A litera.hu hirdetménye szerint a József Attila Kör kritikai beszélgetéssorozata új résztvevőkkel indul újra, aminek mindenki tudhat örülni. A Trafóban összegyűltek ez alkalommal tanulságos irodalmi esemény résztvevői lehettek. A találkozás oka nem volt más, mint Krusovszky Dénes A felesleges part című legújabb kötetének meg hányása-vetése. A parttalan vita “Parttalan beszélgetése” irodalmárnak és a józan paraszti észnek is jó példa volt arra, milyen nehéz helyzetben van a kritikai pozícióban megszólalni kívánó és megszólaló ember, milyen felelősség nyomja azt, aki a beszélgetés terét birtokolja. A vitatkozó felek közt Csobánka Zsuzsa, Bartók Imre, Lengyel Imre Zsolt, volt jelen és Turi Tímea aki kérdezett és moderálta a beszélgetést.

A beszélgetés nagyon gyorsan a problémák felvetésének áradatába fordult, és kiderült, hogy mindenkinek van valamilyen kivetni valója a kötet összességén belül, aztán kimondatlanul, szavakba nem került sejtésem szerint a kötet egészét tekintve is.

A fülszöveg tartalmának felütésével kezdte meg a beszélgetést Turi Tímea, megadva a vita irányát. Csobánka Zsuzsa a kritikai visszhangot vonta be a beszélgetés elején, rátérve a kötet tulajdonképpeni megszólalási keretére: “szikár módon beszél a kritika arról, hogy mennyiben követi Krusovszky az eddig maga mögött hagyott költői pályát, ha Az összes nevem a nevek keresése és a személyesség felszámolásával indul, az Elromlani milyen-ben felszámolódik ez a személyesség, ez a kötet pedig az amelyik túllép már a személyességen, és saját magát fogja egy műalkotássá konstruálni.” – mondta.

A beszélgetők olvasmányélményeiből viszont sokkal több is kiderül, például Bartók Imre folyton elégedetlensége és akadékoskodása, azt jelezte számomra, mintha nem is szívesen olvasta volna a kötetet. Ő a kulturális telítettségét emelte ki a szövegeknek, jelentésbőségét a szégyen és a megalázottság, megvetés motívumainak. Holott örömmel is olvashatta volna, mondjuk legalább vallási szempontból nincsenek annyira terhelve ezek a motívumok a kötetben. De azért elismerően szólt, hogy “újra integrálja költői módon [a szöveg] ezeket a fogalmakat.” Később még hozzá tette, hogy akkor működnek jól ezek a szövegek, mikor képesek a absztrakció magas fokával megütni azt a szintet ami az olvasót már magával ragadja. Végezetül keményebb kritikai hangot is megütött a könyvet illetően, hogy elolvasása után szerinte nem tudunk meg a művészet problémájáról többet, mint az olvasást megelőzően.

Lengyel Imre Zsolt felemlítette a kortárs irodalmi előzményt, hogy kik azok a költők akik már vásárra vitték a bőrüket, említve Jónás Tamást, Simon Mártont, akikről inkább elképzelte volna a kötet (Marszüasz) motívumának színrevitelét, mint Krusovszky-tól. E mellett izgalmasnak tartotta, ami a Teleppel kapcsolatosan mondható, hogy ezeknek a verseknek talán nincs is egzisztenciális tétjük, pusztán teoretikus módon beszélnek, ilyen szempontból teszi hozzá, hogy jobb és rosszabb módon sikerült Krusovszkynak ennek meg is felelni. Kíváncsi volt, mint mondta, hogy “mi fog ebből kisülni”, utalva erre anélkül, és kicsit ironikusan hozzátéve, hogy “elmondanám az eredményt.” Erre viszonylag általános mosolygás következett, itt ott a közönség tagjai között is.

A kritikusnak túl sok problémát okozott, hogy nem találni elég fogódzót, vagy hogy túl sok van belőle, hogy a kötet túlontúl átszőtt, sok irányba mutat, és szerinte olvashatósága is parttalan, és ezt hibájának látja. Elégedetlen volt azzal, hogy mindegyik versben van egy kis harapnivaló, és egészében bár jobb, de aztán egyenként nem tud megelégedni velük. Még ha van is ebben valami igazság, elégedetlen voltam ezzel a gesztussal. Mintha lemondott volna arról, hogy valamit találhat benne. Egymásra felelve aztán a résztvevők elsorolták észrevételeiket a parttalanságról, amely beszélgetés egyik magját ez jelentette.

Lényeges dolgokat fogalmazott meg Csobánka Zsuzsa és Turi Tímea. Például, hogy ez, a költő vásárra vitt bőrét színre vivő kötet, a személytelenségen túl, okoz egyfajta empátiát a mű és az olvasó közt, Csobánka szerint tehát, ahogy később ezt a gondolatát kiegészíti, a személyesség az által képződött meg számára, hogy utánanézett Chris Burdennek, és ennek alapján hozta létre a hiányzó személyességet az olvasmányon belül. Felvetette, hogy a „szűz” olvasó nem biztos veszi a fáradságot, hogy utána nézzen egy ilyen utasításnak, s ezzel mindjárt felvetődött a mű befogadásának sérülékenysége is. Ezen gondolat mellett a többiek is letették a garast, illetve még megemlítették, hogy zavaró és idegen a szöveg performance-szal való párba állítása.

Az írónő szerint ugyanoda visznek a performerek videóinak élményei ahová a szöveg, tehát nem feltétlen szükséges ez az ismeret, de ha már nem „szüzen” olvas az ember szerinte gyengéje egyes szöveghelyeknek mint átiratoknak, hogy a performance vizuális sokkját nem pótolják, és nem is tudják helyettesíteni. Bartók Imre csatlakozott ehhez a gondolathoz, melyet azzal egészített ki, hogy a verseknek önmagukban is magas színvonalat kell elérniük, és nem biztos, hogy szerencsés a versek és (esetünkben) videók együtt hatása, a szöveg absztrakciós jellegére nézve.

… a kérdés, hogy elvárható-é a kötet hússzori elolvasása egy naiv olvasótól, kérem ez nem kérdés mert ez már nem a szerző, vagy a kritikus, hanem az olvasó saját elvárása. Hiszen nem feltétlen problematizál egy, vagy akár ezer olvasó sem, hanem élvezkedik, unalmát űzi, vagy kedvét kívánja rontani vagy emelni, sőt fogadjuk el, hogy lehet, van akinek ez az üres teoretizálás is például nem hogy szükséges jó, de épp egzisztenciális panaszaira is recept, tehát teszem azt, tízezerszer áll neki és forgatja, mert beleszeret. És nem kell feltétlen értőnek lenni, lehet, hogy nem kell ennyire értenünk. Egy kedves ismerősöm hívta fel erre a figyelmem, akiről még lesz szó.

Két vers a Szellős, árnyékos és Az egész szerkezet című, igen csak feladta a leckét, és magam is elgondolkodtam olvasásukkor. Megint csak Csobánka Zsuzsa tette fel a teoretikus kérdést, mely egyben igazából jó válasznak is tekinthető, mert segíti a gondolkodást a véleménye, az, hogy legalább feltételezi, hogy van célja ezzekkel a versekkel a művön belül a szerzőnek, van direktség a szerző szándékában és onnan is meg lehetne fogalmazni lehetséges értékítéletet a versekről. A többiek felvetették, hogy biztos érdekesek ezek a versek bizonyos szempontból de annak kontextusát sem Bartók sem Lengyel nem írta körül. Talán abban értettek egyet, hogy ennek a két versnek meg kellett történnie.

Bartók szerint nincs is igazán kihasználva ez a Marszüasz előtörténet, mert például nem a szégyen és a megaláztatás hanem az egyensúly Apollón általi visszaállítása a fontos az eredeti történetben, hogy megfosztódik Marszüasz a hamis bőrfelülettől. Szerintem éppen az amit kifogásnak emel a kritikus, az az érv áll a kötet mellé. A bőrnek a szélben, akár ha annak önmagáról való beszédét értjük a köteten belül, a múlt jelenbéli megszólaltatásáról van szó. Ilyen szempontból a fülszöveg ígérete is megállja a helyét a történet mesélésének viszonyában. Ez a keret okozhatja például a szégyenérzetet, hiszen a lehántott bőr beszél (akár magáról), zenél a szélben, melyet a könyv a maga jelhordozó voltával teherként magára vesz. Ilyen értelemben tökéletesen reflektált a könyv és bőr, mint hordozó médium szerepe, és motivált az alaptörténet szerepe. Számomra legalábbis ez nem okoz problémát így látni, olvasni.

A beszélgetésből az a tanulság számomra, hogy a már említett kritikai pozíció felelőssége a vita során azt eredményezte, hogy a kijelentések szintjén pálcát törni nem tudó véleményt alkotók szóváltása is egy kicsit parttalanná vált, pedig nem akart. A beszélgetés tehát a problémák sorjázásának, egyre több a könyv kompozíciós és tartalmi részeit érintő, a befogadás lehetőségeinek inkább gátat vető értelmezésekre hívták fel a figyelmet (pl más médiumok kísértése), és ennek következtében a megemelkedett gondok, mint az emelkedő talajvíz egzosztenciáli gondjaként, részemről eredménytelenné tették a beszélgetést.

Persze ilyet nem lehet mondani, ezt a végleges eredménytelenséget mégsem lehet kimondani kizárólagossággal, hiszen a vita, a beszélgetés mindannyiunkat új és új gondolatokra ébresztettek, amikkel tovább mentünk az estébe, s át a következő napba. A beszélgetés lebegtetése ilyen módon nem a megfejtés hanem a vita fennmaradásának eredményeként váltotta be célját, és ilyen értelemben a kritikai álláspontok valóságos érvénnyel bírnak, elismerem. Ez viszont megint csak értetlenkedésre ad okot, még ha összemosódni látszik a két vonatkoztatási pont, hogy ha egy új szellemi termékről igen is már van mit beszélnünk, miért támadt az az érzésem, amit Lengyel Imre Zsolt kimondatlanul is hangsúlyozott, mintha meg akarnánk, meg kellene fejteni, mint egy kódot, a könyv egészét?

Hogy áll összefüggésben az iménti dolog az el-lehessen-mondani gesztusával, azzal, hogy a kritikus majd itt mindent elmondhat? De itt valaki hibázott! Hogy ki? Hát a szerző! Lengyel Imre Zsolt azt mondta, hogy hússzor olvasta (én most szó szerint értem), de még így is a szövegek hálózatképzése még mindig új kihívásokat kínált számára. Nem bántásként mondom, de azért ha már elhinném is akár hogy hússzor, de mondja már hogy tetszett, hogy jó volt, hogy nem bántották ezek a versek annyira, hogy kimondható ne legyen, hogy huszonegyedszerre is elolvasnám, mert olyan jó kihívásokkal találkozni. Vagy mondja azt, hogy nem volt érdemes. Így világos lenne, hogy nem személyes érdekű a kifogás, hanem van egy talapzat amit összezilált a kötet. Így érteném.

Hiányzott, hogy Csobánka Zsuzsa olvasatán kívül alig lehetett észrevenni, hogy itt egy ember írott szellemi termékét olvasta egy másik ember, aki azt méltatni, vagy marasztalni, esetleg, hogy emberi voltában úgy tudta volna olvasni, hogy az valamiképp az ő emberségét megmozgatta volna. Naiv kívánság, lehet, de annál inkább kívánom.

Nem tudva arról, hogy egy (a részükről is látensen és gondosan észben tartott ) laikus olvasó nem rég tárt szívvel fogadta be az előző napokban a kötetet, és elfelejtve ha zavarta őt a címek idegensége kihagyta a címmel való foglalatosságot, és utána nézett utána, és dolga végeztével letaglózva tért nyugovóra, a könyv után, aztán a fáradság után. Ez a barátom másnap felhívott és azt mondta: Nem fogod elhinni! Erre én itt állok tanácstalanul, a tanácstalan befogadói magatartások kényszerében.

(a fotókat Molnár Fruzsi készítette)

Krusovszky Dénes harmadik verseskötetében folytatja azt az utat, amelyet a költő első két kötetében megkezdett. Most, kétévnyi hallgatás után lép újra az olvasók elé, ötvenöt gondosan válogatott verssel.

A címlapon Anish Kapoor, az indiai származású brit szobrászművész hatalmas, Marsyas című installációját láthatjuk. Marszüasz a görög mitológiabeli zenész, az aulosz nevű fúvós hangszer mestere, aki magát Apollónt is ki merte hívni zenei párbajra. Az isten természetesen megnyerte a párbajt, s mivel a fogadás értelmében a győztes bármit tehetett a másikkal, kegyetlenül megnyúzta Marszüaszt, majd bőrét egy fára akasztotta. A monda szerint mindig, mikor aulosz hangját vitte arra a szél, a zenész lenyúzott bőre beleremegett. Mindezt azért érdemes elöljáróban megjegyezni, mert ez a mitológiai történet A felesleges part egyik kulcsmotívuma, mely végül is a költészet metaforájává emelkedik.

Marszüasz alakjával mindazonáltal csak a kötet második ciklusában találkozunk. Az első, Mint egy vászonzsák című ciklus egy utazás lazán szerkesztett narratíváját tárja elénk. Többek között Hart Crane, a XX. Század elején tragikusan fiatalon öngyilkosságot elkövető amerikai költő utolsó hajóútjának, majd halálának történetét. Az olvasók képzeletben maguk is a U.S.S. Orizaba nevű hajó fedélzetére léphetnek, mely utolsó útjára vitte Hart Crane-t, aki a végén tengerbe vetette magát, egyúttal implikálva azt is, mi lehet adott esetben annak a sorsa, aki legmélyebb mélységekig szeretné megismerni a költészetet. Ezzel párhuzamosan, ugyancsak a kötet első ciklusában Chris Burden-másolatokat, a kortárs amerikai performanszművészet kiemelkedő alakjának dedikált verseket is találunk, melyek ugyancsak hasonló témát, a művészet és egyúttal az egész emberi egzisztencia ad absurdum-vitelét dolgozzák fel. A ciklus végeztével, A matrózok felravatalozzák Hart Crane koporsóját című versben a megidézett, szinte mitizált költő, akitől búcsút vesznek, már nincs is jelen test szerint, pusztán egy üres koporsót engednek le az óceánba az emlékére, hiszen – s drámája éppen ebben áll – gyakorlatilag szó szerint megsemmisítette önmagát, a teste sosem került elő:

„ (..) Az előttünk álló pillanat
üressége, a jövő

egyedül a tagadással tölthető
ki megnyugtatóan, csakhogy nekünk még
kötelességeink vannak. Egy üres

koporsót szabadon engedünk, aztán,
mint akik hisznek még a megértésben,
úgy terjedünk szét, ahogyan az örömhír.”

Hart Crane szimbolikus halála egyúttal át is vezet minket a következő stációba, a Marszüasz polifón című ciklusba, melyben tizenegy számozott vers idézi meg különböző aspektusokból a költészet metaforájává emelkedő mitológiai hübrisz-történetet, gyakorlatilag számot adva a nyúzás folyamatáról és annak következményeiről. Metaforikus síkon történő ön-megnyúzás, önboncolás ez, ahol a költő saját szorongásának és létének a legmélyére hatolva igyekszik megérteni mind önmagát, mind pedig az őt körülvevő életvilágot, mely persze mintha a versek sugalmazása szerint eleve nem volna lehetséges feladat, miként azt a tizenegyes számú, A tisztogatáson túl című vers implikálja:

„Egy életlen kés, egy tompa fadarab
talán pontosabban körül tudná írni
ezeket a mozdulatokat,
csakhogy a tisztogatáson túl vagyunk.

(…)

Bárhogyan fordulsz, mögötted állok,
s csak amikor nem figyelsz,
akkor hajolok ki óvatosan a takarásból,
de mintha alufóliát dugtak volna a számba,
hogy beszélni tudjak hozzád,
előbb még tömörre kell rágnom.”

Mintha hiába hajtana végre a költő szabályos önboncolást, hiába válik maga a mitikus dalnok lenyúzott, megbecstelenített bőrévé, még így is nehezére esik, hogy bármit is mondjon a világról, bármit is megértsen abból, ami őt körülveszi. Ezen élményekkel együtt kalauzolja olvasóját a kötet tovább, a harmadik, Régi jelentés című ciklusba, mely már címében is sejteti, hogy a szövegek valamiféle rég elfeledett tartalmat kísérelnek meg rekonstruálni, aktuálissá tenni. A korábbi versekhez képest még inkább szűkszavú, magukba zárkózó, talán Ungaretti, Pilinszky vagy Celan hermetikus, ős-szorongással telt világát és képalkotási technikáit idéző szövegeket olvashatunk itt, melyek egyszerre közvetítik álomképekként / emlékképekként és jelenbeli élményekként azt az eredendő, meghatározhatatlan félelmet, mely áthatja ezt a költői világot. A szorongás maga körülírhatatlan, ám annyi talán megállapítható, hogy elsősorban a bizonyosság hiányából, az önmegértés és a külvilág megértésének lehetetlenségéből táplálkozik, miként arra talán a Nem a hiányzó kezdetű minimalista szöveg is utal:

„Nem a hiányzó részre, amit
kimartak a hegy oldalából,

és nem is a magára hagyott,
nagy, kékesszürke sziklaroncsra,

„Mint egy anya, üresen áll.” területre, melyet többé
nem borít árnyék, visszanézhetsz.”

A beszélő ugyan visszanéz, de talán önmaga sem egészen tudja már, pontosan hová is. A kötetben narratív módon felvázolt lírai utazásban talán az a legtragikusabb, hogy a költő már maga sem tudja, honnét indult, azt pedig, hogy hová tartott, ha tartott valahová egyáltalán, talán végképp nem tudta a kezdetektől sem. Az elején még talán voltak útitársak, ám mire az utazó két szimbolikus halált is megért, Hart Crane és Marszüasz alteregójaként, a harmadik metamorfózis után már az egész külvilág sivár, elhagyott, sehol senki, aki irányt mutatna. Erről tanúskodik többek között A pajta című, mindössze egy soros, egyetlen hasonlatból álló vers is:

„Mint egy anya, üresen áll.”

A ciklus címadó versében látszanak megfogalmazódni a kulcsmondatok:

„A régi jelentés faggyúját
úgy látszik, mégsem sikerült eléggé
letisztogatnunk, hiába forgattuk
annyit a szavakat. Hallgatok inkább,
de ha megszólalnék is, azt mondanám,
amit elvársz. (…)”

Mi értelme is volna a költészetnek, ha a költő mindössze annyit lenne képes mondani, amit a másik, a mindenkori olvasó tőle elvár? Mit is tehetne, ha magasabb tartalmakról immár minden bizonnyal nem számolhat be senkinek, csupán untig ismert mondatokat ismételhet? Wittgensteinnel szólva: amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell, s e nyelvfilozófiai mélységekbe merülő versekben mintha végül erre törekedne a beszélő is. Legalábbis ezzel a megállapítással, ezzel az intencióval jut el a kötet záróverséhez, az utazás végállomásához (de van-e egy céltalan utazásnak egyáltalán végállomása?), A felesleges partra. E part talán azért felesleges, mert immár teljesen mindegy, a költő vajon vízen vagy szárazon folytatja-e útját. Szimbolikus hajóútja befejeztével a szárazföldön is csak ugyanaz a bizonytalanság és eredendő egzisztenciális szorongás várja, amelytől eddig sem tudott szabadulni:

„Csak állsz egy távoli,
felesleges parton,
a hallgatás lágyabb részei
lecsüngnek köréd,
és legbelül az ismerős semmi,
de mégis, mintha pengne.

(…)

Egyszerűen nem tudod.

Ha messzeség, akkor inkább,
ami a pásztort elválasztja
a nyájtó, ha közelség,
akkor valami jóval nagyobb.”

E mondatokkal zárul hát a kötet, s a költő tragédiája éppen abban áll, hogy ha el is jut valahová egyáltalán, számára immár mindegy, hiszen útja közben céljait vesztette, sőt, talán eleve nem is voltak céljai, csupán kérdései, melyekre nem kapott választ. Már a part is, miként a tenger, s miként talán maga az egész utazás felesleges, azaz nem bír semmiféle meghatározható céllal, értelemmel.

Összességében azt mondhatjuk, Krusovszky Dénes A felesleges part verseiben nem tagadta meg azt a lírai ént és azt a világot, melyet két előző kötetében megkonstruált. A szövegekből sugárzó szorongás és a megnyugvás iránti vágy talán még erősebb, mint eddig volt. Fegyelmezett, remekül szerkesztett versekkel van dolgunk, melyek egyáltalán nem hajlanak a túlzásokra, a felesleges pátoszra, s talán egyetlen jelző sem felesleges bennük. Ugyanakkor az a benyomásunk is támadhat, hogy a kötet versei mintha helyenként túl halkszavúan, olykor erőtlenül szólalnának meg, példának okáért mind az első, mind pedig a harmadik ciklus vége tájékán, s mintha az egészen szélsőséges minimalizmusra törekvő, legrövidebb versek ( pl. A kettő egy volt, A pajta, Bizonyíték, Magyarázat) sem szólnának elég átütő erővel. Mintha a kötet végére talán joggal várt nagy konklúzió is elmaradna. Tekinthetjük persze A felesleges partot is úgy, mint egy hosszabb, még mindig folyamatban lévő út egyik kardinális, ám nem végleges állomását, ám ha ezen az állomáson hosszabban időzünk, talán joggal várhatnánk valamiféle összegzést, illetve további iránymutatást. Krusovszky Dénes harmadik kötetében talán éppen ez az, ami elmaradni látszik, így nem feltétlenül teszi le minden olvasó előzetes elvárásaihoz képest elégedetten a könyvet. A szerző megkezdett útja kétségtelenül következetesen folytatódik, ám nem teljesedik ki, nem merül úgy alá a költői és emberi egzisztencia lírai és egyúttal hétköznapi poklának örvényeibe, miként azt várnánk. Úgy vélem, a költőben mindenképpen megvan hozzá az erő, hogy ezt az extrém merülést majdan végrehajtsa, s talán egy következő kötetben vele együtt mi is alámerülhetünk azokba a mélységekbe, amelyeket A felesleges part, mint lényeges, ám semmiképpen sem végleges, útösszegző állomás egyelőre csupán sejtet.

Magvető Kiadó, Budapest, 2011, 88 oldal, 1990 Ft.