Drága asszonyom, engedje bebizonyítanom: ön bolond.

Finom nyári szellő fúj, a korhadt öreg fák között, benn a körben, a földön, habok dobálta könnyű lányka sír, majd talpra áll, s keres magának új identitást. Két testvér, egymásról mit se tudva ölt tiszta fehér öltönyt, s csinos, „amerikábóljöttem”- es kalapot, hogy meghódítsa az idegen világot: Antoniót, Orsino herceget, vagy a szépséges Oliviát kellene? Hisz nélkülük is van elég baj, kibogozhatatlan szerelmi és gyászoló bánat. Bolondok keserű szigete Illíria, az igazi kamaszfiúvá vedlett Bakonyi Csilla lehet a leginkább őszinte a hazug jelmez mögül, küzd futkos kesereg, s közben édes-keserűn szól az illíriai hegedű…

Mert bolond az van elég. Ha nem lennének eléggé azok az urak és úrnők, kapunk meg egy egész kis csapat részeges bandát. A reménytelenül hülye nemes úr, kinek udvarlási szándéka oly irreális, hogy maga is csak nevet rajta: ellentéte Marvolio, akin a legtöbbet nevettünk, de aki nagyon is komolyan veszi magát. Gerner Csaba alakította Toby, aki kissé kalózossá (és kevésbé Falstaff-ossá) sikerült, de azért szerethető, s Fábiánról már azt sem tudjuk kicsoda, de ennyi barom mellett simán elfér még egy hawaii-inges félnótás. A hivatásos bolond, Feste, öregszik, szomorú, bár minden szavával űzi hivatását. Csak kedves csellóját húzza őszintén, kedvesen búsongva, így szeretjük mi mind őt. Hozzánk közelinek lett kifaragva, olyan kissé, mint az Égből pottyant mesék Vilmosa. Igazi hazai, illíriai hegedűs. Szegény Závodszky Noémi is társulna a jómadarakhoz, de ő megint nem találta meg a szerepét.

„Semmi sem úgy van, ahogy van” – jegyzi meg csak úgy véletlenül (kellően finom nyomatékkal) a megoldáshoz közeledve Feste, s ez még a többé-kevésbé boldog vég után is sokunk fülében visszacseng. Van egy elmélet miszerint minden Shakespeare-darabban van egy kulcsszó, vagy egy kulcskifejezés, ami köré az egész játék épül. Talán ez lenne az? Ezen a helyen ahol élek, ebben a korban amiben vagyok, és ebben darabban amit láttam nekem ez volt.

"Dupla mandínerrel jobbra!"

Egyre szilárdabb meggyőződésem, hogy a Vörösmartyban a rendezők mindent megtesznek azért, hogy tönkretegyék a legjobb a színdarabokat is (lásd III. Richárd) – állhatatos törekvésük most is meglátszott. A beállásban sokszor egymást takarták a színészek (persze, az én szemszögemből, de azért elég jó helyen ültem, negyedik sor, középtájt), a ruhák csak olyanok voltak, mint a díszlet: egészen semmitmondó és valamit harsogó, funkció nélküli de rikítóan jelenlevő- se nem kortárs, se nem korhű, se nem szolid, se nem harmonikus. De A terv most az egyszer valahogy mégis kudarcba fulladt.

Ó, pedig milyen nehezen kezdődött minden! A színpad nyitva, a közönség még el sem csendesült, mikor bejön egy színész, s csak úgy? megkezdődik a darab. Merész dolog, merész dolog! Semmi lenyűgözés az elején, semmi olcsó szemfényvesztés melyre szüksége van egy gyenge darabnak. De nem a mostani Cseresznyéskertnek.

Úgy éreztem, hogy a jó öreg színészek összeesküdtek az összeesküvés ellen, és azt mondták, “hát azért egy Csehovot mégiscsak eltudunk jól játszani”. És hát így egészen fantasztikus volt. Hiszen jelen volt a darab, amit még régen olvastam, és jelen volt a játék, amiért jöttem. Úgy képzeltem mindig is, hogy Csehovot kellemes lehet játszani, mert a szereplők hihetetlen emberiek, magukban motyogó kinyilatkoztatás, egymásban megtört monológ minden dialógus, és teljesen magával ragadó, elsodró erejű az atmoszféra. Tulajdonképpen ezt az egyedüli atmoszférát kell közvetíteni, hiszen a történetek mind lényegtelenek, vagy éppen nem történik semmi, mondanivalója senkinek nincs, de azért mindenki beszél.
A színházi prospektusból, valami olyasmi derül ki, Csehov célja a darabbal az emberek megjavítása volt: valami olyasmi, hogy „látjátok emberek, ilyen rosszak vagytok ti, hát most szégyelljétek magatok, menjetek haza és javuljatok meg”. Ha ez valóban így van, akkor a darab csúfosan elbukott, hiszen Csehov óta a jó emberek száma se több, se kevesebb.

Az igazi néző, és az igazi színész persze tudja, hogy nincs cél. Személyek vannak, és szimbólumok: mindenben magunk tükröződünk, így valóban kiléphetünk magunkból, hogy láthassunk valaki mást a színpadon s így közelebb kerüljünk magunk megismeréséhez.