„Don Juan” – 075. jelenet

A Látvány Művek 2011. tavaszi tréninganyagának részét képezi az Egyismeretlenes egyenlet, a Don Juan-projekt 10. jelenete. Ezer és egy nő avagy a réti pityer munkacím alatt fix férfi- és állandóan változó női szereplőkkel dolgoztunk Tömő György művészeti vezetőnk kontrollja mellett.

A férfiak: Hádész, Orpheusz és Don Juan. Hádész az alvilág ura. Egy hermafrodita-transzvesztita egyén (nem sikerült eldöntenünk, inkább melyik), aki nőt rabol magának, és várja a másik két férfi érkezését is, hiszen próbára kell tennie őket (itt fontos a női énrész). Orpheusz életét áldozná szerelméért, akit éppen az alvilágból kell megmentenie, a monogám hősszerelmes alakjának archetípusa. És végül, de nem utolsó sorban Don Juan, akit dévajsága és kivagyisága végzetes bajba sodor: az alvilágban kell elköltenie egy vacsorát azzal az emberrel, akit meggyilkolt. Így jönnek össze a férfiak.

A lányok, nők hada Don Juan oldalán rotálódik. Mindegyikre jellemző, hogy saját, jelenetre nézve aktuális koncepción alapszanak, részben előre megírt, részben improvizációs módszerrel, azonban szervesen épülnek egymásra ill. a teljes történetbe is maradék nélkül illeszkednek. Minden lány merőben más, van köztük házasság-mániás, aki a második randin, amit a lány lakásán tartanak, sokkolja az „új ruhájával” a srácot. Van nimfomán, akitől mindenkinél korábban szabadulni akar, nem bírja a dominanciaharcot egy nővel. De volt szürke kisegér és leányanya is, szóval a szivárvány minden színe megmutatja magát. A tizedik elem ehhez az alábbiakban bemutatásra kerülő hölgy, Borbála.

Don Juan ezúttal modern kori nőcsábász: klasszikus férfiszerepe átértékelődik abban a világban, amiben ma élünk. Találkozhatunk vele többek közt a Prága teraszán egy kávé mellett, a négyes-hatoson este 11-kor, vagy éppen a sarki CBA-ban. Szándékos vagy véletlen találkozó, egyre megy: minden nő életéhez hozzátesz, de azonnal ki is szakít egy jó darabot belőlük. Kiszakítja a nem kívántat. Amit a nő nem kíván önmagában, ha vele van. Természetesen nem a hiányra fog figyelni, így teljességgel jövedelmezőnek találja a kapcsolatukat. Don Juan teszi a dolgát egy jó darabig, azonban álma rémes véget jósol ennek a szerelmi ámokfutásnak. Természetesen nem tehet arról, hogy nem kell neki többre egy nő, mint hogy tükre legyen. És a nő sem tehet arról, hogy első pillanattól fogva a mamája / szeretője / felesége szeretne lenni. Tipikus patthelyzet, amikor két olyan embert hoz össze a sors, akiknek soha, de soha nem szabadott volna találkozniuk.

Miért 075? A 75 volt a sorszámom a ruhatárban aznap este, amikor a felkérést kaptam ennek a jelenetnek a megírására. Addigra már napi szinten foglalkoztatott a gondolat, hogy egy pszichológusnő – rúdtáncosnő tengelyen mozgatott szereplő hogyan tudná férfi partnere lelkét két fronton is megcsócsálni. Nem akarok hosszas kritikába bonyolódni az alapötletül szolgáló filmmel kapcsolatban, de ott sajnos egészen banális módon, egy haj- és ruhaváltás segítségével transzformálódik a színésznő egyik karakterből a másikba, de ott többre nem is volt szükség, nem ilyen profillal dolgoztak.

Emellett Don Juan esetében erős, már évszázadok óta létező számmisztikával állunk szemben – ezer és három. A kortárs magyar irodalom sincsen híján Don Juan-írásoknak (Sajó, Kukorelly, Esterházy és a sor végtelen, ezek az én nagy kedvenceim), Esterházy Egy nőjének (75)-ös számúja pedig egyenesen ágyékával kényszeríti a férfit a falhoz. Így erősíti a létező irodalom azt, ami most még csak keletkezik. A „075” változat pedig már csak formai okokból is jobb, Kukorellytől loptam.

Don Juant visszatérő rémálom kísérti. Álmában megjelennek a nők, akikkel eddig dolga volt és egyszerűen kiterítik őt, majd lakmározni kezdenek a testéből. Nem tudja őket megállítani, nem hallják, amit mond, nem érdekli őket, mi van vele. Azonban a nők között egyetlen egy van, akinek amint meglátná az arcát, álmából felriad. Napok óta nem bír aludni emiatt, nem tud lepihenni, mert amint lecsukja szemét, rátör az álom, de legalábbis az álomtól való félelem. Orpheusznak panaszkodik, aki segítséget ajánl számára egy nő személyében, akit régebbről ismer. A nő fiatal, diszkrét, megbízható. Megadja Don Juannak a telefonszámot, amin időpontot kérhet hozzá. Meg van győződve róla, hogy itt már csak ez a nő segíthet. Don Juan erősködik, hogy neki semmi baja, csak fáradtabb a szokásosnál. Orpheusz kulcsmondata: „Nem sok ilyen nőt ismerek, mint ő, de hidd el nekem, a szakmájában ő a legjobb. Pár ezer forintért néhány óra alatt rendbe rak.”
Don Juan végül belemegy, felhívja a nőt, aki tudja, ki ő, Orpheusszal már elvileg beszéltek erről a dologról. Semmi akadálya, hogy elmenjen hozzá, másnap délután várja.

Don Juan megérkezése pillanatában teljes meggyőződéssel amellett van, hogy ez a nő egy luxusprostituált. A nő Orpheusszal abban maradt, hogy mivel Don Juan sohasem kér segítséget, így valahogy a tudtán kívül kellene a bajokat elrendezni. Ez vezet ahhoz a különös dologhoz, hogy egy magasan képzett klinikai pszichiáter civilben, „munkaidőn kívül” fogadja a lakásán hősünket. A nő nem mellesleg jó partinak tűnik Don Juan és a nézők szemében egyaránt: csinos, humoros és figyelmes beszélgetőpartner, feltűnően nyílt kérdéseit személyiségvonásként tünteti fel, a férfinak nagyon hosszú ideig le sem esik, mi történik. A nő mindvégig tudja, mit akar, előre megfontoltan, kidolgozott stratégia alapján halad a beszélgetésben. Tűnjön minden úgy, mintha egy kellemes és előre lezsírozott flörtre érkezett volna hősünk, aki közben saját csapdájába sétál. A nő pedig saját bőrén tapasztalhatja azt a viselkedést, ami kiváltja a férfi rémálmait. Don Juan menthetetlenül csajozik. És ez a nő a kiszemelt. Biztosra megy, hiszen mondhat bármit, a nőt megkapja még ma este, mert „az egy kurva”.

A jelenet végére el kellene jutni egy afféle konklúzióhoz, ami akár csak önmaga, a „hetvenötös” szempontjából jelentős, de akár a teljes darab kapcsán is fontos. A jelenet célja, hogy Don Juan végre kegyetlenül, józan eszének segítségével (személyiség- ill. szexuálpszichológia) szembesüljön önmagával és a viselkedésével. Hiszen ez a sok nő mind arra kell neki, hogy önmagát tükröztesse bennük, igazolást kapjon férfiasságáról, önmagát felépítse belőlük. Annyi egy nő számára, amennyit az ő életéhez hozzátesznek, hiszen miután megkapta a nőt, aki már jó eséllyel a füle hegyéig szerelmes belé, azonnal ejti és megszakít vele minden kapcsolatot.
Problémaként az merülhet fel, hogy miért éppen most és ilyen formában bosszulja meg magát az eddigi viselkedése?

Miért most? Már túl van ezer és egy nőn ¹, hát éppen itt az ideje emberként, és nem a baszdüh hajtotta félistenként tetszelegni. És miért így? Ki más lenne arra alkalmasabb, hogy arcába vágja az emberi mivoltát és annak megkerülhetetlen hozadékát, a lelkiismeretet, mint a két tűsarokkal a földön álló nő, aki ismeri az álmok pszichológiáját, kimondja azokat a mondatokat a férfi helyett, amiket sohasem mert magának bevallani, és ha megtette volna sem akarta volna mástól hallani. A férfi, aki önmaga elől bujkál és ezzel nőket tesz tönkre, ebben a nőben, a tizedikben (75.) talál rá arra, akivel nem tud elbánni. Az agy, a tudalatti, az idegrendszer és a hormonok csatája éppen ugyanazon a színtéren zajlik, mint ahol a szerelem, a szeretkezés és a vágyak dühöngenek. A legegyszerűbb érzelmek is összetett pszichés háttérrel rendelkeznek, és egyetlen apró emlékkép a tudatalattiban egy kellemetlen helyzetről, és máris omlik össze a szerelem, a gyengédség és az odaadás vára.

Egy csendes, ám annál tragikusabb összeomlásnak vagyunk tanúi. A nő hangját fel sem emelve inti a férfit más életmód választására. Fölénye minden nőé, minden át- és megbaszott nő keserűsége, dühe, csalódottsága beszél belőle. „Mit gondol, miért nem harapták le az Ön péniszét a nők az álomban? Azt miért hagyták érintetlenül? (…) Csak nem azért, mert bármit megadtak volna másnap reggel egy ölelésért, egy újabb lapos poénért, egy hajsimításért?” Ez a rémálom maga, a nő, aki a veséjéig lát, pedig csak egy álmot mesélt neki. Ez az álom annál kínzóbb, minél jobban feledni akarja. De itt most ki lesz tárgyalva. Mélyen.

Mélypszichológia. Mélyszexualitás. Mélyfilozófia.

A József Attila Kör idén is megrendezi hagyományos szigligeti irodalmi táborát Augusztus 23. és 27.-e között. Ezúttal az irodalom mellett a tárművészeteké a főszerep: a tábor vendége lesz Tarr Béla filmrendező, Verebics Katalin és Fehér László festőművészek, valamit Szegedy-Maszák Zoltán médiaművész. A délelőtti írószemináriumokat Kukorelly Endre (vers), Láng Zsolt (próza) és Garaczi László (dráma) vezetik majd.

A részvétel díja nem JAK tagoknak 4000 Ft /nap. A táborba jelentkezni Augusztus 17.-éig a jak@jozsefattilakor.hu címen lehet!

“A film azt az élményt nyújtja, mint mikor süteményt szeretnénk sütni, de csak lisztünk van, tehát segítséget kérünk valakitől. Erre jóakarónk, a Museum Cukrászda étlapján szereplő első harminc édesség hozzávalóit egy az egyben ránk zúdítja. Válogatás nélkül, édeset a sóssal, a szerecsendiót a szőlővel, mindent egy edénybe. Jelen esetben az edény a fejünk, amely a film megtekintése után jócskán tele van”

Kezdjük  a premier előtti vetítés technikai megnyilvánulásaival. Megítélésem szerint a Vörösmarty Mozi befogadóképességénél többen voltuk: megtellt a nagy- illetve a kisterem is. A közönség tagjai most a film főszereplői voltak : írók, irodalmárok, repperek, és ezek ismerősei. Otthonos volt a légkör: mindenki mindenkit ismert. Kis, elfogadható késés, és a készítők nyitószavai után elkezdődött a film. A vetítés harmadik percében azonban a digitális technológia befuccsolt: a számítógép belehalt a lejátszásba. Egy új laptop hadrendbe állítása viszont szerencsére megoldotta a problémát, végleg.

Nem írok arról, mi van a filmben. Nem vagyok hajlandó írni róla (csak amennyit nagyon szükséges)! De úgy hiszem, annyit már mindenki tud, hogy két srác azt gondolta, kell egy film a költészetről ab ovo. Megcsinálták.

Szétszórt és mégis jól megszerkesztett lett. Tömény, mint egy vers.

A film azt az élményt nyújtja, mint mikor süteményt szeretnénk sütni, de csak lisztünk van, tehát segítséget kérünk valakitől. Erre jóakarónk, a Museum Cukrászda étlapján szereplő első harminc édesség hozzávalóit egy az egyben ránk zúdítja. Válogatás nélkül, édeset a sóssal, a szerecsendiót a szőlővel, mindent egy edénybe. Jelen esetben az edény a fejünk, amely a film megtekintése után jócskán tele van. Nem kaptunk válaszokat, illetve élhetnénk a közhelyes „a költészet mindez, amit hallottunk” frázissal, de ne tegyük ezt. A filmben egy helyütt megjegyzik, hogy a mai irodalomoktatás egyfajta „ijedt tiszteletet” alakít ki a fiatalokban, a versmob ezt hivatott megszüntetni. Mind az ijedtséget, mind a dohos tiszteletet. Mert az irodalom nem egy konzervatív szemellenzős nagybácsi.

44 ember nagyon sok. Ha mindannyiuk véleményére kíváncsiak vagyunk, annyi látásmódot, világszemléletet kapunk, ami minimum öt irodalmi iskola alapjaihoz elég lenne. Ráadásul éppen elegen nézték meg csak a premiert, hogy az értelmezések írónként és mondatonként is hosszú, nagyon hosszú vitákat generáljanak. Mégis van egy közös pont, egy kapcsolópont, ahol a szálak összeérnek.

Ha figyelmesek vagyunk, feltűnhet, hogy a legtöbb író könyvespolc előtt beszél, vagy egy könyvvel a kezében adja az interjút. És bár negyvennégyfélét állítanak, és ellentmondanak egymásnak, és annak, amit általános óta vernek a fejünkbe, valamint sok helyütt szembemennek azzal, amit Szent Grálként őrizgettünk magunkban az irodalom, a költészet titkairól – egy dolog közös a megkérdezettek mögött lévő könyvekben.

Ugyanaz van bennük. Nem értelmezések a költészetről. Hanem maga a költészet. És a filmben megszólalóknak nem a véleménye számít, nem az alkotási folyamataik apró eltérései. Hogy ihletetten írnak-e, vagy félálomban. Hogy önmagukról, önmaguknak, egy perc vagy egy év alatt. Hanem, hogy legvégül mit adnak át. És, hogy mi mit veszünk át belőle.

A dokumentumfilm után megnéztük a frissen elkészült rövidfilmet (A virrasztás). Az egyik szereplő egy cigipapírra ír egy verset. Majd egy másik szereplő betekeri és elszívja.

„-Komolyan elszívod?

- Miért, hát Nekem írtad, nem?”

A versmob:

2009 Szeptember 11.-én, pénteken 19 órától

Az irónia meghatározó, döntő eleme Kukorelly prózájának. Tulajdonképpen az egyetlen meghatározó affektus, amely a többi érzelmi kifejezésmódnak is alapja tud lenni, egy olyan bázis, melyet a szerző markánsan sajátjaként, anyanyelveként tud használni, kezelni. Impozánsan teremt egy antimítoszt a férfi-nő kapcsolatban. Átírva, ugyanakkor integrálva az ebben a tematikában létrehozott irodalmi klasszikusokat, és a Tündérvölgy felől olvasva az ott megrajzolt életrajzi elemek szintén kapnak egy újabb, sajátos fénytörést. A ciklikusság itt is érdemi szerepet kap, a motívumok illetve a fentebb már említett filozófiai irányzatok egyaránt erre utalnak, ebbe az irányba hatnak. Érdemes ezt a szöveget úgy is vizsgálni, hogy miként illik, ágyazódik az eddigi szövegkonstrukcióba, kvázi életműbe. Így az életrajziság, a poétika időtlensége, a történelmi emlékezet szubjektivizmusa mind-mind egy szegmense Kukorelly szövegvilágának, akár a párkapcsolatok példáján keresztül is. (Mizser Attila 1003-nőodusszeia Műút 2009014)

Részletek a könyvből:
http://kukorelly.irolap.hu/hu/kukorelly-endreezer-es-3
http://www.muut.hu/korabbilapszamok/008/qkko.html