Kapelner Zsolt provokatív esszéje, A vers üzenete néhány napja jelent meg itt, a félonline-on. Ebben a szerző radikális álláspontot látszik elfoglalni: szerinte a versnek nincs üzenete. Ezzel még önmagában nem is lenne baj, csakhogy véleményem szerint ez a gondolat korántsem annyira radikális, mint amennyire ő annak állítja be. Sőt: azt állítom, hogy amikor Kapelner szándéka szerint a versolvasók tömegeinek általános képzeteivel és gondolkodásmódjával száll szembe, valójában csak a saját árnyékával harcol.

Az esszé egész gondolatmenetével a legfőbb problémám az, hogy egyetlen kérdésként kezel két problémát, amelyeket nem szabadna nem külön tárgyalni – ezért van az, hogy amikor az egyikkel kapcsolatban félreért valamit, a másikkal kapcsolatban von le hamis következtetést. A két kérdés: van-e a versnek „üzenete”, illetve mi az az adekvát beszédmód, amellyel egy lírai szöveghez közelíteni kell. Ez két nagyon különböző kérdés, azonban a rájuk adott válaszok valamelyest valóban függnek egymástól. Először nézzük meg, miként válaszolja meg az esszé szerzője az elsőt.

Van-e a versnek üzenete? Kapelner Zsolt szerint nincs. A baj csak az, hogy egyáltalán nem egyértelmű, mit is ért ő üzeneten, illetve teljesen differenciálatlanul használja a szó különféle jelentéseit. Ha az üzenet „tanulságot” jelent, akkor igaz: ilyenje egy versnek többnyire tényleg nincs. Előfordul, hogy van neki, de akkor az a vers rossz; méghozzá azért, mert a vers szövege egyetlen mondattal, vagyis magával a levont tanulsággal behelyettesíthető (pl. „Néha jobb, ha az ember csöndben marad.”). Mint egy rejtvény – ha megfejtettük, összeolvassuk a poént, és onnantól kezdve érdektelen, mik voltak a kérdések. Ilyesmit azonban lírai vers nem szokott csinálni, tehát ilyen értelemben egy lírai versnek valóban nincs üzenete – nem is szoktunk ilyet várni tőle.

Ha azonban az üzenet azt jelenti, hogy a vers „kifejez” dolgokat, gondolatokat, akkor a versnek igenis van üzenete. Pl. azt, hogy „az élet kegyetlen”, tényleg rengeteg vers kifejezi, és az is igaz, amit egyébként Kapelner Zsolt maga is elismer, hogy egy versben lehetnek lenyomatok „a korról és az alkotó pszichéjéről”. Csakhogy amikor ilyen megállapításokat teszünk, egyáltalán nem gondoljuk, hogy ezzel elintéztük a verset, hogy a vers üzeneteinek listájával a szöveg felcserélhető volna; vagyis nem rejtvényként képzeljük el. Amikor a hétköznapi beszédben azt mondjuk, egy adott vers ezt és ezt fejezi ki, ezen üzeneteket soroljuk el – és ezzel nincs semmi baj. Ha a vers „mondanivalójáról” beszélünk, az már neccesebb, mivel ez a szó tényleg azt sugallja, hogy a versnek tanulságot tulajdonítunk, de a versolvasók táborában – akikhez szándéka szerint Kapelner Zsolt szól – szerintem elenyésző azok száma, akik azt gondolnák, hogy az általuk „a vers mondanivalójaként” megjelölt állítás kimerítené a verset, hiszen ez az állítás tényleg sohasem magvasabb annál, mint hogy „a szakítás fájdalmas”, vagy hogy „nincs megértés férfi és nő között”. Tehát Kapelner olyasmit tulajdonít az olvasóknak, amelyeket azok ténylegesen nem gondolnak, majd – miközben dörögve megfeddi őket – kinyilvánítja az általuk is ismert igazságot.

Térjünk most át a második kérdésre: mi az az adekvát beszédmód, amellyel egy lírai szöveghez közelíteni kell? Kapelner szövege azt sugallja, hogy a vers az „amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell” kategóriájába esik, vagyis szerinte ilyen beszédmód nincs. Mivel a vers nem üzen semmit, mivel „a vers a több és több nem mondható”, a vele kapcsolatban felmerülő valamennyi kérdésre azt kell válaszolni: „hát olvasd el a verset”. Hiszen a vers olyan, mint egy dallam – csak hallgatnunk kell, gyönyörködnünk benne, és optimális esetben nem is jutnak eszünkbe olyan kérdések, mint hogy „miről szól” ez a dallam. A dallamok önmagukban nem „jelentenek” semmit.

Ez a gondolatsor nagyban következik az előzőből, hiszen átveszi annak alapfélreértését: azt gondolja, a verset olvasók, a verset értelmezők úgy gondolják, a versnek van tanulsága. Pedig egy verselemzés egyáltalán nem erről szól: a verselemzés nem állítja, hogy megfejti, tehát végsősoron helyettesíti a verset, hanem csak sorban megállapít a versről egy sor olyan dolgot, amelyek közül néhányat a versekkel legfeljebb 20 percet eltöltő „normális olvasók” maguk is megállapítanak – a versről nem lehet hallgatni. Nem arról van szó, hogy egy 10-20 oldalas verselemzésben a „normális olvasókkal” szembenálló „kultúrvájár” „jöveszti az üzenetet a versből”. A verselemzést egy normális olvasó írja, aki nagyon sokmindent megállapított a versről, és azokat mind-mind leírja. Például azt, hogy „az elliptikus szövegszerkesztés a centrumnélküliség érzetét domborítja ki, ebben a szövegösszefüggésben azonban ez nem annyira szubjektum önelidegenedettségét, mint inkább a tradicionális értékekhez való ambivalens viszont helyezi előtérbe”. Ez nem a vers obskurus „lényegéhez” való közelítés, hanem releváns megállapítás, amit adott esetben egy „normális olvasó” is megtesz: hiszen észrevesszük, ha egy szöveg mondatai hiányosak (vagyis elliptikusan szerkesztettek), tudjuk, hogy a hirtelen elhallgatás a mindennapi életünkben is valami zavart, bizonytalanságot fejez ki, és mi magunk is elgondolkodunk azon, kiderül-e a szövegből, hogy a vers „lírai énje” saját magával, vagy inkább az őt körülvevő világgal elégedetlen. És ugyanígy megállapításokat teszünk a dallamról is, ha komolyan odahallgatunk: milyen hangszeren játsszák, gyors-e vagy lassú, milyen korban íródhatott, táncolni lehet-e rá, vidám-e vagy szomorú, elliptikus szerkesztésű-e (ilyen tényleg van a zenében is!), és így tovább. Nincs ebben semmi patologikus, nincs ebben semmi blaszfém – egyszerűen így természetes. Az ember megállapít dolgokat, értelmez – de ettől még nem hiszi azt, hogy értelmezése helyettesíti a verset vagy a zeneművet, nem gondolja azt, hogy az elemzés „több”, mint a vers.

Miért „több” mindig a vers, mint az elemzése? Nem képzelhető el egy olyan elemzés, ami tényleg mindent, de mindent megállapít, ami megállapítható? Nem; méghozzá azért nem, mert a vers kifejezésmódja más, mint az elemzésé. Amikor elemzünk, kifejezésmódok között fordítunk; márpedig tökéletes fordítás nincs és egyetlen fordított szöveg sem képes helyettesíteni az eredetijét. Bizonyos értelemben egy eredeti szöveg mindig „több”, mint a fordítása; bár talán szerencsésebb volna inkább itt is azt mondani, hogy más.

Ezt a másságot, a versnek ezt a sajátos kifejezésmódját szakralizálja Kapelner Zsolt, amikor azt írja, „a vers minden”, vagy azt, a vers „a több” (a kiemelést módosítottam). Ezek szép szavak, és amennyiben a műalkotásokat valamilyen értelemben szentnek gondoljuk, igazak is – de ha egy mód van rá, ne akarják azt jelenteni, hogy a szenthez a mi profán eszünkkel közelíteni istenkísértés.

Az énkép széttöredezése a klasszikus modernség élettapasztalata, de a mai napig fel-felbukkan az irodalomban – a fragmentált szubjektum megjelenítése elég nagy kihívás az íróknak ahhoz, hogy a legváltozatosabb eszközök igénybevételére sarkallja őket. Nyerges Gábor Ádám az Apokrif hatodik számában két olyan, lazán kapcsolódó verset közölt, ami következetes világával képes megeleveníteni ezt az élményt.

A Baleset esetén értesítendő c. vers már a paratextusával is elidegenítő hatást kelt. A megszokás szerint személyeknek szóló ajánlásban itt ugyanis csak annyi áll, hogy „-nak -nek”, mintha lekopott volna a rag elől a személynév, és csak egy névtelen jelenséget szólítana meg (vagy még inkább: próbálna megszólítani) a mű. Tovább olvasva egy férfi és egy nő megszakadt párbeszéde sejlik fel, a vers alaphelyzete tehát a hallgatás, méghozzá a férfi szemszögéből bemutatva. A nőről nem kapunk teljesen megbízható információt (bizonytalan, hogy mire gondolt, és mit jelent számára a hallgatás), azt tudjuk csak meg, hogy a férfi fejében az elszakadás gondolata hömpölygött. A csönd a nő megközelíthetetlenségét tudatosítja számára („koncentrált, hogy elfelejtse / a sosemvolt utat / vissza”). A következő versszak aztán még közelebb hozza a férfi képzeletvilágát; tudatfolyamszerűen festi meg az agyában felvillanó képeket. Ezekben a férfi a halál gondolatával játszik el, és azt keresi, milyen érzéseket próbálna megmenteni egy baleset után. Az átmentés egyre inkább lehetetlennek tűnik, mert nincs senki, aki óvná ezt az örökséget, és megfogalmazódik az a magatartás, ami az emberekre mint elszigetelt áldozatokra tekint.

Ezután érkezünk el az utolsó versszakhoz, amiben legalább két réteget láthatunk. Az elsőben folytatódik a tudat képeinek felidézése. A szubjektum teljes kudarcába visz minket ez a képsorozat: a baleset esetén értesítendő egyetlen személy még csak nem is elutasítja, hanem „agyonhallgatja”, elteszi, de többé nem veszi elő a felajánlott ént; mintegy eltünteti. A második réteg az önreflexió énpusztítását jelenti be. „[F]elidézve, hogy még az út (vers) elején elcserélted (tem) / az E/1-et” – itt nyer bizonyságot az olvasó azon gyanúja, hogy a férfi azonos a versben megszólaló lírai énnel. A baleset képsorozata azonosul a verssel, egyben tudatosul bennünk, hogy mint idegenről, E/3-ban beszélt magáról a férfi. Így megkérdőjelezhetetlenné válik, hogy a versírással az én íródik szét. Nyerges Gábor Ádám lírájában mindig is jelen volt az én, ami épp a jelenléte miatt épül le a műben. Ha a versben megbújik a szubjektum, addig keresi az én, addig elemzi, míg az önelemzéshez szükséges távolság áthidalhatatlan szakadékká nem válik. Ez a dekonstrukció pedig a szerelmes vers ősi típusában maradva megy végbe.

A folyóiratban szereplő másik mű, az Interferencia kapcsolódik az előző vershez. A motívumismétlésekkel korán létrejön a kapocs. A másik ember személyiségének megközelítése itt is hasonló képekben fullad kudarcba: fejfaként egymásba szúrt hiányjeleket látunk, és azt, ahogy betakarják az elvetélt feltételes mondatokat – a vers már itt metaforákká alakítja a nyelv eszközeit; a nyelv azonossá válik az énnel. Így válhat konkrét képpé az elvont nyelvi kifejezés az „eltesszük az emlékeket” sorra felelő abszurd folytatás: „összehajtjuk az életet”. A halottak, akik „hang nélkül párbeszélnek / el egymás hűlt helye mellett” az előző vers képzeletbeli halottjai, az eltemetett szubjektumok. Az Interferencia megtartja a Baleset esetén értesítendő-ből megismert gondolati ívet: az elején még csak a másokkal való kapcsolatteremtés lehetetlensége hagy maga után „hiányjeleket”. A következő versszakokban ezekként a hiányjelekként definiálódik az én, „ennyi marad” belőle, nem „csontgyűjtemény”, „ébenen átvirágzó köröm és szőr” – tehát semmi fizikai –, és nem „szélnekeresztett nemtörődöm porfelhő” – ez a porfelhő még mindig fizikai jellegű, de a kontextus a hamvasztás képét vonja be, így ez a porfelhő egyrészt a lélek szimbóluma, másrészt a lélek emlékéé.

„[C]sak ezek a hullámok” maradnak, „a kifogyott elem ellenére is még sugárzó / lecsavarhatatlan adás” – itt az én a rádióműsor metaforájába ágyazódik, és ez a hétköznapisága miatt lealacsonyító hatású metafora mégsem az én lealacsonyodását hozza el. Egyrészt azért, mert a vers már megkezdte az én lefokozását, és elvont szintre vitte, így a lealacsonyítás gesztusa az eltávolítás gesztusává válik. Másrészt az adás szó több lehetséges jelentést is rejt magában. Ez a rádióműsorral leírt én talán egyszerre maga az adakozás vágya, az adakozásé mint a személyiségek közti hídé. Mintha a kifogyott elem ellenére is lecsavarhatatlan adás egyenlő lenne azzal az (árulkodó módon megnevezetlen) személlyel, aki „szeretett / volna”. Mintha az ént a kapcsolatkeresés kudarca és az ennek ellenére erre irányuló megszüntethetetlen vágy határozná meg. És az adás gesztusában ismételten önreflexiót láthatunk. A versírás mint kapcsolatkeresés pedig természetesen ugyanúgy sikertelenségre van ítélve, hiszen az írás folyamata folyamatosan rombolja az író ént.

Ezen a lejtőn, amin nincs remény a megállásra, a leghétköznapibb dolgok egybecsúsznak az emelkedettekkel. „[E]z írt ez meg vízvezetékszerelt” – a rádióműsor ezt sugározza, és a vízvezeték-szerelés motívuma összekapcsolódik az első versszak felkiáltásával („kész csoda / hogy tud még mindig esni / hogy van még annyi víz”) és egy későbbi szöveghellyel („lekukucskál megtántorodik és nem szakad le végül / az eső”). Az eső az érzelmek szimbóluma lesz, az írás és a vízvezeték-szerelés pedig az öngyógyításért tett egyenrangú kísérletekként tűnnek föl. Az értékek relativizálódnak, és ebben a közömbösségben halljuk, hogy „valahol […] / megint úgy hagyták az adást”. Az én annyira kikerül önmagából, hogy az adáshoz tartozó basszust a külvilágba helyezi. Ez a basszus elbúgja az örökzöld – tehát az elpusztíthatatlan – vágyakat, amik ismét a kapcsolatkeresés vágyai, aztán egy végső felkiáltással befejezi a vers a szubjektum szétrombolását: „valaki maradjon már édes istenem / lekapcsolni ezt a zajt”. A szubjektumot megkonstruáló vágy-kudarc feszültség zajnak neveztetik; ezzel az én a szubjektum teljes tagadását viszi végbe. Bár az adás továbbra is lecsavarhatatlan, bár az én él, mint egy „pirospozsgás halott”, mégis megtagadja önmagát. Ugyanazt csinálja, mint az előző versben a nő. Végeredményben két ember között megmarad a hallgatás, a magányban pedig megmarad a széttöredezett, zajszerű belső monológ.

A két műnek a talán legszembetűnőbb hasonlóságáról nem szóltam még: a nyelvezetéről. A köznyelvhez közelített, néhol szándékoltan mesterkélt szóképzéssel élő („vízvezetékszerelt”, „szeretettvolnáni”) nyelv erősen gúnyos hatású. Ha felidézzük, hogy a nyelv és az én milyen szétválaszthatatlanul fonódik össze a szerzőnél, kijelenthetjük, hogy a nyelvrontás az öngúny eszköze, és a szubjektum lerombolásában van szerepe.

A két vers önmagában is meggyőző módón használja fel a szubjektum szétírásának toposzát, de a keresztutalásokat is figyelembe véve még érdekesebbé válnak ezek a művek. Nyerges Gábor Ádám lírája meglehetősen egységes hangú, így érdemes figyelni a megjelenő verseire, és érdemes újraolvasni az eddig közölteket is. Mennyire változik meg egy költemény a szerző többi műve mellé téve: ennek vizsgálata az egyik legizgalmasabb irodalmi játék.