A RUHR.2010 program keretein belül 2007-ben kapta a felkérést Nádas Péter, hogy egy színpadra szánt művel csatlakozzon az „Európa Odüsszeiája” fesztiválhoz. Hat színház dramaturgja vett részt az írók kiválasztásában és a témák felosztásában: az író Odüsszeusz tévelygését és a csábosan éneklő szirének motívumát kapta. A felkért írók műveik készítése során, majd a 2009. augusztustól megindult próbafolyamatok alatt is csak a dramaturggal találkozhattak, egymással soha. 2010. február 27 és 28-án hat ruhr-vidéki színházban volt premier: Essenben a lengye Grzegorz Jarzynal Areteia ¹ c. darabját maga a szerző, a berlini Roland Schimmelpfennig A tizenegyedik énekét ² Bochumban Lisa Nielebock, az ír Enda Walsh Penelope³ című darabját Oberhausenben Tilman Knabe, Moers Kastélyszínházában a török Emine Sevgi Özdamar Perikızı ⁴ címet viselő álomjátékát Ulrich Greb és Dortmundban az osztrák Christoph Ransmayr Odüsszeusz, a bűnöző – Egy hazatérés jelenetei⁵ című darabját Michael Gruner rendezésében láthatta a közönség. Nádas Péter Szirénénekét (műfaja: szatírjáték) Ilma Rakusa fordításában Sirenengesang (Ein Satyrspiel) címmel a mülheimi Theater an der Ruhrban Roberto Ciulli (a színház igazgatója és főrendezője) rendezte meg. 2010-ben Theater Theater címmel a S. Fischer Verlag kiadó antológiában jelentette meg mind a hat elkészült szépirodalmi szöveget. Magyarországon ugyanebben az évben jelent meg a Jelenkor Kiadó gondozásában a szöveg, illetve a Jelenkor folyóirat 2010. márciusi számában már olvasható volt Az élet bizony álom⁶ című fejezet teljes szövege.

Molnár Gál Péter húsz év beérési időt jósolt az 1977 és 1980 között írt három T-nek ⁷, de így, harminc év elteltével sem igazán látom az igyekezetet, hogy a Nádas szövegeihez immár elégséges képességekkel rendelkező (ironikus félmondat), XXI. századi (ez így van) magyar (most annak tárgyalásába nem szívesen másznék bele, mi a magyar – főleg mai napság) színházművészetünk (direkt a személyjel) kisajátíthassa magának 1-2 évadra a kritikus szövegeket. És ha őszinték akarunk lenni magunkhoz, sajnos a Szirénének kapcsán is be kell látnunk: Dömötör bármennyire is érti azt az olvasatot, amit megrendez, elég messze állunk a kiadott drámaszövegtől és az általa kínált lehetőségektől. Azonban vigasztaljon minket a tudat, hogy Hans-Thies Lehmann és Erika Fischer-Lichte posztdramatikus hazájában sem volt éppen egyszerű menet előadást tákolni Ilma Rakusa nádas ⁸ából.

Nem szeretek csak vezetéknevekkel dobálózni: Dömötör András a szerencsés legkisebb királyfi, aki sokak által dicsért gesztussal vállalta Az Ének rendezését. 2003-ban színművész, 2007-ben rendező szakon diplomázott a Színház- és Filmművészeti Egyetemen; jelenleg a Vígszínház, a Katona Kamra, az Örkény, a Thália és az Ódry Színpad ad helyet rendezéseinek. Elég csak az eddigi életművét átolvasni, és igazolt lesz, hogy királyfi. És ő a legkisebb, mert a legszerencsésebb kezű a Nádas-rendezők sorában: Szikora János, Valló Péter, Elek Judit, Gaál Erzsébet, Vincze János, Balikó Tamás, Merő Béla, Dobay Dezső, Lőrinc Katalin – Vándorfi László, Tóth Tamás, Éry-Kovács András, Kovács Levente, Benkő Imola Orsolya, Ilan Eldad, Gergye Krisztián sorába állt be így – a korábbi rendezők listája kényszerneurózisaim hatására teljes.

A mesei elemek kapcsán nem kell messze evezni, hogy összetett és zseniálisan szerkesztett képre bukkanjunk: a kút. Nemcsak a kút, amiből a döglegyek szállnak ki. Nemcsak a kút, amiből szegény-szerencsétlen parasztlegények a világháború alatt hullákat halásztak ki. Nemcsak a kút, aminek tiszta, befagyott vízével lékvágás után megmoshatták poros-véres arcukat. És nemcsak az a kút, ami körül a tébolygó lelkek…, jobb híján tébolyognak, egyetlen pohár vízre vagy szerelmes pillantásra szomjúhozva. De ez az a miniatűr kút is, amelyet Dömötör András emelt be a díszletek közé, és amelyet egyetlen huszáros vágással kapcsolt rá az apjuk után igyekvő, tarisznyát vállra vető, világgá ment Fiak motívumára. Huszárok és szerencsét próbáló legények, mindez egy kiskirályfival megspékelve – ha nem is egészen értek egyet a honi kritikák egyikében említett igazi nemzeti dráma⁹ műfajmegjelöléssel, ennek nemzeti, szűkebben nemzetiesített színezetével maradéktalanul. (Német nyelven, német kultúrával a háta mögött ugyan kérdéses, mit értett a külföldi közönség ebből a hétrétű és hétvilágra szóló apokalipszisből, ami fájón a sajátunk.)

Nádas Pétert saját bevallása szerint a drámákban nem a történet érdekli, hanem a testek közt kialakuló fizikai viszonyrendszer, az általuk vázolt képi érzet ¹⁰. Nem véletlen tehát, hogy a fent sorolt rendezők közül az ősbemutató Valló és Szikora mellett szinte csak Gergye Krisztiánról hallani jót. A Bárkában 2010 során játszott Találkozás – Temetés már újfajta formanyelven szólt: a táncén. A (kortárs) táncművészet segítségével, a testtel – testből való elsődleges művészeti ág formájában merőben új közvetítettségben jelentek meg e darabok, gyaníthatóan a szerző elsődleges céljai szerint. Test a testtel, a test ellen, a testért – alapvető oszlopok és kérdések abban a művészeti érában, ahol még jelenleg sincsen egységes meghatározása a fizikai színháznak, pedig a Szirénének kapcsán sokszor szeretik emlegetni e kifejezést, a szövegszínház és a táncművészet elemeinek tiszta, ám minden esetben egyedi kombinációját.

A jelen műben kínált identitások szövegszinten erősen körvonalazottak, ám színpadi játék(módjuk)ban annál kevéssé meghatározottak, így téve próbára a Katona József Színház sokatlátott színészeit. Azon felül, hogy hármas csoportokba verődve flangálnak a fenékig nyitott világszínpadon e háborús reggelen és egymás szavait visszhangozzák, kevéssé sikerült a szerző által kért és kínált utasításokat betartani. Szirtes Ági némi leereszkedéssel, mosolygó, önmaga elől is elhazudó fenséggel osztja meg történetét velünk. ¹¹.

Funkciójukban hozzá, Persephonéhoz hasonlóak az előadás számára létrehozott Szerzők (Kovács Gergely, Rajkai Zoltán és Szacsvay László), akik az eredeti drámaszöveg dőlt betűvel szedett szerzői utasításait és Persephoné néhány narráló megszólalását kapták az előadában. Ezekből azon maradt néhány az eredeti tulajdonosnál is, némileg következetlenül. A Szerzőket a Nádas által írt metaszínházi szakaszok releváns átadása miatt alkotta a rendező és dramaturg kreatív csapata, így a tiszta logikát követve minden narráló szakaszt az ő szerepükre kellett volna ültetni, ez azonban elmaradt; Persephoné továbbra is betölt hasonló feladatot. Ezek a Szerzők az előadásvégi Halászok is, akik a sómarta Fiak (Dankó István, Hajduk Károly, Kovács Lehel) ázott húsát szívesen eladnák a halakkal együtt. A Hadurak és Hadfiak 3-3 szereplőjéből itt 3:1 arányban szerveződik brigád – Kovács Lehel az abszolút győztes -, és szöveg nélküli apa kerül a képbe, Lengyel Ferenccel a szerepben. Ő a későn érkező néző is, akit a Fiak agyonvernek, így képezve ezzel súlyos, ödipális áthallásokat. Már csak a női szakasz maradt hátra: az Anyák és a Leányak hármasa (Borbély Alexandra, Pálmai Anna, Pálos Hanna, Pelsőczy Réka). Energiaszintet tekintve egyértelműen kenterbe verik a színműről rég kikerült társaikat a jelenlegi hallgatólányok, játékuk fegyelmezett, pontosságra törekszik. Február és május között került az előadásba egy szentencia, aminek kifejezetten örültem: Pelsőczy Réka a Leányak megjelenése után nem sokkal, egyikőjük szellős ruhájában átszalad a színen, bolondítva ezzel a Fiakat, három édes egyetlenét, köztük saját párját az Anyák – Fiak jelenetéből. Igazolva érzem pár sorral feljebbi áthallásom jogosságát.

Nem akarom elvitatni a katonás színészek tehetségét, hozzáértését, és Isten ments, hogy ezt akár Dömötör Andrással szemben tegyem meg: előadásuk még akkor is pontos, ha az óra kismutatója a nagymutatóján pontban éjfélkor fennakad. Mindössze arra szeretném terelni a figyelmet, hogy ez az előadás, de főként maga az eredeti Nádas-szöveg az, ami könyörtelenül kifogni látszik a hozzáértőkön is. (E megnevezés alá sorolok itt Radnai Annamáriától egészen a technikusokig mindenkit a stábból.) Iskolapéldája a véghetetlen vörös zsinórnak ez a darab, amivel a friss sebű, eleven piros vérrel festett kortárs darabok hozzá vannak kötve valami ősmagyar, beidegzett, fásult-szürkült hagyományhoz, amiről a színháztörténészek – akik jószerével irodalomtörténészből képezték el magukat – sem tudják, micsoda is valójában. Dömötör ezt a zsinórt még rángatja. Remélem, véghetetlen szomorúságában sohasem unja meg.