alcímként négy betegség nevét, négy orvosi műszót viselnek: Melanózis, Leukózis, Xanathózis, Iózis. Ezek valójában négy stáció, melyek a köteten belül zárt mikro-ciklusként is a költői lélek szenvedéseit, küzdelmét örökítik meg az emlékezés és a folyamatos változás forgatagában, s mivel a nagy kérdésekre a válaszok továbbra is váratnak magukra, hát mit is tehetne a költő, mint egy metafizikus kérdést intéz önmaga és az olvasó felé: „Hogyan érhetne véget, ami el sem kezdődött?”

Úgy vélem, a fent megfogalmazódó költői kérdés ellenére A változás memóriájában valami határozottan elkezdődik, mégpedig egy igen erős és határozott költői meditáció, mely a kötet keretein belül korántsem ér véget – Turczi István prózai versszövegei párbeszédet kezdeményeznek a mindenkori olvasóval, egyúttal felszólítást is intézve felé, hogy magában próbálja meg befejezni, amit a költő a maga útján megindulva elkezdett. Találja meg a saját válaszait, szegődjön a költő és szövegei mellé útitársul. Talán érdemes idéznünk a kötetben elrejtett üzenetet legjobban összefoglaló, a többi, prózaszerűen tördelt verstől eltérő tömör lírai epilógust, mely ugyan szintén kérdésként szólal meg, de talán – némi olvasói együttműködés és tovább-gondolkodás által – a választ is magában rejti, s egyúttal valamiféle reményt is sugall az olykor reménytelennek tűnő költői létben:

Kié

Az agy órája lejárt
bízd magad érzékeidre
már túl néhány fohászon
menetkész új jelekkel teli az ég
kié a tisztánlátás ez a kozmikus vászon

Trurczi István, A változás memóriája, Palatinus Kiadó, Budapest, 2011, 82 oldal, 1950 Ft.

Három fiatal érkezik a mulatságba. Mulatságba? Emberek nélkül? Alkohol nélkül, lányok nélkül? Várakozásuk, tétlenkedésük a nézőt is gondolkodóba ejti. A torkom összeszorul. A darab kezdetétől fogva szorongat, rágja bensőnket a kétely, emészt. Mi csesztük el valahol, nem feleltünk meg, nem bizonyultunk elég menőnek? Feleslegesen görcsölünk, mikor élvezkednünk kellene? Bennem van a hiba, vagy a rendszerben?

Három színész kuporog a Fogasház újságpapír-borította, gyufás skatulya méretű pincéjében a közönségükkel, ennyi jutott ma estére. Slawomir Mrozek örökérvényű kérdéseit teszik fel, újra. Felidézik a Mulatságot, ami a mai napig látható a Bárkában, Mucsi Zoltánnal, Scherer Péterrel és Szikszai Rémusszal. A hatás, a Mulatság reménykedéssel, kétségbeeséssel, dühvel és hibakereséssel, önhibáztatással teli görcsös másfél órája mégis elmarad. Pedig várom. És várom. Pár éve volt Mulatság, ma miért nincs?

A darab tapasztalt, precíz, összeszokott alkotókat igényel. A monodrámákhoz hasonlóan, rengeteg figyelem irányul egy színészre. Fenntartani a feszültséget, finoman játszani a néző lelkületével, érezni a közönséget: pokolian nehéz. A színészeken látni, hogy izgulnak. Az első kérdés falsul cseng, a hangjuk bizony itt-ott beleremeg még a hosszabb szövegekbe. Nem érzik a szavaik súlyát, nem rántják úgy magukkal a nézőt, ahogy a Bárka színészei tennék. A Mucsi-Scherer-Szikszai hármas mesteri ráérzéssel, precízen, összeszokottan játszik. A ma este látható legények, Solymos Tamás, Boda Tibor, Gaál Attila Csaba inkább a lelkesedésükkel emelkednek ki. Látszik rajtuk, hogy adni szeretnének, de még nem játszanak elég kifinomultan.

A díszletet feláldozzák. A szekrényen kívül nincs itt semmi más, ahogyan a Bárkában sincsen, egyébként. Ott mégis, egy buli másnapjára, egy limlomokkal teli, összejárkált tánctérre emlékeztet az üresség. Itt inkább a beat-korszak drámáira asszociálok, az Egy csepp méz, az Egy tenyér, ha csattan, vagy a korai Jarmusch-filmek hangulatát vélem felfedezni. A céltudatos, szegény, lázadó fiatalok lakására emlékeztet a kép, akik csak nevetnek a világon. A díszlet a darab ideje alatt nem változik, így a színészeknek a hangsúlyaikkal, játékukkal kellene elérniük, hogy egyre kétségbeejtőbbnek lássam a Mulatságot. Nem mindig sikerül. Elveszek a jelenetek között, nem értem, Gaál Attila Csaba miért most pattan az asztalra örömében, nem látom indokoltnak a mozdulataikat, dühödt felkiáltásaikat, reményteli ölelkezésüket. A Mulatságban a kétségbeesés állapotait, a bizakodást, a reményvesztettség érzését kellene átélnünk, de ez ma este elmarad.

Kevés a kellék. Kivéve az újságpapírt, abból az alsógatyába is jut, pelenka lesz belőle, krisztusi lepel. Másnak a hasát tömik ki, mint a rongybabát. Újságpapír a padlón, a szekrényen, azon keresztül törnek be, tépik szét maguk előtt, és azon át távoznak. Ötletekben dúskálnak, sok utalást, átértelmezett helyzeteket, bibliai utalásokat, még keresztre feszítést is látunk. Komikus elemekben, zenében, táncban gazdag az este.

Nem alakul ki bennem egységes kép, sőt, egyes mozzanatok értelmüket veszítik, értelmetlen hadonászássá, elhadart sorokká egyszerűsödnek. A gesztusok összemosódnak. Az asztalon ugrálás, az énekes részek, az örömtánc azt igénylik, hogy a színész boldognak látsszon. Vesse szét az öröm. Vagy ha dühös, ordítson, merjen ordítani. A motyogás nem elég.

Ezzel együtt számos remek pillanatban volt részem. A kiábrándító helyzetbe, a darab klausztrofób, tehetetlen fájdalmába is sikerült humort csempészniük, a magát melltartóban illegető Solymos Tamás, vagy a maszkjából hörgő Boda Tibor, Gaál Attila Csaba kétségbeesett nyüszítése, nőies siránkozása a tönkretett cipője miatt egészen nevetséges látvány. Egy emberként vihog a közönség.
Van humorérzékük. Színészi tudásuk is, de még nem dolgoznak összeszokottan. Nem válaszolnak zsigerből egymás rezdüléseire, ahogyan elvárnám. De ez csak az első bemutató, én pedig bizakodom, legközelebb magabiztosabbak lesznek. Hátha lesz mulatság.

Itt viszont a szőrapa az antihős, akinek minden rezdülését gondosan meglesi és elemzi a lírai én. Próbál visszaemlékezni az apjára, de bizonytalanságokba botlik: „Látod már arra sem emlékszem,/ ki tűnt el előbb, ő vagy te.” (Pedig apa) Ezt úgy nevezném: emlékzaj. Ugyanis ebben, a versben jelenlevő fájdalom leírása fénnyel párosul („Egy ideje úgy van,/ hogy félek a fényben”), ez elsőre elképzelhetetlen, de a később megjelenő apai totalitarizmusa érthetővé teszi a „képtelenséget”, amelyet Deres a nyitó versében megjelenít. Ezzel előlelegezi meg a leírást, melyet később, sokkal finomabban és feketébben mutat be. Deres allegorizálja a Szőrapát, és ezt az allegóriát végig is visz a köteten.

A szőrapát, huncut és gonoszkodó megjegyzései mélyebb benyomásokat, sértéseket, sérelmeket leplez: „biztos apa keze van ebben is” (Bevitte magával). Játékba hozza, a kortársak által olykor féktelenül használt testreprezentációkat. Deres manifesztálja a kezet, a vele járó erőt, a munkát: „úgy tépkedte a fűcsomókat egész/ nyáron át, mintha ezzel űzné a nyarat.” (Bevitte magával) A dolgos kéz által készített üvegház is itt jelenik meg először. Nem lehet nem megemlíteni Pollágh Péter tükör-metaforáját, amely élesen kihallik a szövegből. Erre később majd visszatérek.

Deres úgy nagyítja fel a körülötte lévő mozgásokat, munkát, játszadozást, az apát, mint Petőfi Alföld című versében a tájat. Deres belső tája, zajosan szorongó tája. A Macival című versével, az elbeszélőre irányul a figyelem. Mintha köhécselne, úgy tör elő belőle a kegyetlen elnyomottság: „Apa mondta, ha kinyitjuk/ az ajtót, megszokik a levegő is.” Talán ez a legsúlyosabb kijelentése a kötetben. És ezt mondja ki, hogy kezében, az ő kezében van egy játékmackó.

A korábban említett totalitarizmus a Délután szobrokat című versben jelenik meg a legtisztábban, olyan könnyedén emeli át Nemes Nagy Ágnes legismertebb verséből (Szobrokat vittem) a fájdalmat, amely alappillére (pontosabban alapzata) lesz a szőrapa figurájának. Hiszen az apa maga számára állít szobrokat. A lírai én végignézi, ahogy a hatalom egyre nő. Ugyanakkor szót ejt az elvonulásról, az ott hagyásról: „A szobrok árnyékukat elhagyják, ott bent.” Tehát az apa magára hagyja a családját, az „árnyékát”, ami mindvégig védelmezte őt, akár kínok árán is („árnyékot szögez a talpakhoz”).

Aztán, ahogy magára marad a szőrapa, kisjánosként kezd el viselkedni, ahogy a magára maradottak szoktak: „Apa keserűt iszik, attól könnyes.” (Gyulladás) Ebben a versben tesz említést egy új, egy másik biztos pontról. Arról, hogy a versben bár nappal van, lehet Nappalinak olvasni, ami számomra egy az egyben beemeli Pollágh Nappali című versét, amelyet Deresnek címez. Előbukkan a bűvös cukor-metafora, ami talán a boldogság szimbóluma. És ahogy a vers utolsó szakasza írja: „De apa arca kitisztul majd/ és többé nem lesz más délután és éjjel.”

Az apa elhagyatottságát, a szánalomra való kis lényt, szívétől megfosztva, sajnálja a lírai én (Gólem), próbálja magára húzni az apja terheit, ahogy figyeli („sokáig sírdogált”). Ha kétségei támadnak, kósza gondolatokba temetkezik, képes megvádolni másokat („esténként azt képzelem, a fiúk szedték ki a szívét.”), majd, ha a szenvtelen vádlottak kérdezik, mit gondol az esetről, befogja száját, mint egy jó kislány („Az apákról vagy jót, vagy semmit.”). Mert tiszteli az apát (A példakép).

Korábban említettem az üveg-metaforát, nos, a kötet második ciklusának nyitó verse felfedi az üvegház titkát. Az én értelmezésemben az üvegház nem más, mint egy urna, egy emlékdoboz, mint a fekete doboz: emlékőrző tárgy. Azért hiszem, hogy az lehet, mert a üvegtükör kétértelműsége, a valóság és a fikció közti elmosására a legalkalmasabb tárgy. Meg hát kirakták az erkélyre, a görbe tükör pedig a halottak csontjait felnagyítja. Később az elbeszélő pontosít: „így sok éve, hogy házon kívül neveljük a múltat, ezt a játékká dermedt otthont.” (Halmoz) Illetve ettől kezdve múlt időben beszél a lírai én az apáról. Emlékei közt kutatva néha jóra is talál: „Egy régi zsebórát tartott az asztalon, azzal ellenőrizte magát.” (Üvegcsont) A vers zárlata kétértelmű, egyszerre jelenti azt hogy egy fájdalommentes, de annál súlyos betegséget örökölt: a csontritkulást, és egyszersmind a korai halált is jelenti.

Mindezek után pedig sírásba kezd, amolyan belső sírásba, csendben: „régebben mindennap megígérte, hogy kapok egy kutyát”, majd később: „már az is elég volna, ha engem vinne le sétáltatni”. Nem fél leírni a bűntudat szót, pedig hiábavaló, a szemfüles olvasó kiérzi a sorok közül, fölösleges kijelentéssé dermed a versben.

Az emlegetett biztos pont apa-figurává növi magát, „cukros kávét iszik”, és olyanokat motyog, hogy „az üveg folyékony cukor.” (Az üvegház vége) Rávezeti a lírai ént, lehet, hogy az apa tükörből van, de az a tükör nem más, mint: a cukor. A szeretet. És ne felejtse el, hogy ki is ő valójában. Mert az apa beteg, „rákja van”. Nem lehet figyelmetlenül hagyni. Embernek kell maradni. Az üvegház más jelentést kap, a pollágh-féle ÜVEGHÁZ KÓRHÁZ fogalmi metafora lesz. (A bohóc) A félés, az elvesztés jegyében pedig képes a lírai én a bálványozásra is (hamisan). A bánat már későn jön, amit a Rowling-féle ¹ halál-metaforával leplez le: „a függöny mögül lestek, el nem vitték jó messzire.” (Génprotokoll) Nincs még egy ilyen vers, amiben ilyen dühösen szereti a lírai én a szőrapát, mint a Légszomj: „bolondod voltam”, „azóta belefagytak a szemedbe a könnyek”, és különösen ez: „Megnőni halál.”

Ezek után majd minden vers puszta levezetés, búcsú szimfónia. A záróvers pedig kegyeletként hat a szememben. Ima a szőrapáért. Ír az automatizmusról („próbálom fenntartani egy normális élet látszatát”), ír az apa-lánya viszonyról („és azon röhögtünk, hogyan koptak el a családfán fentről lefelé a nevek.”), mindvégig ott ült a lány vállán a gonosz (a röhögés a kajánság, a bűnösség előjele, a halk kuncogás, mosolygás egészen más tükörbe állítaná a kimondott emlékeket, de így másfelé mozdul el a mutató).

Deres Kornélia első kötete a szükséges rosszról számol be, amire szüksége van mindenkinek. Nincs apelláta, a fájdalom árán képesek vagyunk szeretni azt is, aki talán bántott. Ha bántott egyáltalán.

Deres Kornélia: Szőrapa, JAK-Prae.hu, 2011.

A 80-as évek egyik meghatározó zenekarát, az A. E. Bizottságot bemutató tárlat a Műcsarnokban látható november 13-áig. A kiállításon koncertfelvételektől kezdve a három fő képzőművész tag – fe Lugossy László, ef Zámbó István és Wahorn András – alkotásain át a zenekar történetét bemutató dokumentumokig terjedő sokrétű anyag kerül a közönség elé. A nonkonformista zenekarhoz illő avantgárd kiállítás a múzeumi környezetben nagyrészt szokatlan megoldásokat használ, mint a műfüves borítás vagy a kiállítóteret keresztbe vágó acélállványzat.

Már az első terembe lépve szembesülünk a különleges hangulattal, ami a tárlatot végigkíséri: egy furcsa, tescós kályhából applikált emlékmű néz velünk farkasszemet, amelynek az aljában aranyhalak úszkálnak, miközben egy láncon giccs-elefántok köröznek és a zenekar egy pillanatképe kőbe meredve áll a műalkotás tetején. Majd lassan megelevenedik előttünk Bizottság legendája: elolvashatjuk, mennyit kaptak egy-egy fellépésükért, meghallgathatjuk, mit mond Fábry a zenekarról, betekintést nyerhetünk a 80-as évek első felének zenei és képzőművészeti áramlataiba, korabeli kritikákat és interjúkat tanulmányozhatunk. Ám ez még nem minden: több kísérőesemény, irodalmi est, koncert, filmklub, konferencia kerül megrendezésre a kiállítás ideje alatt. A tulajdonképpen összművészeti alkotásnak is tekinthető projektet nehéz objektíven, külső szemmel szemlélni: Magyarországon ma valahogy mindenki magáénak érzi kicsit a Bizottságot, a kort, vagy legalább a szemléletet.

Én nem hiszem, hogy a mai fiatalok nem érthetik meg a Bizottság jelentőségét. Minden kornak, minden nemzedéknek megvan a maga lázadnivalója, a koncertrejárós-boroskólás kamaszkora, tenyérizzadós szerelme és igaz szabadságvágya. Ezek pedig ugyanazt jelentik mindig, hiába a generációs szakadékok, hiába a hangsúly és léptékeltolódások. Megmutatni valamit, ami talán mi magunk vagyunk: a legelemibb vágyak testesülnek meg a Bizottság-tagok különálló és együttes munkáiban is. Ez pedig halálosan komoly dolog, hiába a bohókás köpeny rajta – itt találkozik a könnyed, szórakoztató retró és a legmélyebb kérdéseket feszegető művészet, és teszi hihetetlen izgalmassá a Műcsarnok kiállítását.

Egy modern tárlaton az is fontos, hogy némi interaktivitás vegyülhessen a kiállítás-látogató viselkedésébe: erre meg is van a lehetőség, mivel az utolsó terem teljes falfelülete az „Üzenj a Bizottságnak” felhívás nyomán a visszajelzésekre van kihegyezve. Itt a dicsérő szavaktól elkezdve az absztrakt rajzokon át a „nőt akarok, hívjatok 06-30-stbstb”-ig sokféle véleményt olvashatunk, így a nyilván a teljesen inadekvát, de annál viccesebb megjegyzések is helyet kaphatnak. Ugyanakkor a kiállítás saját kritikája is itt figyelhető meg, a néha magyar, de többségében angol megjegyzésekből, melyek értetlenségről tanúskodnak. Ez pedig arra vonatkozhat, hogy a kevés kísérőszöveg miatt „előképzettségre” van szükség Bizottságból, a 80-as évekből, a kelet-európaiságból. Ha pedig a Műcsarnok egy ilyen nagyszabású kiállítással és reklámkampánnyal rukkol elő, akkor a külföldiek számára is élvezhetővé, megérthetővé kell tennie, és számolni azzal, hogy úgy is jönnek el érdeklődők, hogy itt hallanak először az ikonikus zenekarról.

„Sírba visztek” – a Bizottság a Műcsarnokba megy, szeptember 3 – november 13, Műcsarnok.

(a szerző képei)

Marno János legújabb verseskötete, „a semmi esélye” 2010-ben jelent meg a Palimpszeszt és a Prae.hu kiadásában, és több szempontból is az előző könyvben, a Nárcisz készül-ben megjelenő poétika folytatásának, továbbértelmezésének tekinthető, hiszen az ott szereplő Nárcisz-figura, képmás ismét feltűnik, s olyan motívumrendszert képez, ami egyrészt szoros kapcsolatot teremt a szövegek között, másrészt úgy tűnik, sok esetben egy hosszabb narratívába illeszti az egymás után következő verseket.

A kötet darabjai ugyanis hálószerűen összekapcsolódnak, sokszor értelmezhetőek egymás folytatásaiként, mintha egy film folyamatosan tovább forogna: „Nappal azután autóval térünk vissza a helyszínre” olvashatjuk az „Áldozatok” című versben, s csakugyan, a következő, „Eláruljuk” címűben ismét az előző szöveg végének fa-motívumánál vagyunk, s az „Áldozatok” éjjeli világa mintegy a versben beszélő emlékeként kerül a szövegbe.

Nagyon erős a kötetben a versek és a ciklusok egymásra támaszkodása, mind hangulati, mind motivikus téren, így külön érdekes, hogy egy-egy szöveg milyen pozíciót foglal el a könyvben, hiszen ennek függvényében az olvasatok is multiplikálódnak, azaz másképp funkcionálnak együtt, mintha csak „a semmi esélye” egyes darabjait olvasnánk külön-külön, egymástól elválasztva

A kötet jellemző motívumait alapjaiban meghatározza a két bevezető mottószöveg is: T. S Eliottól egy részlet A halhatatlanság suttogásaiból, és Marno saját verse, az Hommage á Holan. Az előbbiben lényeges, hogy a halál a létezés állapotában válik láthatóvá („bőr alatt a koponyát”) s így még őrjítőbbé, félelmetesebbé válik, hiszen az élő szervezet „halott tag” jellegére, jelenlegi testünk szétfoszlására emlékeztet, mikor a „szemgolyó helyén…. majd nárcisz virít” , valamint ebben a kiszolgáltatott, csont-állagunkban mutat rá a kapcsolatok, az egymás iránti vágyódás lehetetlenségére: Nincs kapcsolat a hús és hús között, Melytől a csontban csillapul a láz. Azért lényeges ezt kiemelni, mert az emberi test elemekből, „tagokból”, testrészekből állása, és az ezzel összefüggő igen bizonytalan létállapot alapmotívuma lesz a kötetnek, akár az Hommage á Holan-ban feltűnő szél is, illetve a gyermekség képe, mely itt az Újszövetség Jézusának ismert mondatára utal: „Engedjétek hozzám a gyermekeket!” E mottószövegek újragondolásai, hangulati töredékei rendszeresen előkerülnek a versekben. Talán nem véletlen az Hommage á Holan-ban magának a beszédnek hangsúlyossága sem („szólt”, „beszélek”), hiszen a nyelvre, a szavakra, sőt a hallgatásra való reflexiók is állandóak a semmi esélyében. E versek megelőlegezik azt a hálót, amelyet majd a ciklusok szövegei alkotnak, s ez az összefüggésrendszer egyre sűrűbbé, komplexebbé válik.

Így jelenhetnek meg e motívumok egységben például a Rábízhatod című versben: „S szél támad, tarkódon kulcsolva össze kezét, úgy visz körbe, s széltében szanaszét.” Jellegzetes a nyelv témája olyan környezetben is, ahol a rá vonatkozó utalás rejtett, és csak asszociációként vetődik fel, például az Ő című szövegben: „árnyékuk nyelve a falon”, ám azután az utalás egyre erősödik a versen belül, s fokozatosan mutatkozik meg a szöveg kétértelműsége.

A semmi esélye mindemellett búcsú magától a Nárcisz-figurától, s ebben az értelemben is kapcsolódik a halálmotívumhoz, azonban ez a búcsú meglehetősen nyugtalan. Az első ciklusban folyamatosan úgy érezzük, mintha a beszélő várakozna, függene valamitől, és ez az idegessége, félelme mintha egyre nőne. A halál lappangó, bujkáló veszélyként tűnik fel a szövegekben, és jelenléte vagy biztossága helyett csupán „esélyéről” beszélhetünk, így érkezünk vissza a kötet címéhez. Itt erős rokonságot fedezhetünk fel József Attila Ősz (Tar ágak-bogak rácsai között) című versével, melyben a beszélő hasonlóan bizonytalan létállapota és baljós észlelései szintén egy mikroszkopikus, a kis részletekben megbúvó, váratlanul felsejlő halál képzetét adják, s ebben az állapotában maga a halál is bizonytalanná és esendővé válik.

Így ismét visszatérhetünk az Hommage á Holan-hoz: Gyerek a halál. Mindennek gyönyörűen pontos, áttetsző összefoglalását olvashatjuk a Kora című szövegben: „Vihar ugyan nem tombolt még, legalábbis nyíltan nem, ám az esélye nyugtalanított; órák óta cipelted már körbe csak a zaklatottságot.”

A zaklatottságot pedig mintegy növeli az otthontalanság, valami fojtó idegenségnek érzete: „Egy kutya bőrében ébred magára álmában Nárcisz, gazdája, úgy tűnik, eltévedt…. A rettenet tovalendül. Gazdája azonban erre sem kerül elő, szólítják idegenek, s megkergetik, amiért visszamordul.” De hasonlóan szorongató sorokra találunk az Egy példány című darabban is: „Mese hússal, egy parkban, mely Nárciszt vendégül látja. Mert be nem fogadja…kívüle senki nem jár most a parkban…egyedül halad és áll is helyt egyúttal…” Itt is találhatunk egy rejtett utalást József Attila költészetére, mégpedig a magunkban bízásban, a magunkra utaltság érzetében. A ciklus végének verseiben mégis az unalom létélménye kerekedik felül, úgy érezzük, hogy a beszélőt a veszély pillanatnyilag elkerülte, de ez a csönd, a „léptek elhalása” nem örömöt ad, hanem egy vészterhes, feszült nyugalmat. A beszélő így is tétova: további lépésre sem képes elszánni magát… és a csendtől is zaklatott: Kivan ellenben idegileg.

Szeretnék megemlíteni egy verset a negyedik, Tereld ciklusból is, A vers címűt, mert nagyon erősen visszautal a kezdő T. S Eliot mottószövegre: bárcsak egymás csókját nyelnék, átkelve lagúnás medrein a húsnak olvashatjuk Marnónál. A szerelmes kaland üde leírása nagyon érdekes párbeszédbe lép A halhatatlanság suttogásainak borzongató soraival, hiszen eszünkbe juthat a fentebb már idézett rész: „Nincs kapcsolat a hús és hús között, Melytől a csontban csillapul a láz.” Itt szintén az egyesülés lázas vágya szólal meg, ám a szépség és a kötet nagy részétől egyébként eltérő felhőtlenség-érzet ezzel a T. S. Eliot-konnotációval baljós árnyalatot kap, ismét felvillan a kiszolgáltatottság. Érdemes felfigyelnünk itt is a mikroszkopikus halálképre, halálsejtelemre: A járványról mit sem tudnak.

Azt írtam, hogy a felhőtlenség-érzet szokatlan a kötettől, valójában még sincs igazam, mert a versek egyrészt ugyan nyugtalanok és zaklatottak, másrészt figyelmes olvasásuk során rájövünk, hogy mégis tele vannak humorral, a veszélyérzet oldódásával. Ha az előbbi Egy kutya címűre gondolunk, a sorok mögött ott is játékosságot találunk, komikus értelmezési lehetőségeket. Már mindjárt a szöveg elején humoros az ébrenlét és álom állapotaival való játék: Nárcisz álmában magára ébred, illetve arra ébred rá, hogy ő egy kutya, vagyis az ébred szó tulajdonképpen kétértelmű. Emellett a vers alaptónusa ellenére mégis nagyon üde képzeteket kelt bennünk a virágokkal borított áprilisi rét képe, és, hogy Nárcisz lába habzó kutyatejben gázol. A vers dallama, ritmus-szerűsége is mintha felhőtlenné tenné ezt az egyébként erősen szorongatott beszélőjű költeményt.

Ez a kettősség, az állandóan jelenlévő baljósság és a pillanatnyi könnyedség ötvözése a semmi esélye egyik legizgalmasabb jellemzője. Ezt erősítik fel a kötet gondosan megválasztott mottói, tudatos motívumrendszere és ciklikussága, a nyugtalan búcsúban a zaklatottság ellenére is megjelenő derű, a játék hevében is kis jelekben feltűnő félelem.

Láthattuk, hogy a kötet mottóverseinek motívumai milyen szervesen élnek tovább a versekben, illetve, hogy fényükben akár egész szövegek jelentése teljesen módosulhat. Azonban a semmi esélye e két nyitóvers mellett számos egyéb mottószöveget is tartalmaz egyes darabok előtt, melyek szintén átformálják a szöveghálót. Légy kegyelmezett. – olvassuk A nyár előtt. Ezzel a torzított idézettel egyszerre még jobban kapcsolódik a Nárcisz-képmás József Attila világához, másrészt a búcsú értelmezéséhez is fogódzót kapunk. Ebben a mondatban az eleresztés, a szabadon távozás gesztusát érzem. Ellentétben a Téli éjszaka beszélőjével, A nyár énje nem a fegyelmezett szembenézést, hanem a megóvottságot vágyja, a kegyelmet, a szabadulást a sötét teher alól. Így a helyzet itt még reményvesztettebb. A kegyelem az elválás szimbóluma is, Nárcisz felmentése tűnik fel, mint lehetőség, egy az árnyaktól megfosztott, könnyű búcsú esélye. Vagy ez maga a búcsú alóli felmentés lenne? Búcsút venni azonban nem áll szándékában, szárnyalni lombok között, estefelé, denevérek közé vegyülve; Nárcisz akkor is gyalog, ha már ágyáig se futja erejéből; - megjelenik tehát a búcsú elutasítása is, ám A nyár FELFALVA táblája igencsak kétségessé teszi a kegyelem esélyét. A csüggesztő tábla azonban ismét mintha önmagát bizonytalanítaná és komolytalanítaná el, hiszen az egzisztenciális veszély mellett komikus szójátékot rejt magában. Az álom a versben a beszélő húsaként jelenik meg, majd ez a hús településként értelmeződik, melynek határában áll a tábla, mely mutathatja a falu nevét: „FEL-FALVA”. A bujkáló humor így járja át a kötet legreménytelenebb sorait is, s a mottók mintha karokként ölelnék át a verseket, mint a gyerekeket, jelentésükkel fonják be őket (Hommage á Holan!). Ám így T. S. Eliot komorsága ismét előkerül: a gondolat halott tagok köré fonja fényűző vágyait. A versek, mottók csontállagunkat, kiszolgáltatottságunkat is átölelik.

A Nárcisz készül- höz képest változást jelent a 12 soros, speciális, szabadverssel kombinált szonettforma is, melynek végéről gyakran a párrím, a couplet sem hiányzik. Bár ritmikát és rímjátékokat már az előző kötetben is bőven találunk (jó példa erre a Nárcisz bele- című vers), ilyen egységes, minden versben megmutatkozó forma ott nem jelenik meg, s így ezt is a semmi esélye egyik fő motívumaként értelmezhetjük. Jelentheti, hogy Nárcisz itt kap végső formát, s a búcsúval együtt be is teljesedik figurája, tehát a búcsúnak egy formája, hogy Nárcisz elkészül. Azonban a kötet sötét tónusai, fenyegető árnyékai és kísértetei ezt a teljességet vonják kétségbe, s így kap borzongató hátteret ez a bensőséges elválás.

Marno János, A semmi esélye, PRAE.HU – Palimpszeszt, 2010.

152 oldal Magvető, 2004

A papírborító fülén bizalomgerjesztő szöveg árulkodik a könyv tartalmáról, így az Odaadó hívetek, Surik után nem volt kétséges, ezt olvasom el- most pedig, úgy gondolom, ez a szöveg lehet a legjobb kiindulópontja a könyv kritikájának. Furcsa érzés fogott el, végig az olvasás alatt, biztos volt, hogy becsaptak, de egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy azért voltam képtelen letenni e rövid kis könyvecskét, mert érdekes volt, vagy mert vártam a csattanót. Persze, ha az utóbbi miatt, jól tettem- csattanó az volt, ha túlkésőn és túl röviden levezetve is.

Zsenya olyan nő, aki első látásra bizalmat ébreszt az emberekben. És nőtársai szinte gondolkodás nélkül elmesélik neki az életük történetét, a szerelmeiket, a családi drámákat, a szerencsés fordulatokat. A nyaralás közben megismert Irene azt mondja el, hogyan vesztette el négy gyerekét. A szomszéd kislány egy ufóról mesél, a távoli rokon kamaszlány arról, hogy szenvedélyes szerelmi viszonyt folytat a nagybátyjával. A Svájcban dolgozó orosz prostituált a nehéz gyerekkorát mondja el, és hogy egy érett férfi, egy bankár, végre elveszi feleségül.
- Idézet a könyv fülszövegéből

Ulickaja a kilencvennyolcadik oldalig húz (146 oldalas a könyv) egy látszólag bevezetésnek tűnő történethalmazt, melynek darabjait csupán a több részben is felbukkanó szereplők és a főhősnő, Zsenya személye tart össze. Nos, itt kezdődik az utolsó és egyben leghosszabb fejezet, melynek közepén történik meg hősünk tragédiája, az autóbaleset. Ha úgy vesszük, olyan nőkkel beszélt korábban, akik mind tragédiákon mentek át, de rendbe jött az életük, helytálló a befejezés, mi szerint ő is felépül és mégsem lesz öngyilkos. Csakhogy ezek a történetek kósza odavetett ötletek, tragédiának nem mind mondható, ráadásul egytől- egyig csak képzelgés. Remek gondolatokból keríthetne valóban megrázó történeteket az írónő, e helyett látszólag felad mindent a felénél.

A részek- valószínűleg sejtelmesnek szánt- lezáratlan befejezései azt sugallják, lusta volt tovább gondolkodni és az olvasóra hagyja a saját feladatát. Kicsit olyan, mintha a Roald Dahl-i Meghökkentő mesék moszkvai változatait olvasnánk, de a helyett hogy a részek végének megoldatlansága kétségbe ejtene, inkább felbosszant. A történeteket meséli el és a lélektan kitalálását várja az olvasótól, persze hiába, mert kinek lenne kedve napokig azon gondolkodni, hogy miért képzel magának a fantasztikus csodákkal teli életű kislány egy bátyát és miért képzel egy szép kisfiú anyja korábban meghalt gyerekeket magának.

Ugyan azt ígértem, a fülszövegből fogok kiindulni, ezt mégsem tudom maradéktalanul teljesíteni, de muszáj megemlítenem, hogy- talán azzal a céllal, hogy ne „lőjön le minden poént”, valójában elég pontatlan. A főszereplő életéről pont ennyit tudunk meg a könyv során is, amellett, hogy mesésen nagy irodalmi karriert fut be és egyfolytában dohányzik. Szerelmi élete elég furcsa, de persze az odaadó, szerelmes kémikus még a szörnyű időkben is mellé áll, az élete valójában a tragédiájáig „fenékig tejfel” és persze az odaadó gondoskodásnak köszönhetően a végére ismét rendbe jön. Sajnos ez a figura ugyanolyan kidolgozatlan, mint a történetek, ami miatt persze ez egy remek, könnyű olvasmány, de egyben jelentheti azt is, hogy Ulickaja itt is lemondott a szükséges gondolkodásról. Az egyszerűség és olvashatóság a minőség rovására ment.

A borító szerint a nők hazugságait a saját élete miatt, a mindennapi eligazodás miatt kell megértenie, ami megmagyarázhatja a befejezetlenséget, de mégis- úgy érzem- ez csak az idős főiskolai tanárnő, Anna Venyjaminovna történetében hatásos az olvasóra nézve és – talán ismeretségük miatt – a főszereplőre nézve is. Nem valószínű, hogy szüksége van olyan képzelgések megértésére, melyek az ő életében nem okoznak gondot. Az ő tökéletesnek ábrázolt élete nem szorul rá képzelgésekre és nem értheti meg teljesen ezeket a nőket, ahogyan az olvasó sem. Természetesen itt meg kell említenem Lilját, akinek tragédiái valódiak, aki valóban hatással lehet Zsenyára, hiszen nem lép ki hamar az életéből és megosztja vele az életét, a miértekkel együtt.

Még furcsább értelmezésnek tartom azt, hogy Zsenyához bizalomgerjesztő viselkedése miatt fordulnak a nők, hiszen a könyv során nyilvánvalóvá válik, hogy, habár kíváncsi természet, fölényességével kevéssé gerjeszt bizalmat, nem kezdeményez beszélgetést és nem biztat senkit. Látszólag csupán fecsegőkkel találkozik, akik épp őt találják meg, és nevezik ki nem létező történeteik hallgatóságává.
Az első nő a tengerparti nyaralóban hívja ki éjszakánként borozni, hogy a rész végén egy közös ismerőstől megtudhassa, a történet ami miatt minden este sírt, nem igaz.
A második történetben egy csacsogó kislányt ismerhetünk meg aki látszólag egyfolytában és módszeresen hazudik, de kiderül, csak a folyton emlegetett bátyja volt hazugság. Itt a gyerek nem is Zsenyával beszél, a többi gyermekkel osztja meg történeteit.
Harmadikként egy messzi rokon lány számol be egy idősebb festő rokonnal való titkos viszonyáról. Ez egyszerűen érthetetlen számomra és látszólag- ebből látszik jól, hogy mesélőit sosem bátorítja- Zsenya számára is.
Ezután következik Anna Venyjaminovna története, aki egy fiatal lány tiszteletét vívja ki verseivel, amikről a halála után kiderül, sajnos valójában mások művei. A történet csak annyiban fűződik Zsenyához, hogy a nő őt is tanította és a lányt ő menti ki kínos helyzetéből, így nem csoda, hogy a lány a halotti tor után utolsónak ott maradó nővel osztja meg sérelmét.
Az ötödik történetben a Svájcban dolgozó orosz prostituáltakról készülő dokumentumfilm forgatókönyvének megírására kérik, így hivatalból kénytelen Svájcba utazni és a film rendezőjének segítségével beszélni a prostituáltakkal.
Az utolsó, hatodik történet végig Zsenyáról szól, akinek tragédiája valódi és szinte felmérhetetlen. A folyton rohanó nőt a repülőtérre menet autóbaleset éri, melynek során szörnyű állapotba kerül. Ekkor lép színre, a baleset előtt már megismert Lilja, aki hatalmas bűntudatot érez és úgy gondolja, aki korábban neki segített, most az ő segítségét igényli. Zsenya férje mellett az ő szerepe is hatalmas a felépülésben, a magát teljesen elhagyó főhősnek valóban szüksége van rájuk, hogy végül ne leugorjon az erkélyről, hanem a tavaszt csodálja onnan. Ami a főhősnél gyenge, Lilja esetében nagyon erős. Egy remekül megformált figura, akiről tudjuk miért van ott ahol, mik történtek vele és a karaktere különleges. Azon kevés szereplők egyike, akik szenvedése valódi. Az utolsó fejezetben ismerjük meg jobban Lilját, akárcsak a főszereplőt és –úgy gondolom- nem véletlenül kap hasonlóan nagy szerepet. Számomra, annak ellenére, hogy csak a vége felé bukkan fel, éppoly fontos szereplő. Zsenya tőle igazán tanulhat és persze ő is megtanulja a maga leckéit. Minden szánalomra méltósága mellett remek teremtmény.
A másik barátnő kevesebb szerepet kap, de őt gondolom a könyv legirigylésre méltóbb figurájának, és azt hiszem mindenki így lesz vele. A szélvészként suhanó nő teljesen el van veszve a világban, folyton keresi a vallást, amibe megkapaszkodhat, sosincs pénze és gyönyörű. Persze látszik, hogy e furcsa életmód mögött komoly lelki problémák lelhetők fel, de a – talán nem is létező- bátorsága egy elragadó karakterré varázsolja.
Zsenya pedig rejtve marad, mindvégig úgy éreztem, az apró dolgokon kívül semmit nem tudok meg róla, talán nagyobb talány, mint az elmesélt történetek. Talán, ha jobban megismerhettem volna, könnyebben érteném meg a történetek fontosságát és a könyv furcsa, laza koherenciáját.

"Dupla mandínerrel jobbra!"

Egyre szilárdabb meggyőződésem, hogy a Vörösmartyban a rendezők mindent megtesznek azért, hogy tönkretegyék a legjobb a színdarabokat is (lásd III. Richárd) – állhatatos törekvésük most is meglátszott. A beállásban sokszor egymást takarták a színészek (persze, az én szemszögemből, de azért elég jó helyen ültem, negyedik sor, középtájt), a ruhák csak olyanok voltak, mint a díszlet: egészen semmitmondó és valamit harsogó, funkció nélküli de rikítóan jelenlevő- se nem kortárs, se nem korhű, se nem szolid, se nem harmonikus. De A terv most az egyszer valahogy mégis kudarcba fulladt.

Ó, pedig milyen nehezen kezdődött minden! A színpad nyitva, a közönség még el sem csendesült, mikor bejön egy színész, s csak úgy? megkezdődik a darab. Merész dolog, merész dolog! Semmi lenyűgözés az elején, semmi olcsó szemfényvesztés melyre szüksége van egy gyenge darabnak. De nem a mostani Cseresznyéskertnek.

Úgy éreztem, hogy a jó öreg színészek összeesküdtek az összeesküvés ellen, és azt mondták, “hát azért egy Csehovot mégiscsak eltudunk jól játszani”. És hát így egészen fantasztikus volt. Hiszen jelen volt a darab, amit még régen olvastam, és jelen volt a játék, amiért jöttem. Úgy képzeltem mindig is, hogy Csehovot kellemes lehet játszani, mert a szereplők hihetetlen emberiek, magukban motyogó kinyilatkoztatás, egymásban megtört monológ minden dialógus, és teljesen magával ragadó, elsodró erejű az atmoszféra. Tulajdonképpen ezt az egyedüli atmoszférát kell közvetíteni, hiszen a történetek mind lényegtelenek, vagy éppen nem történik semmi, mondanivalója senkinek nincs, de azért mindenki beszél.
A színházi prospektusból, valami olyasmi derül ki, Csehov célja a darabbal az emberek megjavítása volt: valami olyasmi, hogy „látjátok emberek, ilyen rosszak vagytok ti, hát most szégyelljétek magatok, menjetek haza és javuljatok meg”. Ha ez valóban így van, akkor a darab csúfosan elbukott, hiszen Csehov óta a jó emberek száma se több, se kevesebb.

Az igazi néző, és az igazi színész persze tudja, hogy nincs cél. Személyek vannak, és szimbólumok: mindenben magunk tükröződünk, így valóban kiléphetünk magunkból, hogy láthassunk valaki mást a színpadon s így közelebb kerüljünk magunk megismeréséhez.

Az énkép széttöredezése a klasszikus modernség élettapasztalata, de a mai napig fel-felbukkan az irodalomban – a fragmentált szubjektum megjelenítése elég nagy kihívás az íróknak ahhoz, hogy a legváltozatosabb eszközök igénybevételére sarkallja őket. Nyerges Gábor Ádám az Apokrif hatodik számában két olyan, lazán kapcsolódó verset közölt, ami következetes világával képes megeleveníteni ezt az élményt.

A Baleset esetén értesítendő c. vers már a paratextusával is elidegenítő hatást kelt. A megszokás szerint személyeknek szóló ajánlásban itt ugyanis csak annyi áll, hogy „-nak -nek”, mintha lekopott volna a rag elől a személynév, és csak egy névtelen jelenséget szólítana meg (vagy még inkább: próbálna megszólítani) a mű. Tovább olvasva egy férfi és egy nő megszakadt párbeszéde sejlik fel, a vers alaphelyzete tehát a hallgatás, méghozzá a férfi szemszögéből bemutatva. A nőről nem kapunk teljesen megbízható információt (bizonytalan, hogy mire gondolt, és mit jelent számára a hallgatás), azt tudjuk csak meg, hogy a férfi fejében az elszakadás gondolata hömpölygött. A csönd a nő megközelíthetetlenségét tudatosítja számára („koncentrált, hogy elfelejtse / a sosemvolt utat / vissza”). A következő versszak aztán még közelebb hozza a férfi képzeletvilágát; tudatfolyamszerűen festi meg az agyában felvillanó képeket. Ezekben a férfi a halál gondolatával játszik el, és azt keresi, milyen érzéseket próbálna megmenteni egy baleset után. Az átmentés egyre inkább lehetetlennek tűnik, mert nincs senki, aki óvná ezt az örökséget, és megfogalmazódik az a magatartás, ami az emberekre mint elszigetelt áldozatokra tekint.

Ezután érkezünk el az utolsó versszakhoz, amiben legalább két réteget láthatunk. Az elsőben folytatódik a tudat képeinek felidézése. A szubjektum teljes kudarcába visz minket ez a képsorozat: a baleset esetén értesítendő egyetlen személy még csak nem is elutasítja, hanem „agyonhallgatja”, elteszi, de többé nem veszi elő a felajánlott ént; mintegy eltünteti. A második réteg az önreflexió énpusztítását jelenti be. „[F]elidézve, hogy még az út (vers) elején elcserélted (tem) / az E/1-et” – itt nyer bizonyságot az olvasó azon gyanúja, hogy a férfi azonos a versben megszólaló lírai énnel. A baleset képsorozata azonosul a verssel, egyben tudatosul bennünk, hogy mint idegenről, E/3-ban beszélt magáról a férfi. Így megkérdőjelezhetetlenné válik, hogy a versírással az én íródik szét. Nyerges Gábor Ádám lírájában mindig is jelen volt az én, ami épp a jelenléte miatt épül le a műben. Ha a versben megbújik a szubjektum, addig keresi az én, addig elemzi, míg az önelemzéshez szükséges távolság áthidalhatatlan szakadékká nem válik. Ez a dekonstrukció pedig a szerelmes vers ősi típusában maradva megy végbe.

A folyóiratban szereplő másik mű, az Interferencia kapcsolódik az előző vershez. A motívumismétlésekkel korán létrejön a kapocs. A másik ember személyiségének megközelítése itt is hasonló képekben fullad kudarcba: fejfaként egymásba szúrt hiányjeleket látunk, és azt, ahogy betakarják az elvetélt feltételes mondatokat – a vers már itt metaforákká alakítja a nyelv eszközeit; a nyelv azonossá válik az énnel. Így válhat konkrét képpé az elvont nyelvi kifejezés az „eltesszük az emlékeket” sorra felelő abszurd folytatás: „összehajtjuk az életet”. A halottak, akik „hang nélkül párbeszélnek / el egymás hűlt helye mellett” az előző vers képzeletbeli halottjai, az eltemetett szubjektumok. Az Interferencia megtartja a Baleset esetén értesítendő-ből megismert gondolati ívet: az elején még csak a másokkal való kapcsolatteremtés lehetetlensége hagy maga után „hiányjeleket”. A következő versszakokban ezekként a hiányjelekként definiálódik az én, „ennyi marad” belőle, nem „csontgyűjtemény”, „ébenen átvirágzó köröm és szőr” – tehát semmi fizikai –, és nem „szélnekeresztett nemtörődöm porfelhő” – ez a porfelhő még mindig fizikai jellegű, de a kontextus a hamvasztás képét vonja be, így ez a porfelhő egyrészt a lélek szimbóluma, másrészt a lélek emlékéé.

„[C]sak ezek a hullámok” maradnak, „a kifogyott elem ellenére is még sugárzó / lecsavarhatatlan adás” – itt az én a rádióműsor metaforájába ágyazódik, és ez a hétköznapisága miatt lealacsonyító hatású metafora mégsem az én lealacsonyodását hozza el. Egyrészt azért, mert a vers már megkezdte az én lefokozását, és elvont szintre vitte, így a lealacsonyítás gesztusa az eltávolítás gesztusává válik. Másrészt az adás szó több lehetséges jelentést is rejt magában. Ez a rádióműsorral leírt én talán egyszerre maga az adakozás vágya, az adakozásé mint a személyiségek közti hídé. Mintha a kifogyott elem ellenére is lecsavarhatatlan adás egyenlő lenne azzal az (árulkodó módon megnevezetlen) személlyel, aki „szeretett / volna”. Mintha az ént a kapcsolatkeresés kudarca és az ennek ellenére erre irányuló megszüntethetetlen vágy határozná meg. És az adás gesztusában ismételten önreflexiót láthatunk. A versírás mint kapcsolatkeresés pedig természetesen ugyanúgy sikertelenségre van ítélve, hiszen az írás folyamata folyamatosan rombolja az író ént.

Ezen a lejtőn, amin nincs remény a megállásra, a leghétköznapibb dolgok egybecsúsznak az emelkedettekkel. „[E]z írt ez meg vízvezetékszerelt” – a rádióműsor ezt sugározza, és a vízvezeték-szerelés motívuma összekapcsolódik az első versszak felkiáltásával („kész csoda / hogy tud még mindig esni / hogy van még annyi víz”) és egy későbbi szöveghellyel („lekukucskál megtántorodik és nem szakad le végül / az eső”). Az eső az érzelmek szimbóluma lesz, az írás és a vízvezeték-szerelés pedig az öngyógyításért tett egyenrangú kísérletekként tűnnek föl. Az értékek relativizálódnak, és ebben a közömbösségben halljuk, hogy „valahol […] / megint úgy hagyták az adást”. Az én annyira kikerül önmagából, hogy az adáshoz tartozó basszust a külvilágba helyezi. Ez a basszus elbúgja az örökzöld – tehát az elpusztíthatatlan – vágyakat, amik ismét a kapcsolatkeresés vágyai, aztán egy végső felkiáltással befejezi a vers a szubjektum szétrombolását: „valaki maradjon már édes istenem / lekapcsolni ezt a zajt”. A szubjektumot megkonstruáló vágy-kudarc feszültség zajnak neveztetik; ezzel az én a szubjektum teljes tagadását viszi végbe. Bár az adás továbbra is lecsavarhatatlan, bár az én él, mint egy „pirospozsgás halott”, mégis megtagadja önmagát. Ugyanazt csinálja, mint az előző versben a nő. Végeredményben két ember között megmarad a hallgatás, a magányban pedig megmarad a széttöredezett, zajszerű belső monológ.

A két műnek a talán legszembetűnőbb hasonlóságáról nem szóltam még: a nyelvezetéről. A köznyelvhez közelített, néhol szándékoltan mesterkélt szóképzéssel élő („vízvezetékszerelt”, „szeretettvolnáni”) nyelv erősen gúnyos hatású. Ha felidézzük, hogy a nyelv és az én milyen szétválaszthatatlanul fonódik össze a szerzőnél, kijelenthetjük, hogy a nyelvrontás az öngúny eszköze, és a szubjektum lerombolásában van szerepe.

A két vers önmagában is meggyőző módón használja fel a szubjektum szétírásának toposzát, de a keresztutalásokat is figyelembe véve még érdekesebbé válnak ezek a művek. Nyerges Gábor Ádám lírája meglehetősen egységes hangú, így érdemes figyelni a megjelenő verseire, és érdemes újraolvasni az eddig közölteket is. Mennyire változik meg egy költemény a szerző többi műve mellé téve: ennek vizsgálata az egyik legizgalmasabb irodalmi játék.

A legtöbb sáskából járt Közép-Európában. Évszázadok során felzabáltak mindent. Lyukakat csinálnak a történelmen, kapcsolaton, emberi méltóságon. Biljana Srbljanović Szerb drámaíró művét állította színre az ez évadban új honlappal jelentkező Katona József Színház tavaly májusban, Máté Gábor rendezésében. Lássuk mit ad ez a kommunizmus utáni országok széjjelrágott emberségét bemutató színdarab.

A darab karaktereinek neve Szerb. De éppen úgy játszódhatna az abszurd, néhol keserűen komikus történet akár Magyarországon, Szlovákiában, vagy a régi NDK területén is. Az értékhiány, a félelem, a megmagyarázhatatlan feszültség ezeken a területeken hasonló, vagy ugyanolyan, az élet, a színdarab által bemutatott területein. Hogy egy igen keresett, ám mégis igaznak tűnő metaforával éljek a színházban ülve észrevétlen belezuhanunk az ember és ember kapcsolat, a házasságon belüli feszültség, apa – fia, testvér-testvér, ember és történelem viszony szakadékának nyomasztó mélysége, és azon kapjuk magunkat, hogy saját környezetünk emberalakjai a körülöttünk tornyosuló kemény, suhanó, éles sziklák. Rettenetesen elcsépelt kép lenne? Az. Ahogy a tarabban is rengeteg rettenetesen elcsépelt fordulat, viszony, konfliktus, karakter jelenik meg, amik már-már a rossz vicc kategóriájába süllyednek, és valószínűleg nem is többek ennél. Keserítik a szánk ízét, nehogy jóízű legyen a röhögés.

Mert különben a szívünk szakad meg egy tehetetlen, kiszolgáltatott, az út szélére kivert öregember szavain, amivel az első (aránytanul hosszú) felvonás zárul, és amivel a sáskaszimbólum tűpárnán kínálkozik tanulmányozásra. Ki a sáska? Mi ez a sáska? Nem tudom. Ez is, az is. Minden, és mindenki. Simić úr (Ujlaki Dénes) is egy sáska-értelmezés: nagy bajszával, gesztusaival, zöld esőkabátjával. De nem csak ő „sáska-karakter”. A főszereplő (azért kérdőjel, mert szerintem a darab főszereplője a halál, de legalább az öregség, öregedés) Nadežda is zöld „páncéllal” (kabátka) járkál, zöld cipője is van, ő is sáska… de lényegében mindegy a karakterek egymást zabálják fel, mit sem törődve a sáskaközi hierarchiával.

Az összes szituáció, minden oldalról tekintve szánalmas, hibás, lyukas. Erre rímelnek a díszletek, ahol a lyuk motívum észrevétlenül épül be a színházi metanyelvbe. Minden díszlet lyukas, valószínűtlenül, kiszámíthatatlanul, érthetetlenül. Erre a kivehetetlenségre utal egy erőltetett rájátszás, amikor egy rádió dugót próbál Milan (Elek Ferenc) kirágatni egy nagy csomó kábelből, amit -persze miután kis híján az apára dőlt a ház-, a félelmetesen „tompika” lánya egyszerűen kiránt, ugye a rossz viccek.

Persze (legalábbis szerintem) ezek az elcsépelt poénok is részei a neobrechtista rendezői technikának, amely erősen kitapinthatóak az egész darab struktúrájában: jelentős szerepet kapnak az elidegenítő effektusok: az LCD tévén megjelenő felíratok, („Žana feszült”), a video technika (a TV és ennek regisztere, mint meghatározó motívum különben is előkerül) erőteljes használata (semmi kivetítés, csak LCD monitorok!). Amik még rátesznek a egy lapáttal a darab értelmezésére, a figyelem megosztására, és a hiány érzékeltetésére.

Amit érzünk. Végig érzünk, és nagyon érzünk.