Szeptember 14-én, Pécs és Debrecen után Budapesten is bemutatták Ljudmila Ulickaja legújabb regényét, az Imágót, és ezzel véget is ért az orosz írónő hazánkban tett nyolc napos látogatása, valamint a Magvető Kiadó által szervezett programsorozat.

A szervezők stílusosan a Puskin mozit választották a bemutató helyszínéül, azonban arra nem számítottak, hogy a megkapó szépségű Metropolis terem nézőterének gyors megtelte után a bemutatóra érkező emberek ellepik a lépcsőket, a színpad széleit, illetve a bejáratot, s még így is marad olyan, aki az előtérben ragad.

A megérkező Ljudmila Ulickaját és az Imágó magyar fordítóját, Goretity Józsefet mindenki nagy örömmel és kitörő tapssal üdvözölte, majd a kiadó igazgatója, Morcsányi Géza sajnálattal bejelentette azt, amit az internetről informálódók már sejtettek: az írónő nem tud dedikálni, ugyanis pécsi tartózkodásának második napján elesett és eltörte a kezét. A hír hallatán támadt kisebb zúgolódásra az írónő humorral fűszerezett ígéretet tett, amikor legközelebb Magyarországra látogat, mindent aláír.

A regény bemutatója beszélgetés formájában történt, mely a szerző és a fordító között zajlott, oroszul (a nyelvet nem értők számára tolmácskészüléket biztosítottak). A bevezető, nem konkrétan a műre vonatkozó kérdések válaszaiból a közönség megtudhatta, hogy az először csak Nyugaton elismert Ulickaja a „Kelet meghódításáért” folytatott küzdelme csúcspontjának azt tartja, hogy 2009-ben elnyerte a Budapest Nagydíjat. Véleménye szerint ez arra is bizonyíték, hogy a kultúra győzedelmeskedhet a politika felett.

Goretity József kérésére a szerző kitért néhány, a műben fontos szerepet játszó fogalom tárgyalására – úgymint a hatalom, az agresszió és a barátság –, és nemcsak a regény főszereplői, hanem az orosz társadalom, s az egész emberiség szempontjából is megközelítette azokat. Kifejezésre juttatta, hogy bár általában magának írja a regényeket, ez alkalommal a fiatalságot kívánja megszólítani művében, s célja az, hogy valósághű képet kapjanak a ’60-as évekbeli életről, annak minden nehézségéről, az igaz barátságról, valamint a legfontosabbról: a felnőtté válásról. Ez utóbbira utal a cím metaforája is: az imágó a biológiában használatos elnevezése a rovarok kifejlett, ivarérett állapotának.

Biológusként Ulickaja a mai világot a lárvaállapothoz tudja hasonlítani, ugyanis a lárvák egyetlen feladata, hogy fogyasszanak, s a mai társadalom nagy része ezt teszi, mert erre kényszerül. Egy ideális világban azonban a lárva-, majd a bábállapoton túllépve kifejlődnek az imágók, vagyis felnőnek az emberek, ami azt jelenti, hogy nem csak fogyasztanak, hanem alkotnak is, létrehoznak valamit. A regényben ezen felül nagy szerepet kap a neoténia metaforája, mely az egyedek azon állapotát jelenti, amikor a fiziológiai fejlődésük lelassul vagy szünetel, ám közben ivaréretté válnak. Ilyen fejletlen, neotén fázisban él a regény három főszereplője Ilja, Szanya és Miha is, akik mindhárman művészek, ám művészetük nem tud kifejlődni, teljessé válni. Ulickaja az ő sorsukon keresztül kívánja bemutatni, hogy a szovjet rendszerben rengeteg tehetséges és szerethető ember – az írónő többször is kihangsúlyozta, hogy szereti a szereplőit, és nagyon sajnálja őket – nem tudta megvalósítani álmait.

Végezetül a forma kérdésére tértek ki, az orosz kritikusok ugyanis ezt tartják a mű gyenge pontjának, de Ulickaja azt vallja, hogy a forma sokszor helyettesíti a tartalmat, sőt úgy véli, néha a forma maga a tartalom

A bemutató rendkívül kellemes hangulatban telt, a szerző válaszait áthatotta az Imágóban is fontos szerepet kapó humor, így annak ellenére, hogy a 19 órára tervezett dedikálás elmaradt, mindenki jó kedvűen hagyta el a termet, az érdeklődők pedig 20 órától premier előtti vetítés keretein belül megtekinthették az Így ért véget a nyaram című orosz filmet.

152 oldal Magvető, 2004

A papírborító fülén bizalomgerjesztő szöveg árulkodik a könyv tartalmáról, így az Odaadó hívetek, Surik után nem volt kétséges, ezt olvasom el- most pedig, úgy gondolom, ez a szöveg lehet a legjobb kiindulópontja a könyv kritikájának. Furcsa érzés fogott el, végig az olvasás alatt, biztos volt, hogy becsaptak, de egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy azért voltam képtelen letenni e rövid kis könyvecskét, mert érdekes volt, vagy mert vártam a csattanót. Persze, ha az utóbbi miatt, jól tettem- csattanó az volt, ha túlkésőn és túl röviden levezetve is.

Zsenya olyan nő, aki első látásra bizalmat ébreszt az emberekben. És nőtársai szinte gondolkodás nélkül elmesélik neki az életük történetét, a szerelmeiket, a családi drámákat, a szerencsés fordulatokat. A nyaralás közben megismert Irene azt mondja el, hogyan vesztette el négy gyerekét. A szomszéd kislány egy ufóról mesél, a távoli rokon kamaszlány arról, hogy szenvedélyes szerelmi viszonyt folytat a nagybátyjával. A Svájcban dolgozó orosz prostituált a nehéz gyerekkorát mondja el, és hogy egy érett férfi, egy bankár, végre elveszi feleségül.
- Idézet a könyv fülszövegéből

Ulickaja a kilencvennyolcadik oldalig húz (146 oldalas a könyv) egy látszólag bevezetésnek tűnő történethalmazt, melynek darabjait csupán a több részben is felbukkanó szereplők és a főhősnő, Zsenya személye tart össze. Nos, itt kezdődik az utolsó és egyben leghosszabb fejezet, melynek közepén történik meg hősünk tragédiája, az autóbaleset. Ha úgy vesszük, olyan nőkkel beszélt korábban, akik mind tragédiákon mentek át, de rendbe jött az életük, helytálló a befejezés, mi szerint ő is felépül és mégsem lesz öngyilkos. Csakhogy ezek a történetek kósza odavetett ötletek, tragédiának nem mind mondható, ráadásul egytől- egyig csak képzelgés. Remek gondolatokból keríthetne valóban megrázó történeteket az írónő, e helyett látszólag felad mindent a felénél.

A részek- valószínűleg sejtelmesnek szánt- lezáratlan befejezései azt sugallják, lusta volt tovább gondolkodni és az olvasóra hagyja a saját feladatát. Kicsit olyan, mintha a Roald Dahl-i Meghökkentő mesék moszkvai változatait olvasnánk, de a helyett hogy a részek végének megoldatlansága kétségbe ejtene, inkább felbosszant. A történeteket meséli el és a lélektan kitalálását várja az olvasótól, persze hiába, mert kinek lenne kedve napokig azon gondolkodni, hogy miért képzel magának a fantasztikus csodákkal teli életű kislány egy bátyát és miért képzel egy szép kisfiú anyja korábban meghalt gyerekeket magának.

Ugyan azt ígértem, a fülszövegből fogok kiindulni, ezt mégsem tudom maradéktalanul teljesíteni, de muszáj megemlítenem, hogy- talán azzal a céllal, hogy ne „lőjön le minden poént”, valójában elég pontatlan. A főszereplő életéről pont ennyit tudunk meg a könyv során is, amellett, hogy mesésen nagy irodalmi karriert fut be és egyfolytában dohányzik. Szerelmi élete elég furcsa, de persze az odaadó, szerelmes kémikus még a szörnyű időkben is mellé áll, az élete valójában a tragédiájáig „fenékig tejfel” és persze az odaadó gondoskodásnak köszönhetően a végére ismét rendbe jön. Sajnos ez a figura ugyanolyan kidolgozatlan, mint a történetek, ami miatt persze ez egy remek, könnyű olvasmány, de egyben jelentheti azt is, hogy Ulickaja itt is lemondott a szükséges gondolkodásról. Az egyszerűség és olvashatóság a minőség rovására ment.

A borító szerint a nők hazugságait a saját élete miatt, a mindennapi eligazodás miatt kell megértenie, ami megmagyarázhatja a befejezetlenséget, de mégis- úgy érzem- ez csak az idős főiskolai tanárnő, Anna Venyjaminovna történetében hatásos az olvasóra nézve és – talán ismeretségük miatt – a főszereplőre nézve is. Nem valószínű, hogy szüksége van olyan képzelgések megértésére, melyek az ő életében nem okoznak gondot. Az ő tökéletesnek ábrázolt élete nem szorul rá képzelgésekre és nem értheti meg teljesen ezeket a nőket, ahogyan az olvasó sem. Természetesen itt meg kell említenem Lilját, akinek tragédiái valódiak, aki valóban hatással lehet Zsenyára, hiszen nem lép ki hamar az életéből és megosztja vele az életét, a miértekkel együtt.

Még furcsább értelmezésnek tartom azt, hogy Zsenyához bizalomgerjesztő viselkedése miatt fordulnak a nők, hiszen a könyv során nyilvánvalóvá válik, hogy, habár kíváncsi természet, fölényességével kevéssé gerjeszt bizalmat, nem kezdeményez beszélgetést és nem biztat senkit. Látszólag csupán fecsegőkkel találkozik, akik épp őt találják meg, és nevezik ki nem létező történeteik hallgatóságává.
Az első nő a tengerparti nyaralóban hívja ki éjszakánként borozni, hogy a rész végén egy közös ismerőstől megtudhassa, a történet ami miatt minden este sírt, nem igaz.
A második történetben egy csacsogó kislányt ismerhetünk meg aki látszólag egyfolytában és módszeresen hazudik, de kiderül, csak a folyton emlegetett bátyja volt hazugság. Itt a gyerek nem is Zsenyával beszél, a többi gyermekkel osztja meg történeteit.
Harmadikként egy messzi rokon lány számol be egy idősebb festő rokonnal való titkos viszonyáról. Ez egyszerűen érthetetlen számomra és látszólag- ebből látszik jól, hogy mesélőit sosem bátorítja- Zsenya számára is.
Ezután következik Anna Venyjaminovna története, aki egy fiatal lány tiszteletét vívja ki verseivel, amikről a halála után kiderül, sajnos valójában mások művei. A történet csak annyiban fűződik Zsenyához, hogy a nő őt is tanította és a lányt ő menti ki kínos helyzetéből, így nem csoda, hogy a lány a halotti tor után utolsónak ott maradó nővel osztja meg sérelmét.
Az ötödik történetben a Svájcban dolgozó orosz prostituáltakról készülő dokumentumfilm forgatókönyvének megírására kérik, így hivatalból kénytelen Svájcba utazni és a film rendezőjének segítségével beszélni a prostituáltakkal.
Az utolsó, hatodik történet végig Zsenyáról szól, akinek tragédiája valódi és szinte felmérhetetlen. A folyton rohanó nőt a repülőtérre menet autóbaleset éri, melynek során szörnyű állapotba kerül. Ekkor lép színre, a baleset előtt már megismert Lilja, aki hatalmas bűntudatot érez és úgy gondolja, aki korábban neki segített, most az ő segítségét igényli. Zsenya férje mellett az ő szerepe is hatalmas a felépülésben, a magát teljesen elhagyó főhősnek valóban szüksége van rájuk, hogy végül ne leugorjon az erkélyről, hanem a tavaszt csodálja onnan. Ami a főhősnél gyenge, Lilja esetében nagyon erős. Egy remekül megformált figura, akiről tudjuk miért van ott ahol, mik történtek vele és a karaktere különleges. Azon kevés szereplők egyike, akik szenvedése valódi. Az utolsó fejezetben ismerjük meg jobban Lilját, akárcsak a főszereplőt és –úgy gondolom- nem véletlenül kap hasonlóan nagy szerepet. Számomra, annak ellenére, hogy csak a vége felé bukkan fel, éppoly fontos szereplő. Zsenya tőle igazán tanulhat és persze ő is megtanulja a maga leckéit. Minden szánalomra méltósága mellett remek teremtmény.
A másik barátnő kevesebb szerepet kap, de őt gondolom a könyv legirigylésre méltóbb figurájának, és azt hiszem mindenki így lesz vele. A szélvészként suhanó nő teljesen el van veszve a világban, folyton keresi a vallást, amibe megkapaszkodhat, sosincs pénze és gyönyörű. Persze látszik, hogy e furcsa életmód mögött komoly lelki problémák lelhetők fel, de a – talán nem is létező- bátorsága egy elragadó karakterré varázsolja.
Zsenya pedig rejtve marad, mindvégig úgy éreztem, az apró dolgokon kívül semmit nem tudok meg róla, talán nagyobb talány, mint az elmesélt történetek. Talán, ha jobban megismerhettem volna, könnyebben érteném meg a történetek fontosságát és a könyv furcsa, laza koherenciáját.