– Nagyon sokáig fogsz élni.
– Tessék?
– Nagyon sokáig fogsz élni.
– Oh…köszönöm.

Próbáltam nem figyelni erre a megjegyzésre, és továbbra is kibámulni a villamos ablakán.
Bosszankodtam. Elképesztő, milyen mondatokkal akarnak közel kerülni hozzád.
(Néztem kifelé, a körutat a sok kirakatával, ki sietett, ki nem. Kitaláltam, ki mit csinál, ki kíván többet annál, ami kiosztott. Néztem, ki kicsoda odakint. A kintiekben mi van. Belül.)

– Ezt komolyan mondom neked. Látom a körmeiden.

Persze, a körmeimen. Mi máson.
(Nyilvánvalóvá vált, hogy miközben én a kintieket, ő engem figyelt, és állította, hogy tudja, ki van belül. Azáltal, hogy legkülsőmet nézi, a körmeimet. Most akaratlanul én is néztem őket, ahogyan a combjaimon pihentek. Majd a pasast, aki vizsgálgatva bámult. Öregedő, kékes szürke szemeit úgy meresztette a körmeimre, mintha egy furcsa könyvnek beteg sorait olvasná.)

– Igen?
– Igen. Nagyon egészséges körmeid vannak, te akár 90 éves is lehetsz. És lesz egy csomó gyereked.
– Oh, hát…ez … ez jó hír.

Nem akartam megkérdezni, pontosan mennyi az a csomó. Minek is, hazudik, és nem tudna pontos választ adni. Felesleges kérdésre felesleges választ várj.
(És mondani pláne nem akartam neki, hogy éppen mindenkiről lemondtam, és nem hogy gyereket, de néha önmagamat sem akarom már. Láttam, ahogy páran kezdtek nézni minket. Itt voltunk, ők minket fürkésztek, ő engem belezett ki, én meg mindnyájukat próbáltam kivágni a történetből, hogy a sétáló belsőről álmodozzak, ami nem én vagyok. Újra kinéztem az ablakból, hogy ne kelljen őket látnom, és énemet sem rajtuk.)

– Igen, boldog leszel.

Most egyenesen a szemembe nézett.

– Úgy látom, az első gyerek fiú lesz, de az is lehet, hogy ikreid születnek. De ne izgulj má’, ez mind csak később lesz majd, van időd. Neked vannak ambícióid.

Bólintott, majd feljebb emelte tekintetét, homlokráncolva, a kékes-szürke, átlátszó szemeivel.

– Tényleg ilyen göndör a hajad?
– Igen.
– Hm, művészi ambícióid vannak. Gondolom, képzőművészetet tanulsz.
– Öhm…nem annyira, de érdekel. Nagyon.

A nagyon szót nem tudom miért fűztem hozzá, de erre ő bőszen bólogatott, száját eközben jelentőségteljesen lefelé kanyarítva, kezeit felemelve és tenyereit villantva, mintha szabadkozna.

– Igen, ez látszik rajtad, született művésznő vagy. Ezt abból is látom, hogyan áll a hajad, összevissza, pont ahogyan a gondolataid is összevissza kuszálnak. Próbálod helyrefésülni, valamilyen formát adni neki, de nem ez a természeted. Most is újrafésülnéd, úgy áll. De ez ellen nem tehetsz. Ilyen a természeted.

– Hát…ja, van ebben igazság…

Közben próbáltam valahogyan észrevehetetlenül lecsekkolni a frizurámat a sötétet tükröző ablakban, tényleg szétesett, pöffeszkedtek tekeregő hajszálaim a fejemen, szokásos.
(Nem mertem előtte megigazítani, a végén azt hiszi, tetszeni akarok neki. De arra jutottam, hogy mostantól majd kiegyenesítem a hajam. Akkor legalább azt a látszatot tudom kelteni, hogy egyenesen gondolkozok. És az ilyen fura emberek nem éppen engem fognak kiszúrni a villamoson, hogy rajtam mutassák be emberismeretüket. A kusza gondolatokat ezek szabad prédának nézik, mert bárhová kanyarodhatnak. A vad emberismerőt éppen ez a kuszaság izgatja, és pedáns perverzióval és habzó szájjal kirakják a csapdákat, hogy aztán feláldozzanak, amikor már leszálltál a villamosról és hazáig követnek…)
Amúgy olvastam egy tanulmányban, hogy az egyenes hajúakat komolyabban veszik az emberek. Nem tudom már, hol és mikor, majd veszek egy hajvasalót, ez lesz. De előtte még vizet az éjjel-nappaliban, és talán egy tábla csokit, aztán irány haza…

– Te, neked nem jó ám az a szűk tér, ahol most élsz, ezt megmondhatom neked. Vízöntő vagy?
– Igen, de ezt honnan tudja?

Ezt már meglepődve kérdeztem. De nyugtattam magam, hogy a tizenkét állatövi jegyből ez azért annyira nem nagy kunszt kitalálni.
(Igazából megijedtem. Az utasok most már határozottan figyeltek és füleltek. Hiába néztem most már vissza rájuk, nem leplezték kíváncsiságukat, ugyanúgy meredtek rám a szemeik, mint az ürgéi.)

– Tudom, és kész, látszik rajtad. Imádod a szabadságodat, de reszketsz tőle. Ezzel mindenki így van, de te főleg. És próbálsz bekerülni valamibe, ami ezt a szabadságot megszüntetné. Határokat, formákat akarsz, intim távolságot. Csak hogy ez nem jó neked. Az ember sokszor az ellen cselekszik, ami valójában ő, csak hogy ne tudjanak belelátni. Ne kérdezz, miért. Én tudom.

Kellemetlenül kezdtem érezni magam. Ez az ember itt mindenki előtt levetkőztet.
(Néztem az utasokat, akiknek tálcán kínálta a belsőmet, miközben neki voltam kiszolgáltatva. Most újra elfordították a tekintetüket, hogy aztán az ablakból másokat bámulva idehallgassanak. Azt hittem, zavart, de igazából, bevallom, élveztem. Hogy kívülállók érdeklődnek és örülnek a vetkőztetésemnek, azt remélve, hogy ők is sorra kerülnek, de valahogy mégsem akarva. Mint egy eszkimó a nudistastrandon, mert fordítva már durva lenne.)

– No, én azt javaslom neked, hogy költözz egy nagy házba. De azért város közelbe, neked kellenek az emberek. Egy nagy ház, ahol házakat tervezel. Az jól állna neked, az kéne neked, mérnöknek kellene lenned…
– De én nem lehetek mérnök, számolni se tudok…
– Mindegy az, lényegtelen. A lényeg, hogy törpefák legyenek a kertedben, azok megnyugtatnak téged. Fontos számodra a nyugalom, bár nem ezt mutatod magadról. Vannak érzelmi problémáid, látom. Jó lenne, ha ezeket menedzselnéd végre.

Kösz bazd meg, menedzseld magad. Vadidegeneket kifürkész a villamoson, nyilvánosan hámozgat, mint valami krumplit. Foglalkozzon magával. Ez se normális. Ilyen is csak velem történhet meg.
(Újra kinéztem az ablakból. Ezek a villamosból kinézések valahogy mindig ugyanolyanok. Összeolvad a fasor, a kirakatok, az emberek, a kocsik, a fények, az éjszaka és a nappal, és csak egy általános benyomás marad. A sok kifelé-nézésből nem marad semmilyen emlék, mert valójában nem is kifelé nézel, hanem közhelyesen önmagadba, befelé, de soha nem kívülről befelé. Mert a kint a benttel összeolvadna, és belőled is általános benyomás válna. És ez az, ez zavarna.)

– Ne merészelj kutyát szerezni magadnak. Már ha lesz házad. Neked macska való. Az ugyanolyan szabadságszerető és önkényeskedő, mint te.
– De én a kutyákat szeretem…
– Nem! Ne kutyát. Nem vagy jó gazda. Túl szolgalelkű hozzád a kutya, megdöglik melletted.

(Újra ki. A kutyám pont egy hónapja pusztult el.
Ezek a kirakatok olyanok, mint valami akváriumok. Döglött halas akváriumok, nincsen bennük semmi mozgás. De ne beszéljünk erről.)
Mindjárt leszállok. Kezdem rakosgatni a táskámat, nyugtalankodok, hogy tudatosítsam az emberben, megyek nem sokára, már csak két megálló. Mondjon még valamit.
De ő felpattan.

– Most le kell szállnom. Vigyázz magadra.

Meztelenül nézek utána, és látom, ahogy a pályaudvarba haladtatja a nagy testét, idegesen körbe nézve az úttesten, mintha újabb vetkőztetni valót várna.
(És eszembe jut, hogy talán magáról beszélt. Hazavonatozik vidéki házába, törpefákat ültet és macskát simogat, és olyan házakat tervez, melyek megépítve nyomban összedőlnének és romokká válnának. Egy csomó gyereke van, ezekből ketten ikrek, mind a kettő fiú, mind a kettő vízöntő, lehet, hogy jó pasik, képzőművészek. Nagyon boldog, valamikor régen eszkimó is volt, valójában már 90 éves, csak annyira egészségesek a körmei, hogy nem látszik rajta. Nem sokára meg fog halni. Eddig soha senki nem látott belé, és ezért kivetítette a történetét, és valójában nem is rólam beszélt.)
Eljön az én megállóm is. Kiszállok.
(Néznek utánam az utasok, mint rég elfelejtett ismerősre, akiről most jutott eszükbe, hol is láttak először vagy utoljára. Arra gondolok, ezt a történetet meg kéne írni. Lehet, pont elolvassa valamelyikük. És az majd állíthatja, hogy ismeri a göndör hajú lány történetet, aki egyenesre vasalja a haját.)

A busz elindult, a Sátán a lekváros kenyerét majszolgatta. Nagyon meleg volt, pedig még csak reggel volt, az utcalámpák még világítottak. A városban a sofőr nem merte lekapcsolni a belső világítást. Megkérdeztem, hogy van. A Sátán felelt, visszakérdezett. Kapaszkodott a kenyérhéjba.

Megkérdeztem, hogy aludt, mit álmodott. Semleges felelet, egész addig, míg kijutottunk a városból és a sofőr le nem kapcsolta világítást. Akkor a hangja halkabb lett. Zuhanós álma volt. Le kellett miatta reggel zuhanyoznia. Felvehette az új ingét, amit kinéztem neki. Szerette a kockásat. Sakkozott, az apjával, amíg élt. Tőle örökölte a kopaszságát. Zavarta mindig. A lányok sem szeretik. Mi a véleményem róla. Kedves szavak.

Kedvemre volt. A combunk összeért az ülésen, nem merte észrevenni. Csak becsapta volna önmagát, hogyha összezárja a lábát. Mozgatni tudtam a testét, amit akkorra módszeresen megtömött lekváros kenyérrel. Kell az energia – mindig mondtam neki. Kellett nekem, gémkapocs a házi feladataimra. Amikor unatkoztam, mindenféle alakzatokat hajlítgattam belőlük, stílszerűen szíveket. Aztán folytattam a leckémet.

A lekvárt én adtam a Sátánnak, fekete áfonya, a legjobb. Ragadt az arcán. Most már nem félt a tekintetemtől. Letöröltem róla a lekvárt. Kedvesen felhörgött. Vártam a hörgést, mozgattam a hörgést, kihoztam belőle a hörgést, mint az anyakomplexust. Pedig csak azelőtti héten vettük. 17 voltam.

Tibike, rakd meg a tüzet. Lobogjon. Nehogy az árnyak elfelejtsenek, mert úgy jársz, mint Hat Kovitz, aki elvesztette szeme-világát. Hogy? Hát el is mondom hát.

Az úgy történt, hogy Hat Kovitz kiment egyszer ugyanilyen holdvilágos este volt annak idjén ahol történt egyszer; a családi tűz épp előtte melengette meg, persze mindig a mások lába köze. Bátorsága ágyékának ösztökéből hajtott ki. Egyszer volt, hol, hol nem, volt egyszer egy járás, ami kiment és azóta folyik, mert vissza nem jött, elmúlt, de el volt azért kezdve. Emese álma Kovitz, aki egyszer kiment, felhajtotta a sátor szegélyét, és arra is gondolt, hogy az asszonyba, akár a rétisas, belé marhatna valami ronda állat. De legalább jól mellbimbón szúrhatná egy szúnyog. Gondolta, hogy rajtaüt a reggeli fény ezen a hátborzongató szép asszonyon, és talán Álmos, az emlékezet furcsa vadászútjairól hazatérve, legalább jól megtépázza, hogy vágya-álma rohadjon meg örökre. Dögöljön meg az Emese ha hagyta, szolgájának megszégyeníteni rózsaülepit. Vagy marna bele a Turul, hogy aztán lehetne imákat költeni érette, lehetne kegyelembe esni.

Eszébe vót minden e féle.

Kiment, félelemmel telve Hat Kovitz a sátorból, egy gömbölydedre koptatott kőhöz. Lassan sétált oda, a távolba. Félt. Há mitől félt volna? Hát attól, hogy álomba esik, s ura kardja átlikasztja testét, a lelke pedig túlvilágra jut. No, Fogva övét, mint aki fél, hogy méltósága rajtavesznék ha elengedné azt, letérdelt a kő elé.

A tábor határán volt már, éppen keleten, ahol a felkelő Nap jöttében szabad levegőt ráncigált a rengeteg éjszakából. Kicsit fellélegezett. Gondolja, a tej reggelre beleromlik mert megjárja valami varas ránc a fehérséget a völgyben. Megalvad, és megsavanyodik és végre elalszik az utolsó cseppje is. Letérdelt és ettől félt Hat Kovitz nagyon. A romlástól, attól. Így kurogatta Emesét Hat Kovitz, estelente aztán kiment az asszony sátrából, és volt neki ettől kivált nagy félelme. Ezért gondolta néha bárcsak Emese teje is megaludna, és belépöffedne, hogy ne is kivánná meg többet. Urától félt, álmos Királytól kinek a cím emelte nevét nagyra; volt is ok rá félni tehát Álmost, az Urat.

*

Rakd meg a tüzet jól fiam, meg ne szúnyodjék. A Lépés nem látszik csak a nyom, a lábak elülnek a setétbe. A szellemvilág segedelme lesz úrrá ilyenkor a beleken, az ember mindenhova odakeni a mocskát, de ilyenkor meg nem látszik. Ugyanígy a gyílkosság fertelmes bűne sem félemlíti a tettest. Csak bíztatja, hogy hátunk mögé kerüljön. Meggyorsítja a nappal botladozók lábait az éjszaka. A súly hangtalan ereszkedik arra a talajra melyen az álmatlan test fekszik, vagy felül. A nyomokat viszont a nappal feltünteti újból. A tett elrégül, de a szél a helyszínre jár, és rajta. Ezért bosszankodunk olykor. Aki fáradtan érzi, hogy az éjszaka húzza, nem az álom, Egy furfangos ördög mérge az és ilyenkor bátor egy gyilkos, gyilkos ha van. Aki itt van körülöttünk valahol, nem is biztos hogy engedi hogy lássuk. Nem fáklyával jár. A félelem kardot forrasztott azonban a magyar ember kezébe. Az párnája és lelke, de aludni nem felejt el mégsem, mert szeret a földhöz közel hajolni.
A magyar lóra hágott. Az az ő bátorsága és vitézsége de nem nőtt a hátára. Szépen ropog, szép tűz, szép parázs, szép fény, kedves gyermekem. Itt egy hazug mese, el ne hidd! Egyszer, és nem mint a magyarok, voltak még valamikori régi vendégek a határon, akik segítségért jöttek eleinkhez, szemtől szembe. Kérték válasszák szét őket lovaiktól, mert olyanok voltak mint az állattal összenőtt ikrek, mert hallottak csoda leventéiről akik látva az szomorú csúfságokat széjjel szakították az élővilág garázda gyümölcseit, az ördögfejű kentaurokat, Isten segedelmével megáldva. A becsület megköveteli, hogy ne ragadozzon egymásba két idegen test, csak ha el is tud válni egy a mástól. És így van ez az asszonyállat és a férfiember között is. Értetted-é?

Ámmen.

Hol is tartottam: Hat Kovitz kiment és zokogni kezdett, mert félt minden mendemondától. Minden áldásra fejet hajtott volna, de semmi kegyelmes nem jutott eszébe végül amivel legalább megnyugtathatná magát. Amire emlékezett, és újra fogadalmat tett mindenre, ami eszébe jutott, hogy Hét volt még tegnap, de ma már csak Hat, és szerette volna mind a maradékot is belé-tékozolni a szeretett ráncos holdkelésbe. Nem volt másról szó, hogy Emese a test vigalmára hajló asszony volt, olyan, mint egy szűkölő kanca, akitől az ember szeretni tanul meg. De nem jó, te óriáska-gyermek ha asszonytól az ember nem tud szabadulni. Ha ott lennék én is, bizonyára mellé feküdnék, de szeretnék mellette lenni ha ronda vóna is, mert Hat Kovitz meg az egész bagázstól látom mennyire lehet is szeretni azt az asszonyt. És kívánta nemzetünk, mígnem élete belefogyatkozott a mi fogyatkozó kívánásunkba, amíg el nem feledjük teljesen,

Ámmen.

Belé fog, meglássátok pusztulni szegény, hogy nem vágyunk, mi, magyar férfiak az Ő termékeny alakjára.
Íme az Asszony. És méhében növekvő gyermekei. Így búslakodik, vágyakozik, tanakodik, hogy hátha menekedik a kis Hat Kovitz az ő fogyatkozásában. Akkor megjelent neki csodák módjára Szent Péter, és azt mondta: Nekem a kakas szólt, hogy ne beszéljek bolondot mikor feladataim voltak a jövőben. Hát szerényül mondom neked, te szorongó jámbor ember te. Ne se neki. Te se búsulj semmit, ne is szóljál, mert amit teendeni kívánsz, emberi, s ha nem volnék minden szenttel és szeretettel megáldva, megtiltanám neked, hogy holnap örömed leljed Sárában. Emesét? Hát már megint? Mit lehet itt tenni, sóhajtozott. És körbe nézett a rónaságon elgondolkozva.
Óriás vidék volt az ország melyen uralkodának őseink, hogy már az Őrdög is beléverte volna istentelen pallosát szép mezejébe országunk aranyos almájába. Verte is már az Gonosz kedves magyaroknak szélese nagy erősített határit, de semmi nem volt veszve.

*

Látod fiam? A tűz először annyit emészt amennyi friss fát aláteszel. Egyszerre tör minden finomságra. De ahogy növekszik úgy fogyatkozik ereje egyszer. Bőszségét a balga nagyravágyás szítja, és csak pusztítja a fát és a levegőt. Addig falatozik, míg nem magába fullad. Aztán szigetekre szakad és itt ott lángocskákban folytatja, de már szendén. Tudja, hogy az igazi ima a parázsa, ahol a tűz behúnyja a szemét és lelkét, és a fa utolsó réteg belső csutkájába rejti, és lassúdad nyalogatja, és könyörög, hogy táplálja valaki: nekünk sem szabad az Úrról megfeledkezni.

Na most, ilyenkor, rakj a tűzre, a mese tűz mellett kap erőre. Ott tartottam, hogy nem másért volt magára az ország asszonya, a király udvarán, mint a magyarok országának almája dagasztása miatt, hogy az bővelkedjék és növekedjék, és legyen vígassága az magyar népnek miatta. És történt ekkor az embertől elnevezett Úr egyik elmúlt esztendejében, hogy védtelen volt Emese egyetlen pár becses féltett csecse, meg a jóra való ülepe, az udvar forgó lószerszámatól. De nem hogy csúf, mert olyan szép, de olyan csodálatos volt, az Emese, mint a szerető Anyád, kedves Fiam/Lányom/Szeretőm. Meg is lehet érteni, hogy a boldogságos asszonyvilág bűnös tövit kívánta szagolni mind aki közelébe kerülhetett. A férfiak rab asszonyai is csak sósra sírták az ételt.

Hogy szavam ne felejtsem akkor azt mondta Szent Péter, miután minden körülményre reavetette szemét: Ha neked nem kell Sára, pedig őt szebbnek találom, odaadom neked Emesét, nehogy megszakadjon a te szíved. De vigyázz nehogy rajta kapjon Álmos, mert Emese sátra tegnap igen kiszellőzött, tegnapelőtt járt már nála valaki, és ma te voltál hivatalba nála, tudom. De azzal most te ne is törődj, most már csak téged vár. Holnapra megalhat a királyné teje, úgyhogy ha Emese elalszik, Álmos magáévá teszi őt, és téged már nem fog kívánni. Dunha lesz ami magát takarja. Nem találsz szívén aprónyi rést szerelmes keservedre. Hagyd a füveket otthon, hagyd, mert egészséggel téged kíván és ha ébren van, minden praktika hasztalan. De te korán menj sátrába, mert ha elkapná az ásítás, menekülnöd kell, ne gondolj akkor a csábításra, mert rád tör az Úr és elveszi mind a hat életed.

Bizony, mondom, nagy madár képibe meglátogatja majd előre rendelt időben az Úr Nagyasszonyotok.

Értett, amit értett, megörült annak, amit hallott, rá is bízta magát a maga elragadtatására.

*

Csak még piszkáld meg körbe a parazsat, nehogy a száraz füvet meggyújtsa. Egyhalomba, úgy, és úgy fiam, a közepére, érjen a piros vörössé, hajoljon belé az éjszaka levegője, tüsszentsen parazsat magából, változzon kékes lángra a forró levegő, és lobbanjon sárga, fényszínű pusztító lángra. Rendben, jó is lesz így, te óriáska-gyermek.

Reggelre egyszer csak a kelő nappal együtt megérkezett a nagy széles határ messzi horizontja felől a király. Alacsonyabb volt minden régi hadvezérnél, lóról beszélt és ló mellől prédikált, és a fehér ló húsával fenyegetőzött, ha ellene kikelt valaki, de meg nem büntetett senkit, mert minden férfi az ő ágáról serkent közülük. Úgy hogy meg is nőtt a kis urakban a szándék, hogy csak a jó szokásnak éljenek, és ne érezzék maguk rosszul ha jelen van. Megérkezett, és benézett az asszony sátrába. Nem vette észre Emese álmát aznap este. A szúnyog szemtelen persenésére oda se nézett. Megszokta, hogy álmában látogatja párját, és minél inkább az istenek szerelmének élt, ahol a testnek nem lehetett nyugodalma, este látogatta meg, mikor ő is nyugton van és leszállhat a lóról. Emesét csak közgyűlésekre hordozta magával, hogy az emberek figyeljenek rá is. És figyeltek is te kis szerelmes legény, félelmükbe hogy szemük az asszonyt legeli, nehogy bárkit is eláruljon egy tekintet. Mindenik úr az ő Urát figyelte, Álmost, azok a szegény urak.

Álmában hidegre keményedett az Uralkodó teste, de nem lehetett használni, mert életét ilyenkor álmai harcából vívta ki. Szerelmes asszonya csak rá vágyott, mert szerette termetét, szép homlokát, büszke tekintetét, széles csípőjét, asszonyos hangját, nadrágja gombolyát viszont nem szerette. Mert olyan volt, mint egy sas orra, mely csak bele kóstol, de nem nyársalja fel, megcsípi de nem égeti meg egészen. Ezért kapott rá a királyné az úri játékokra. Kendőt tetetett magára estinkint, és faránál megszaggattatta. Amennyire ki volt módolva az egész, szokásán rajta is feledkezett. Ha valaki bement hozzá, szó nélkül, a maga becsén múlott, hogy könnyít-e magán. A királyné nem szólt semmit. Csak feküdt nyughatatlan, és arra vágyott, hogy az Úr egyszer meglátogatja teste egész valójában. Ha aludt, késő volt már, és a látogató férfiak azzal játszadoztak, hogy vaj éberen vagy álmában találják Úrnőjüket. Mert akárhogy szolgáltak annak a szokásnak amit ha megparancsol Emese tehettek volna veszélytelenül, de mivel parancs nem volt rá, ezért a bűn lajstromába tartozott minden mívelésük. Ha valaki álmában találta megforgatni szerencséjét, reggelre felhők gyülekeztek, és a sápadt képű vezér saját kezével négyelte fel álmának zavaróját. Fáradt, kivirrasztott szemekkel, benne mélységes szeretettel nyakazta le pusztulásba menő szolgáját, akit unottan búcsúztatott és asszonyait magához vette. Ha éjjelenként az urak ébren kapták Királynőjüket, nem kellett tartani semmi következménytől. Azt érezte a férfi is, amit érzett, és egy rövid időre Emese is elhitte, hogy azt érezi, amit szeretne, s hogy amit szeretne, az megtörténik akkor. A veszély elmúltát, azért mindig a hajnali tiszta kék ég hozta hírül.

*

Ejj te gyermek, hogy megálmosodtál. No, akkor fejezzük bé holnap. Hallgatnád, igen-é? No akkor figyelj, mert most jönnek csak a varázslatok. Este, mikor bement hozzá Tibike, az Emese asszongya neki, mikor a titkok alagútját Tibike felfejtette és merészséggel beléhatolt, nekiállva a setét világnak. Jajj hát persze fiam jól szólsz, úgy van Hat Kovitz, de már csak öt.

Az Emese azt mondta: Felismerem alakod, tegnap is te jártál nálam. Mi a neved? mert ugyan ahányszor meglátogat egyiktök, én Urammal altatom magam, de a te formád meghasítja szívemet, és aludni sem tudok tőle. Érzem hogy az álmokon kívülről érkezel Tiborc, mint egy madár aki alászáll értem, és meséssé teszi életem.

Psszt, elaludtál te csepp, álmodj vezéreddel te kis férfiú. Álmodd azt, hogy mi történt Öt Kovitzal Vagy nosza, csak rakd a tüzet, gyűljön benned a melegség, a tűz, mert ha nem forró, itt felejtjük magunk, s ha elalszunk nem kelünk fel soha többet. A tűznek égetni kell, Fiam/Lányom/Szeretőm, ki hajol most föléd? óriáska gyerek Tibike, Te. Mint Pityi Palkó forgó ostora, vagy pici rigójának, úgy kell neki csípni. Ejj megcsíplek, kis madaram. Tán nem tudod te még, hogy olyan forrónak kell lenni, hogy a lányok elfussanak, ha nem bújtak még ki a szoknyád alól.

Dohányfüstben úszott a hely. Egy előadás után ültem be, piszok hideg volt, és azt gondoltam: „ miért ne üljek be egy italra, csak úgy ?”. Így hát beültem, a hely egy hátsó részén foglaltam helyet. Eléggé kavargott a fejem. Jean-Paul és Simon szerelme, a hangos zene, általában véve a hangzavar, és a Mester és Margarita járt a gondolataimban. Utóbbit nem csupán saját szórakoztatásomra olvastam, nem is először, de ez most nem igazán fontos. Tehát ott ültem, és zsongott a fejem, kicsit fájt is. Elkezdtem olvasni. Először nehézkesen ment a dolog, ahogy az lenni szokott. Nem tudtam teljesen odakoncentrálni, fel-felpillantottam, körültekintettem, megnéztem magamnak az embereket. Volt ott minden fajta. A lányokra koncentráltam. Eszem ágában sem volt odamenni valamelyikhez, vagy hasonló. Csak szeretem csodálni a lányokat a maguk sajátos szépségében. Egy szép lány olyan is lehet, mint egy szép kép. Az ember nem feltétlenül azért nézi, mert kezdeni akar vele valamit. Egyszerűen csak jó nézni. Szóval eleinte kevésbé tudtam a könyvre koncentrálni, aztán, ahogy haladtam előre, mégiscsak megfogott Bulgakov festészete. Például Woland, mikor színpadra lép a frakkjában, kíséretével. Lenyűgöző. A tizenkettedik fejezet végén jártam, az előadás volt soron, majd néhány perc múlva le is vitték a konferanciét, az elődás véget ért, és következett Ivan és a Mester. Tizenharmadik fejezet: A hős megjelenik. Szeretem ezt a részt, a beszélgetést, hogy végre találkozik a második világ, az írók értik egymást, és értik Pilátust is. Ekkor egy lány lépett oda hozzám:
- Kölcsönadod a könyved egy sorra? Szeretek beleolvasni abba, amit idegenek olvasnak, ezeknek a soroknak mindig van valami üzenetük.
- Ja.

Nem tudtam értelmes dolgot kinyögni, nem is feltétlenül kellett. Elkapott belőle úgy két, esetleg három sort, még a címet sem nézte meg. megköszönte, majd visszaült a barátnőihez. Megkérdezték, mit olvasott, a választ már nem hallottam. Próbáltam újra belemerülni a cselekménybe, először kevés sikerrel, de pár perc alatt mégis tovább olvastam. Mégse hagyott nyugton ez a fura eset. Miért jött ide, melyik két sort olvasta, stb… Éppen belelendültem a párbeszédbe, mikor észrevettem, hogy a lány felém fordult. Csak úgy a szemem sarkából. Nem néztem fel, vártam egy kicsit, aztán mégis felpillantottam.
Engem nézett:
- A barátnőim éppen valami titkos dologról beszélnek, amit nem hallhatok. Te hiszel a véletlenekben?
- Őőő, azt hiszem igen. – elvigyorodtam – Nem, mégsem hiszek.
- Akkor igen, vagy nem?
- Nem. Vagyis nem tudom. A véletlen alapból egy problémás fogalom, de szerintem ez nem véletlen volt. Szánt szándékkal jöttél ide, hogy beleolvass a könyvembe. Ha véletlenül pillantottál volna bele, az más, de így…
- Mégis véletlen, mert te ülsz itt, és a te könyvedbe olvastam bele.
- Nem is tudom…

Következett a csend. Nem tudtam mit mondani, csak néztünk egymásra, mosolygott rám, bejelentette, hogy most visszafordul, és visszafordult. Ott maradtam egyedül a könyvvel, meg ezzel a talánnyal. Eszembe jutott valami: Épp annál a résznél tartottam, amikor egy elmegyógyintézetbe bemászik egy ismeretlen Ivanhoz, aki történetesen költő, Ivan elmeséli, miért került oda, hogy találkozott egy emberrel, aki megjósolta Berlioz halálát, előtte pedig Poncius Pilátusról mesélt igencsak részletesen, és mit ad isten, kiderül, hogy az ismeretlen pont Pilátusról írt regényt. Akkor ez véletlen, vagy a sors hozta így? Jó, lehet azt mondani, hogy Bulgakov hozta így, de ez a kitérő, megfutamodó válasz. Szóval, amint látszik, olvastam tovább, és jött az ismeretlen nő a sárga virágcsokorral. A Mester nyomába szegődött, és nem mondom tovább, mert egyszer ezt már megírták, jobban, mint én tenném.
Két véletlen a könyvben, öt percen belül. Egy ilyen esemény után. Azt kell mondjam, hogy abszolút felkavart, és elgondolkoztatott.
A lány és barátnői távozni készültek. Felálltak, vették a kabátjukat. Képtelen voltam megállni, hogy oda ne szóljak az ismeretlennek.
- Ne haragudj, csak egy mondatot engedj meg! – megengedett. Leült velem szembe, és belém fúrta a tekintetét.- Csak azt akartam mondani, hogy szerintem a te részedről ez nem volt véletlen. Az én részemről annál inkább…- félbeszakított.
- Akkor neked jelent valamit?
- Hát nekem inkább, mint neked. Igazából nem az a véletlen, amit csinálsz, hanem Te vagy a véletlen. Nem csak nekem. Ha tényleg ez a hobbid, akkor mindenkinek, akinek beleolvasol a könyvébe. Hagy meséljek el egy történetet! – a barátnői ott álltak és vártak, ez egy cseppet sem zavart-. Egyszer volt egy nagyon hosszú éjszakám. Lementem a várba olvasni, nem is terveztem mást, de pont összefutottam a barátaimmal. Mindegy, nem megyek bele a részletekbe. Annyi a lényeg, hogy elmentünk két-három kocsmába, aztán bulizni. Hajnalban indultam haza, végig gyalogoltam a Lánchídon, fel a Várba. Úgy is arra mentem, és ismertem ott egy kutat. Nagyon ki voltam száradva, inni akartam, és teljesen véletlenül összefutottam egy kisebb társasággal. Két fiú ácsorgott ott, meg egy lány. Megkérdezték, nincs-e egy cigim, volt nálam három szál, így adtam nekik egyet. Mondták, hogy tekernek egy cigit, ha akarok beszállhatok. Nagyon betéptünk. Beszélgettem a két sráccal is, de nem is ez a lényeg, hanem a lány. A kocsijuk hátulján ültünk, a lenyitott csomagtartó ajtón. Lóbálta a lábát, és elkezdte mesélni, melyik a kedvenc könyve. Szerb Antal Utas és Holdvilág-ja. Elragadóan beszélt róla, egy szavát se értettem, de minden szavát éreztem. Magának mesélt, úgy az orra elé, nevetgélt, ekkor elfúlt a hangja, hallgatott és folytatta. Olyan volt, mint egy cica, amikor úgy elvan magában, biztos tudod, miről beszélek. Ismertem a könyvet, de semmi különös. Másnap tudtam, van benne valami, amit én nem vettem észre. Kell benne lenni valaminek, mert nem-létezőről nem lehet úgy mesélni, mint az a lány tette. Elolvastam, és megtaláltam. Többet ér, ha elolvasod az egész könyvet, mintha csak egy mondatot kapsz el belőle.
- Mi a címe?
- A Mester és Margarita.
- Komolyan? – meglepődött – Otthon megvan, mindig ott, a szemem előtt, de még soha nem emeltem le.
- Hát akkor itt az ideje.- közben nézett rám szépséges szemeivel-.
- Mi a neved?
- Jó a memóriád?
- Nagyon!
Lebetűztem neki, erre azt mondta:
-Az enyém Julianna…- egy kis szünet, és: – Hát akkor… Szia.
- Szia.
Elment, ott hagyott a gondolataimmal. Sokáig töprengtem még azon, hogy akkor most ez véletlen volt, vagy a sors akarta így?

„haját, mely illatos, dús sisakká szökik,
és emlékével is felgyújtja régi vágyam”
Baudelaire

A híd közepén ültünk le. Tincsenként kötöttem haját a korláthoz. A préri vörösét mindig is ilyennek képzeltem. Nehezen, de ő is rögzítette a fémhez a hajkötegeimet. Olyan hosszan ültünk egymás mellett, hogy beesteledett és fázni kezdett. Elkezdtük kioldozni a hajunkat és közben magatehetetlen vergődtünk a sétálók lábainál, mint a koldusok. Nem sokára felálltam és megigazgattam a hajam, de az ő fürtjei egyre jobban belegabalyodtak a korlátba, mint ahogy egy szabadulni akaró dög. Egyre reménytelenebb helyzetbe került. A hídmester azt mondta vagy a korlátot fűrészeljük el vagy a kislány haját vágjuk le. Mondjuk egy korlátdarabot maga után vonszolva biztos rosszabbul nézett volna ki, mint rövid hajjal. Ekkor láttam utoljára, mert nem sokára hazament, Nebraskába, a prérire. Sírva szaladt el, a hídmester meg a kezembe nyomta a hajat, amit egy nejlonszatyorba erőltettem. Vártam még egy darabig, aztán hazaindultam.

A hazafelé tartó vonatra csak nehezen másztam fel. A vagon ajtói feszegetés után sem nyíltak ki. Sajnáltam, mert odabenn egy lélek sem ült és egyedül utazni mindig jobb, mert annyi vicces történetet mesélnek az emberek utazás közben, én viszont utálom a humort. A múltkor is végig kellett hallgatnom, hogy a nagytelepi disznótorban mellészúrtak és a hentes a gazdasszony kisujjának utolsó percét nyisszantotta le. Mikor ezt hallottam nevetni kezdtem és nem bírtam abbahagyni és rettenetesen fárasztó negyvennyolc órán át nevetni. De hiába utaztam volna egyedül nem nyílt ki az a kurva ajtó. Aztán jött a forgalmista helyes kis kalapjában, hogy na vasútszerető Baross Miniszter Úr leszállás. És a zúgolódó utasoknak elmondta, hogy ha nem látnánk ez egy tehervonat, ami villamoskocsikat szállít és csak azért állt meg itt, mert piros a jelzés, az meg teljesen véletlen, hogy pont akkor futott be, mint az esti gyors a menetrend alapján. Mai napig nem tudom megkülönböztetni a személyvonatokat a villamosokat szállító tehervonatoktól.
Otthon a hajat átraktam egy belorusz fadobozba, melyben egykor a nagyapám vörös csillaga volt, mely a rendszerváltáskor landolt a patakban kis csobbanással. Azóta nem járunk templomba, mert az alsófalui pap kizárta a családunkat, mivel nagyapám bemocskolta annak a pataknak a vizét, melyből ő vészterhes időkben is csent egy keveset keresztelés címén. Azóta senkit nem keresztelnek meg és addig nem is fognak, míg elő nem kerül a nagyapám vörös csillaga. Most is keresik.

Hónapokkal később vettem észre, hogy annak ellenére, hogy gyakran elővettem a kommunista dobozt, és simogattam, szagolgattam a tartalmát beleköltöztek a már kapitalista muslicák. Teljesen kikeltem magamból. A teli kádba öntött hajat gyorsan ellepte a víz és hajszálak sokasága süllyedt a Csehszlovákiában zománcozott aljára. Különféle finom illatú sampont, balzsamot használtam és gumikesztyűt, nehogy megsértsem a szálakat. Akkor vesztettem el a haj illatát és egy mesterséges aroma uralkodott el rajta. Kétszer kellett megmosni, mert először mikor kiraktam a balkonra száradni belefészkelt egy gerlepár. Másodszori mosás után féltve őriztem minden egyes szálat és ügyeltem a száradásukra. Napokig ki sem mozdultam a lakásból.

Nehéz döntés volt, mikor a hajból parókát varrattam, de könnyebb úgy tárolni. Mikor megismerkedtem Henriettával egy hét után vetettem fel neki, hogy kezdje el viselni ezt a parókát, mert jobban néz ki vele. Majdnem széttépte az a ribanc. Rájöttem, hogy nem lehet elvárás másoktól, hogy viseljék ezt a még mindig elképesztő hajzuhatagot, ezért én kezdtem el hordani. Imádtam a tükröket és nézegettem magam előttük akár órák hosszat. Esküszöm, tisztára mintha előttem állt volna az a nebraskai lány. Anyám, apám és a szomszédok azt hitték, hogy szexuális zavaraim vannak, és ahogy ilyenkor lenni szokott: csalódtak bennem.

A téli köd, a tavaszi záporok és a nyári nap kiszívta a vörös színt és a parókám színtelenné vált. Ahogy az anyag nem veszik el úgy a színek sem. Abban az évben sokkal vörösebb volt a hegyoldal, melynek a mélyén ragadtak egykor azok a bányászok. Két hétbe telt mire kigereblyéztem az egész erdőt. Sokaknak nem tetszett és megvádoltak, hogy elloptam az avart, pedig én csak azt vettem vissza, amitől a természet fosztott meg. A leveleket óriási vizes hordókba halmoztam. A víz egészen hamar vörös lett és visszanyertem az erdő összes fájának összes leveléből a vörös színt. Azonban hiába mártottam ebbe a vízbe a parókát az ugyanolyan színtelen maradt. Így az illata után a színét is elvesztetem a hajnak.

A végzetes nap ugyanúgy kezdődött, mint a többi. Bementem a városba és észre sem vettem, hogy a metró mozgólépcsőjén felfelé utazva kezd szétfoszlani a parókám és a sok hajszál az alattam állókra hull. A haj beterítette a légteret és olyan sűrűn libegtek a szálak, hogy alig lehetett látni. A mögöttem lévők fuldokolni kezdtek, mert nem kaptak levegőt, a mozgólépcső meg hirtelen leállt, mert az apró hajszálak eltömítették a réseit.

Annyi hajat azóta sem láttak.

A novella Czank Tamás alapötlete alapján íródott

Szerda estéről csütörtök hajnalra virradólag történt pontban négy és fél perccel hajnali negyed három előtt.

Aznap este négyen a haverokkal mentünk el kocsmázni. Mind a négyen harmincnyolc évesek voltunk, egy évfolyamra jártunk még középiskolában, és minden szerda este elmentünk kocsmázni. Mind a négyen mintapéldányai voltunk az olyan embereknek, akik kocsmába járnak – kövérek voltunk, kopaszodtunk, és otthon az asszony mind a négyünkkel pörölt csütörtök hajnalonként, amikor sörszagúan és dohánytól bűzölögve hazaállítottunk, de reggel mind a négyünknek ott gőzölgött a frissen főtt kávé. Mind a négyünk nagyon vigyázott arra, hogy még időben érkezzen az asszony zsörtölődésére és ne legyen túl sörszagú.

Azon a szerda estén is beültünk a kocsmába négyen, kövéren és kopaszodva, sört ittunk és tettük a szépet a csapos kisasszonynak, aki maga is harmincnyolc éves volt, az életből kiábrándult, és csak azért dolgozott itt, nem pedig egy festői hegy lábánál egy puccos hotelban, mert az anyja pont itt lett beteg, és ő hazajött a festői hegy lába alatt lévő puccos hotelból. Minden este kártyáztunk, és hangosan vitatkoztunk azon, mi ér többet: a terített betli vagy a piros negyven-száz ulti. Aznap is csak kártyázni akartunk, és négyen elszívni két csomag olcsó cigarettát, de a kártyapaklit már kikérte valaki más. Saját paklit ritkán vittünk, a kocsma paklijával játszottunk mindig.

Hirtelen nem tudtuk, hogy most mi legyen. Ott maradtunk a pultnál, és tovább csaptuk a szelet a csapos kisasszonynak, és tovább rendeltük a söröket. Kártyázás alatt mindenki csak két korsóval ihatott meg, ez volt az íratlan szabály, ami garantálta az esti zsörtölődést és a reggeli kávét. A pultnál mindig keveset voltunk, de most ott ragadtunk, és úgy tűnt jónak, ha sok sört rendelünk.

Hajnali kettőre mind a négyen már olyan részegek voltunk, mint a csap és üvöltve követeltük a kártyát, mire a csapos kisasszony kirakott minket a kártyabitorlók segítségével. Kint még kiabáltunk egy kicsit, aztán elindultunk a patakpart felé, hogy leülünk még  a padokra dumálni. Énekelni kezdtünk valami régi iskolai indulót, aztán meg a gúnyversikéket, amiket a tanárokról költöttünk még húsz évvel ezelőtt.

És akkor, ott szerda estéről csütörtök reggelre virradólag pontban négy és fél perccel hajnali negyed három előtt félúton a kocsma és a patakpart között rájöttem az élet értelmére. Egyszer csak beugrott, ott volt előttem kristálytisztán, mintha csak valaki belehelyezte volna a fejembe. Muszáj volt elmondanom valakinek. Csak mi voltunk az utcán, négy kövér, kopaszodó, részeg ember, de mindközül én voltam a legrészegebb, és muszáj volt nekik elmondanom, mert az biztos, hogy holnap reggel már semmire nem fogok emlékezni.

Üvölteni kezdtem, túlkiabálni az ő üvöltő éneküket, üvöltöttem, hogy megtaláltam az élet értelmét, hogy rájöttem, mi végre vagyunk itt, hogy én tudom, miért van az egész, hogy miért énekel most itt négy kövér, kopaszodó, részeg ember.

De nem hallották. A toronyóra a főtéren elütötte a negyed hármat, én lehánytam a patakparti padot, és a többire nem emlékszem.

Reggel a saját ágyamban ébredtem. Az asszony kezében kávé gőzölgött. Az mondta, valaki a térről kihívta a rendőröket, mert úgy üvöltöttem, mint egy őrült. Az őrsről hozott haza. Miközben ittam a kávét, az asszony megkérdezte, mégis mi volt az amit olyan veszetten üvöltöttem az éjjel. Tudtam, hogy valami fontosat akartam mondani a többieknek. De már nem emlékeztem, mit.

Szalonna rendezett sorban

Neve:

Erdélyi szalonna

Szeletek mérete:

széle 3cm
hossza 20cm
vastagsága 3cm

helyezete:

egymásra borulva

/A szalonna bőre, nem a szalonnához tartozó, vagyis attól független/

Helye:

lapos tányér; 2r, azaz átlója 28cm

Mintája:

a tányér szélétől annak közepéig mérhető 1cm távolságban egy 1mm vastagságú 1963-as Déván égetet tégla piros színéhez közeli, piros színű vonal húzódik.

Újabb az említett vonalhoz képest a tányér szélétől annak közepéig mérhető 1cm távolságban egy 0.5cm vastagságú szintén 1963-as Déván égetett tégla piros színéhez közeli, piros színű vonal húzódik.

Elhelyezkedése:

asztal 4 lábbal; magasság 75cm
Szék (asztal előtt) 4 lábbal; magasság 45cm* ¹

A fogyasztónak intézett I. szubjektív szerzői ² utasítás:

[folytatása ismeretlen]

[írta]: Nátloz Szálab

A valószínűleg 5000 foltnyi műből, csupán ez a néhány bejegyzés maradt fenn, erről. És bár az egyes helyeken a jelentés nem tisztázott, mint például a tiltóan-előnytelen, Erdélyi és a sertés esetében, az Idegenrégészet és -nyelvészet ezen civilizáció, kihalási körülményeire vonatkozóan a forrást főbb támpontnak tekinti. Az eredeti szöveg fordítója ismeretlen, néhány korábbi jegyzet elkallódása miatt csak erre az egy fordításra támaszkodhatunk, újbóli lefordítására, az eredeti ugyan megvan, nyelvismeret hiányában sajnos nincs lehetőség.

12340.32.3443.

Cf. F. Kdssaf.

Annál nincs szebb, mikor egy zöld levélke alatt piros eperre találok.

1.
Éjjel van, mintha mindenkit evakuáltak volna az intézetből, még az éjszakás nővéreket sem látni. A lány a folyosókon bolyong. Egy fordulóban letakart halottat lát, megáll, hogy megnézze, ki az, de végül nem mer a lepel alá nézni. Az ajtókon most az ő életének évszámait lehet látni, de sorrendben. Ahogy a jelenlegi évhez kezd érni, egyre zaklatottabb lesz, majd ki akar futni az épületből. Valamelyik folyosószegletben meglátja a vőlegényét. Elbújik előle. Egyszer-kétszer sikerül kicseleznie a férfit, de végül észreveszi őt.
A lány elfut a férfi elől. Kiér a verandára. Odakinn nincs éjszaka, csak borult idő, eső esik az olvadó hóra. A verandáról eltűntek a fehér leanderek és a székek, asztalok. A kórházudvar helyén erdő van. A lány itt találkozik a vőlegényével. Amikor szembe kerülnek egymással, a lány szólal meg először. A hideg időre panaszkodik a férfinak. Az apjához hasonlítja. Ledobja az avarba a jegygyűrűjét. Mind a ketten nevetnek.

2.
Az apa otthon mosogat. Kézen fogva mennek be, a férfi és a lány. A férfi úgy mutatja be a lányt, mint a húgát, az apa úgy tesz, mintha még sosem találkozott volna a saját lányával. Megtörli a kezét egy konyharuhával, és kezet fog vele. Betessékeli a vendégeket, és süteménnyel kínálja őket. Karikagyűrű van az ujjukon, először a lány veszi le, aztán a férfi.

3.
A lány egy erdőben áll, és különböző korú férfiak szaladnak el mellette. Rájuk se néz.

4.
Az apa elkezd flörtölni a lánnyal, akiről nem tudja, hogy a lánya. Egy kanapén ülnek és beszélgetnek, a lány az ujja köré csavargatja a haját, a férfi sört hoz a hűtőből. Isznak, nevetgélnek. Bekapcsolják a tévét. Egy pillanatig az anya arca látszik benne, aztán feketeség, végül egy temetés. Elkomorodnak, találgatják, hogy vajon kit temettek el, majd arról kezdenek el beszélni, hogy olyan, mintha valahonnan már régen ismernék egymást.

5.
A másik férfi rémülten kihátrál az ajtón, és nem jön vissza többet. Helyette azok a férfiak jönnek, akik az erdőben elszaladtak a lány mellett. Egyenként lépnek be a szobába, és körülveszik az apát és a lányát, de ők csak egymásra figyelnek. A férfiak megfogják a kisebb tárgyakat, és elviszik őket, majd a bútorokat is.

6.
Ugyanaz a zöldséges a kisvárosban. Egy ilyen városkában évtizedekre meg tud állni az idő. Ráül és nem mozdul. Újratermelődnek a cekkeres öreg nénik és a fiatal anyukák. A lány alig változott néhány év alatt. Konzerválódtak az arcvonásai. Idegesen tologatja a rózsaszín babakocsit. A síró gyereket nyugtatja, de az még jobban sírni kezd. Megáll a zöldségesnél, keresi a pénztárcáját. Kér egy kiló zöld almát. Nincs nála elég pénz. A járókelőktől kéreget, de senki nem ad neki, észre sem veszik. Megunja a kéregetést, és végül elindul az úttesten keresztül.

1.
Az egyik nővér, aki a leandert vitte a teraszra, reggel átöltözik a nővérszobában, majd kimegy a kórház kapuján. Ilyenkor megszabadul a fertőtlenítőszerek szagától, az őrültek látványától. Megtisztítja a drága parfüm, amit magára szór, és újra nő lesz. Utálja ezt a helyet. Magába akarja szippantani ez a hely, és elvenni belőle valamit. A nőiségét például.
Magas, festett szőke, átlagos arca van, alig sminkeli magát. Hazafelé megáll egy kis trafiknál, nézegeti az újságokat, és lakberendezési magazint vesz. Egy tízemeletes lakótelepi lakásban lakik, a kilencedikre megy lifttel. Köszön a szomszéd bácsinak, aki éppen akkor lép ki az ajtón. A lakásban ott a férje, sietve kapkodja össze a telefonját, pénztárcáját, a táskájába dobja őket. Nem veszi észre a nőt, aki közben bemegy az egyik szobába. A férfi tollért, papírért rohan, és üzenetet ír egy öntapadós cetlire, a hűtőre ragasztja. Írás közben kimondja, amit ír: későn jön haza, találkozik x. ismerőssel, papírokat intéz, tapétát vesz. Felkapja a táskáját és a kis előszoba felé rohan. A szobából halk dúdolást hall, megtorpan egy pillanatra, majd veszi a széldzsekijét és elviharzik.

2.
A lány irtózva lép be a pszichiátriai osztály piszkosfehér épületébe. Kezében egy régi fénykép. Megcsillan a műkörmén a fény. Az anyja orvosát keresi, de egy nővér elküldi. Kifelé menet körülnéz: a falakon képeket lát, régen használatos, kegyetlen pszichiátriai gyógymódokról.

3.
A vőlegény az iskolaigazgatóval beszél a lány siralmas tanulmányi eredményeiről. A kövér, kopaszodó, kopott eleganciával öltözködő iskolaigazgatót nem zavarja, hogy a férfi az asztalon ül, sörrel kínálja. Könyvek és sörös dobozok vannak az irodájában. A férfi összeszólalkozik az igazgatóval, majd letesz egy borítékot az asztalra, felemelt hangon elköszön és becsapja maga után az ajtót.

4.
A lány az iskolában bolyong, először az osztálytermek között. Hirtelen mintha labirintussá válnának a folyosók, üresek, de diákok beszélgetésének a duruzsolását, nevetgélést lehet hallani. A lány elkezd futni, lemegy egy lépcsőn és az alagsorban találja magát. Egymásra dobált padok, elszáradt karácsonyfák, kiszuperált takarítóeszközök vannak a sötét folyosón. Csend. A pincében az ajtókra számok helyett a lány egykori életkorai vannak felírva: 3 éves, 15 éves. Megpróbál benyitni az ajtókon, de mind zárva vannak, pánikba esik, és elrohan. Alig bír futni a magassarkú cipőjében.

5.
A lány egy erdőben áll, és különböző korú férfiak szaladnak el mellette. Rájuk se néz.

6.
Két nappal később megint a pszichiátriára megy. Végigrohan a város főutcáján, elszalad aprócska boltok, gyorséttermek, hivatalok mellett, majdnem feldönt babakocsis nőket, hátitáskás kamaszokat. Véletlenül szembetalálkozik a szőke nővér férjével, aki kézen fogva sétál egy ókori görög ruhába öltözött nővel. A kórházban az épületeket megkerülve, üres konténerek és parkoló autók közt fut, míg beér a pszichiátriára.
A festett szőke hajú nővért látja meg először, az köszönés nélkül ráordít, hogy mit akar már megint. Vitatkozni kezdenek, a nővér nem akarja beengedni az anyjához, érvel, hogy az anyja őrült, nem lehet vele beszélni, de a kordon mögül esetleg figyelheti pár percig. Egy időre megtiltottak minden látogatást. Ajándékot sem lehet küldeni. A lány látszólag lehiggad, de a veranda felé indul el, ahol az anyja szokott ülni. A nővér kloroformmal elkábítja.

7.
A város kis parkjában néhány járókelőt látni, majd elsétál a vőlegény. Mobiltelefonon hívogatja a lányt, sokáig kicsöng, hallgatja ezt a csöngést, elveszi a fülétől a telefont. Keresi otthon, az iskolában, majd a pszichiátriai intézetben. Mintha magnetofonba olvasná fel a mondatokat, a lánnyal való kapcsolatáról beszél magában. Ez a lány nem menyasszony. Csak egy lány, akinek gyűrű van az ujján. Túl sokat vár tőle. Elvárásai vannak. Várandós a vágyálmaival.

8.
A lány közben felébred a kábulatból. Félhomály van. Talál egy villanykapcsolót. A teremben van egy régi vaságy és rengeteg polc, tele kötszerrel, gyógyszerekkel, dobozokkal. Gyógyszereknek való hűtőket is lát, először azt hiszi, étel van bennük. Megnézi, hogy ki tud-e menni az ajtón, de kulcsra zárták. Odamegy a gyógyszeres polcokhoz, és találomra kivesz néhányból egy-egy darabot. Talál egy tollat is, emlékezetből megtalálja, hogy melyik dobozt bontotta fel, és pontosan abban a sorrendben bekarikázza a gyógyszerek kezdőbetűit. A saját neve jön ki: penelope.

9.
A gyógyszeres szobát kinyitja egy eddig még nem látott nővér, kérdőre vonja a lányt, hogy került oda. A lány elszökik előle, és az anyjához megy, nem a verandára, hanem egy szobába, ahol rajta kívül még hatan laknak. A lány szólongatja az anyját, de az nem válaszol neki, csak mosolyog. Elkezd beszélni arról, hogy fel akarja bontani az eljegyzést, és hogy nem is tudja, melyik évben házasodtak össze a szülei. Találgatja az évszámokat. Addig jut el, hogy soha nem házasodtak össze.